Zsao Ziyang volt kommunista párti vezető és miniszterelnök titkos naplója

2009. június 2./New York Times/TibetPress

Az alábbi részletek Zsao Ziyang volt kommunista párti vezető és miniszterelnök hangfelvételeinek fordításából származnak. Zsao Ziyangot megfosztották tisztségeitől, miután nem volt hajlandó erőszakot alkalmazni a Tinanmen téren 1989-ben demokráciáért tüntetőkkel szemben. A titkos hanganyag  betekintést enged a kínai politika színfalai mögé.

Első rész, negyedik fejezet
A leszámolás
Június harmadika éjszakáján, miközben a kertben üldögéltem családommal, lövések hangjára figyeltem fel. A tragédia, amely sokkolta a világ közvéleményét, megállíthatatlannak bizonyult.
Ezt a szöveget három évvel a június negyedikei események után vetettem papírra. Sok év telt el azóta. A résztvevő aktivisták nagy részét letartóztatták,elítélték, többször vallatták,  ha nem tudott külföldre menekülni. Kevesen tudtak.  Az igazság mostanra kiderült. Ebben az esetben a következő kérdéseket is megválaszolták:
Első: Megállapították, hogy a diák mozgalom egy „előre eltervezett konspiráció” volt, párt és szocializmus ellenes elemek vezetésével. Meg kell kérdeznünk, kik voltak ezek a vezetők? Mi volt a tervük? Milyen bizonyítékok vannak ezen állításoknak az alátámasztására? Azt is mondták, a pártból is voltak segítőik az összeesküvéshez. Kik voltak ezek?
Második: Azt is mondták, hogy az esemény célja a Kínai Népköztársaság megdöntése, a Kommunista Párt hatalomtól való megfosztása.  Hol a bizonyíték? Akkoriban azt mondtam, az emberek azt kérik, tegyük jóvá tévedéseinket, nem pedig, hogy bontsuk le a jelenlegi rendszert. Sok év alatt vajon milyen eredményeket értek el a kihallgatások, mennyi bizonyíték gyűlt össze? Vajon nekem, vagy nekik volt igazuk? A száműzött aktivisták közül sokan mondták, hogy június negyedike előtt hittek a párt reformálhatóságában.  De az ott történtek után, belátták, ennek képtelenségét, és csak ezután fordultak szembe vele. A tüntetések során sok szlogen és követelés előkerült, de az infláció kérdését érintők feltűnően hiányzott közülük, annak ellenére, hogy akkoriban ez egy aktuális és súlyos probléma volt. Ennek a problémának a felvetésével sok támogatót szerezhettek volna, mozgalmuknak az egész társadalomból támogatókat szerezhettek volna. Ha a cél a Kommunista Párt hatalmának megdöntése volt, miért nem használták ki ezt az érzékeny pontot? Ha tömegek fellázítása volt a cél, nem lett volna egyszerűbb ehhez hasonló kérdéseket középpontba állítani? Visszatekintve, nyilvánvaló, hogy a diákok azért nem hozták szóba a kérdést, mert tudták, hogy az infláció ügye a reformprogram része, ha mozgósító erőként használják, azzal tönkretehetik a reformfolyamatot.
Harmadik: Bebizonyítható, hogy a igaz az állítás miszerint június negyedikén „ellenforradalmi zavargás” történt? A diákok az eseményen fegyelmezettek voltak. Több beszámoló leírja, hogy ha a Népi Felszabadító Hadsereget megtámadták, sokszor a diákok keltek védelmükre. A város lakói közül sokan elzárták az utat, amin az NFSZ katonái bejuthattak volna a városba. Miért? Mert meg akarták dönteni a Népköztársaságot? Természetesen, ha sok elégedetlen ember gyűlik össze, mindig van egy kisebbség, aki esetleg meg akarja támadni a katonákat. Kaotikus volt a helyzet. Könnyen elképzelhető, hogy néhány bajkeverő, kihasználva a lehetőséget a rendzavarásra, de hogy lehet őket a diákok és békés polgárok többségével összemosni? Mostanra ezeket a kérdéseket meg kellene válaszolni.

Negyedik rész, második fejezet
Zsao beáll a sorba

            A másik kérdés, az volt hogyan kezeljük azokat, akik részt vettek az eseményekben.

A Liberalizáció Ellenes Kampány nem csak teoretikus nézőpontból szemlélhető. A legkomolyabb problémákat az a kérdés okozta nekem, hogy büntessem-e az embereket, hogyan csökkentsem azok körét, akik kárt szenvednek. A kampány kezdetétől sok idősebb pártvezető lelkesen követelte rengeteg ember megbüntetését. Teng Hsziao-ping mindig is hitt benne, hogy a Párt liberalizálási kísérletében résztvevőket súlyosan meg kell büntetni. Vang Zsen és más öregek ezt ugyanígy gondolták. A Deng Liqunhoz és Hu Quiomuhoz hasonlók még lelkesebben ragadták volna meg az alkalmat, hogy bizonyos embereket elpusztítsanak és ebből hasznot húzzanak.

Ilyen körülmények között nehéz volt bizonyos embereket megvédeni, de még az áldozatok számának csökkentése is nehézségekbe ütközött, nem beszélve az okozott kár mérsékléséről.  Ezért a Négyes Számú Dokumentum vázlata szigorú határokat jelölt ki a büntetések számára, melyeket azok kapnak akik a kampány  során hibát követtek el. A Dokumentumban ez így szerepel:  „A nyilvánosságra hozandó és adminisztratív büntetéseket a Központi Bizottságnak végrehajtás előtt engedélyezni kell és azt a néhány befolyásos párttagot kell hogy sújtsa, akik nyíltan támogatták a burzsoá liberalizmust és többszöri felszólítás után sem látták be nézeteik hibás voltát. „(…)”Azon párttagokkal szembeni kritikára, akik hibás nézeteket vallanak, más tagok számára a párttaggyűléseken lesz mód. A hibás nézeteket vallóknak lesz módjuk kifejteni álláspontjukat. A gyűléseknek nyugodt légkörben kell lezajlania.”

A nemzeti Propaganda Testület vezetői ülésén és más alkalmakkor is érveltem az együttműködés mellett, akár azokkal is akik téves, vagy hibás nézeteket vallanak. Úgy gondoltam, ezzel szert tehetünk a nép döntő többségének támogatására kulturális és elméleti síkon egyaránt. Így érveltem: „A teoretikus, illetve a kulturális területen tevékenykedő párttagok között, ott vannak azok is akik ugyan tisztán ragaszkodnak a Négy Alapelvhez, de egy kicsit merevek,  konzervatívok, vagy lelkes reformpártiak akik téves álláspontot alakítottak ki. Nem ítélhetjük az előbbi nézeteit dogmatikusnak, az utóbbiét pedig liberálisnak. Inkább tanítani és kellene őket, miközben együttműködünk velük.   Miközben az Anti-liberális Kampányban tevékenykedtem,  szándékosan kiemeltem azt, hogy a túl liberálisokat és a túl konzervatívokat egy csoportba kellene sorolni, azok közé akik letérnek a helyes útról. Mindennek  célja az ártalmak mérséklése  volt.

Negyedik rész, negyedik fejezet

Felkészülés a nagy eseményre
Mindemellett, több mint harminc éve szocializmusban éltünk. Hogy magyarázzuk el a változást azoknak, akik az ortodox szocialista eszmékhez ragaszkodnak? Az egyik lehetséges magyarázat az volt, hogy túl korán vezettük be a szocializmust, ezért újra teret kell engednünk a demokrácia számára. A másik lehetőség annak állítása volt, hogy Kína a kapitalizmus megismerése nélkül vezette be a szocialista rendszert, tehát egy bizonyos mennyiségű kapitalista intézkedés bevezetése szükséges.

Egyik érvelés sem nélkülözte a racionalitást, de lehetőséget biztosítottak a teoretikus vitákra, ami szakadáshoz vezethetett volna. Az ilyen fajta érvelés sosem nyert elismerést. Legrosszabb esetben a kár a reform korai végét is jelenthették volna.

Mikor 1987 tavaszán a 13. pártkongresszusi beszámolóra készültem, sokat gondolkodtam a probléma megoldásán. Arra a következtetésre jutottam, hogy a „szocializmus kezdeti stádiuma” a legjobb kifejezés, nem csak azért, mert elfogadott, és mert elismerő a szocializmus évtizedes alkalmazását illetően, hanem, mert benne van a „kezdeti stádium” is, amivel felszabadíthatjuk magunkat az ortodox szocialista elvek megkötései alól. Vissza tudunk lépni egy korábbi pozícióba, és könnyebben be tudunk vezetni reformokat.

Harmadik rész negyedik fejezet

Lépésben
Az ok, amiért oly mértékben érdeklődtem a gazdasági reformok iránt és elszántam magam a reformok véghezvitelére, az volt, hogy elengedhetetlennek láttam a gazdasági rendszer gyökeres átalakítását az ott fellelhető problémák megoldásának érdekében. A rendszer gyengeségeinek ismerete nélkül nem láttam volna olyan sürgető szükségét a változások végrehajtásának.          Természetesen a felismerés után közvetlenül kísérleteim csak tapogatózó jellegűek voltak. Sok javaslatom tüneti kezelésre szolgált, az alapvető gond megoldásához ezek a javaslatok elégtelenek voltak.

A legfontosabb felismerés a problémák megoldásához az volt, hogy a kínai gazdaságot piacgazdasággá kell átalakítani, ehhez pedig a tulajdonjogviszonyok átalakítására van szükség. Idáig csak gyakorlati tapasztalatok, előrenyomulások, meghátrálások hosszú során át jutottam el.

De hol volt a problémák gyökere? Eleinte ez számomra sem volt világos. Akkoriban a gazdasági hatékonyság növelése volt a fő törekvésem. Mikor Pekingbe érkeztem, a gazdasági kérdésekben nem a termelési adatok számainak, vagy a gazdasági teljesítmény növelésének üteme volt az első amit figyelembe vettem, hanem a teljesítmény hasznának a kínai néphez való eljuttatása. A két-három százalékos növekedési ütem a fejlett kapitalista országokban nagyon jónak, hasznosnak  minősült volna, Kínában viszont, miközben a kínai gazdaság évi tíz százalékkal nőtt, a lakosság életviszonyai nem javultak.

Arról,  hogy az új útvonalat hogy határozzuk meg, nem voltak átgondolt elképzeléseim. Az egész onnan indult, hogy szerettem volna hatékonyabb működésre bírni a gazdaságot. Ez a kiindulási pont nagyon hasznos volt, mert az emberek látták az intézkedések gyakorlati hasznát. A gazdasági hatékonyság növelésének jelszavával, hosszú bizonytalanság után, végre rátaláltunk a helyes útra.

Harmadik rész hetedik fejezet
Fájdalmas nyitás
Az országban két gazdasági szektor létezett egymás mellett, az egyik a piaci alapú, a másik a tervgazdaság. A mi dolgunk az volt, hogy miközben a piaci alapút fejlesztjük a tervgazdaság részarányát csökkentjük.  A kettő együttlétezése miatt, ha az egyik jelentőségét növelni akartuk, a másikét mindenképp csökkenteni kellett.  Ahogy a tervgazdaság szerepe csökkent, úgy erősödött a piaci alapú magángazdaságé.

Abban az időben a piacgazdaság meghatározó elemei a mezőgazdasági, könnyűipari termékek, a textilipar, voltak. A gazdaság azon területei ahol komolyabb termelőeszközökre volt szükség tervgazdasági alapon működtek.  Ha ezeknek egy részét nem tudjuk magánvállalkozássá alakítani, a feltörekvő piaci szektor nem tud fejlődni. Ha a szabad piacon nem lehet termelőeszközökhöz hozzájutni, akkor például a szén és beton előállító kisvállalkozók hiányában egész szektorok fognak szenvedni a nyersanyaghiány miatt. Bár alapvető változás a tervgazdaság és az állami tulajdonú vállalatok szerepét illetően több mint tíz évig nem történt, mégis elindult egy folyamat, melynek során a tervgazdaság szerepe csökkent, a piacgazdaságé pedig nőtt, ennek előnyös hatásai tagadhatatlanok voltak.

Hatodik rész, ötödik fejezet
Az út előre
Természetesen elképzelhető, hogy a jövőben a parlamentáris demokráciánál fejlettebb rendszert találjunk ki,  de ez a jövő. Jelenleg nincs ennél jobb rendszer.

Erre alapozva azt mondhatjuk, hogy ország  modernizálásához nem csak a piacgazdaság szükséges, hanem a demokratikus intézményrendszer kialakítása is. Másként az országnak nem lehet egészséges, modern piacgazdasága, ahol a törvény uralma garantált, hanem olyan problémák sora merül fel, mint számtalan fejlődő országban, köztük Kínában is: a politikai hatalom áruba bocsátása, burjánzó korrupció, és a társadalom szegényei és  gazdagjai közötti szakadék kialakulása.

Utólag végiggondolva,Kínának nem volt könnyű végrehajtania a Reform és Nyitás programját. A kínaiak gyanakvóan tekintenek azon ügyek szereplőire, amelyek külföldiekkel vannak kapcsolatban, a reformerek is sok támadásnak és vádnak voltak kitéve. Az emberek féltek, hogy kihasználják őket,  Kína szuverenitása veszélybe kerül, vagy büszkeségük sérül.

Rámutattam, hogy a külföldiek, akik pénzt fektetnek be Kínában, félnek, hogy a politikai helyzet megváltozik, de nekünk mitől kell félnünk?