Vissza a jelenbe

2015. június 15./magyarteatrum.hu/TibetPress

eredeti cikk



Vidnyánszky Attila fődíjas rendezése

Az Isten ostora, Vidnyánszky Attila rendezésében, olyan távlatokba viszi el világlátásában, megalkotottságában az előadást, amely felszabadítja az amúgy idő által kötött történetet.

Egy zuhanás a terek közt, egy révedt állapot, amelyben a kapcsolati összefüggések szilánktörés visszafordított folyamataként illesztődnek újra egymásba, létrehozva egy olyan egészet, ahol a mesélés megfoghatatlanságában az érzékeknek feszül a felismerés. Érvényt ad az egyéni megértés keresésére, mintegy felszólítva a befogadót a megélésre. Egy új szempontokat felvető rendezése ez Bánffy Miklós A nagyúr című művének, amely nem egy hatalmi játszma, nem a Hun birodalom nagyságának bemutatására van kiélezve, ez valahogyan jelenlevő, adott. Sokkal inkább láthatjuk a művészi reprezentációját Attila alakjának, mint hősnek és mint embernek, akihez a mai néző is képes igazodni. Az érzékekre hatást gyakorló környezet elemei, határozott szimbólumvilága, valamint kifinomult színészi játék teszi a darabot széles körű reflexiók, interpretációs lehetőségek tárházává.

 

A nézőtér sötét, a terem egyik falát Colosseum törmelékeit megjelenítő vászon borítja, a székek kör alakban egy központi elemre irányítják a tekinteteket: állat által meghajtott malom, egy malomkő és az azon elhelyezett, már önmagában tiszteletet parancsoló, agancsokból összerakott trón. Az érzékek játéka ez, amely körbevesz és bevezet abba a spirituális létbe, amely nem ér véget a történet befejezésével.

Halk, majd erősödő hangok foszlányai szállnak a levegőben, miközben Kanalas Éva sámánasszonnyá átlényegülten a magyar táltos hagyományt idézi meg éneklésével. Már rögtön a terembe lépéskor titokzatos energiák szabadulnak fel, és érezni lehet a megmagyarázhatatlan kötődést, amely egyszerre tart bent, és taszít ki saját magunkból az előadás alatt. Ami bennem, mint nézőben, legerősebben megfogalmazódott, az nem is annyira a darab szövegi megformáltsága vagy a történetértés, hanem az összetett hatásvilág, amely jelenlevővé tud tenni egy régmúlt világot. Kétségtelen, hogy az egyik legerősebb impulzust Kanalas Éva hangszínháza okozta, amely a termet egy szakrális térré alakította át, felszámolva a kinti világot. Szintúgy a füstölők illata, amely végig ott lengett a levegőben; a zenei bejátszások, és nem utolsó sorban a fegyelmezett, hiteles színészi mozgásvilág, amelyet az íjászok hoztak be a darabba (lópaták dobbanása, íjjak felajzása, feszítéses), mind egy egésszé gyúrták össze az amúgy mozaikszerű elemeket. Ez a darab nem tanít, nem magyaráz, hanem hat, és ezen keresztül mutat.

 

Habár az előadás nem kíván primer aktualitásoknak a vetületévé válni, mégis felvetődhet a kérdés, hogy szükséges-e, ilyen mélységekig reflektálnunk hagyományainkra, és ezáltal keresnünk helyet saját létünknek a mában. Véleményem szerint, a művészet átível minden politikai kérdésen, fölé rendelődik azoknak. Éppen ezért nyer megkérdőjelezhetetlen érvényt a válaszok keresésében, mivel szemléltet, majd elenged, teret ad az én saját meghatározásának anélkül, hogy mondanivalóját cenzúrák sokaságán keresztülszűrve juttatná el az emberekhez és kényszerítene annak feltétel nélküli elfogadására.

A Bánffy szöveg egy lineáris történet, amelynek középpontjában Mikolt gót hercegnő elrablása áll, majd házasságuk a nagyúrral, illetve Attila halála. Ezt a történetet darabolja fel a Vidnyánszky rendezés, és teszi a személyes kapcsolódás játékává, amely a fordulópontokban a szálak összeforrasztásával teljesíti ki a történéseket. Így, a játék nem a hatalom és a morál ellentétbe helyezésével kíván sekélyes állításokat tenni, sokkal inkább válik az emberi megnyilvánulások, megélések reprezentációjává. Ezáltal lesz lehetőségünk a belénk kódolt emlékek megélésére, egy pillanatnyi révedés a múltba az egyéni jelenen keresztül. Lényege tehát, nem a politikai álláspontok ütköztetése, hanem a művészet tartotta tükör lesz, amely egyéni olvasatokat generál, így jutva el a tudati világ nyitásához, amely egy adott téma, a magyar ősiség köré szerveződik.

 

Az Isten ostora nem föltétlenül a címszereplő, mint szimbólum körül forog, habár az ő jelenléte folyamatos feszültségben tartja a futó jeleneteket; mégis, inkább a groteszk férfi-nő alak és a sámánasszony egymás mellett létezése, folyamatos ki-be játszatása szolgáltat alkalmat, egy gondolati síkon futó történet bontására.

Már rögtön az első beállásnál folyik egyfajta többszintes cselekményformálás: osztatlan térben kibontott, párhuzamosan játszódó képkockák. A karakterek érzékelik egymást, de nincsenek folyamatos kontaktusban, tekintetük minduntalan rászegeződik az oldalt elhelyezett dobogóra, ahonnan a nagyúr érkezését várják. A háttérben a malom vontatott tempójú forgatása látszik: az állati erő és minden, amit ez az alkalmatosság sejtenünk enged, egyetlen emberi alakban képződik meg. Mindez egy időben létezik, egymás mellett, anélkül, hogy egyik a másik játékát érvénytelenítené. Ahogyan ez a várakozás, ezek a késleltetett kapcsolódások ott lebegnek a térben, ugyanúgy testesül meg ennek a két szimbólumnak a színen tartása is. Egy csipkés, barokkos viseletbe bújtatott női torzó, Mészáros Tibor, és a magyar ősi világot megelevenítő sámánasszony egymás mellett létezése, mintha a Nyugat és Kelet reflexióit rejtené magában. Nyugaton erjed a kultúra, előretörőben a materializmus, az egyházi tanok torzulnak: egyszóval olyan világ, ahol az emberek áltáncot járnak, és csekély dolog tükrözi valódi önmagát. Kelet, amelyet folyamatosan lenéznek, és megvetnek barbársága, állati ereje miatt; kultúráját semmibe veszik, érvénytelennek tekintik a sajátjuk viszonylatában: nem érzik, hogy ebben az organikus létformában az emberek közti kapcsolatok talán őszintébb formát nyernek, a vallást közvetítő személyek egészen különleges, eredendően mély lelki kapcsolatban élnek a közösségükkel. Ez a kép Attila, Mátray László, és a sámánasszony kapcsolatában van igazán kibontva, hiszen ők az egész történet alatt spirituális összeköttetésben állnak, érzékelik egymás jelenlétét, vonzzák, keresik a kapcsolódást.

 

Az első felvonásban már megismerjük az összes szereplőt, habár a második feléig Attila alakja csak a többiek által, a várakozásukban van jelen. Farkas Dénes alakítása ( Kurkut, az oguzok kánja) kíméletlenül, szenvtelenül mutatja be az opportunisták útját, ahogyan egy cél fele haladnak, miközben minden emberi kapcsolatot egy üldöző és préda közti játékra fokoznak le. Ezt a degradálást tükrözi a Mikolttal, Trokán Anna, és Eirénével, Bánsági Ildikó, kialakított kapcsolata: egy kán, akinek kizárólagos célja a hatalomszerzés, és annak gyakorlása az emberek felett. Horváth Lajos Ottó játéka érzékenyen formázza meg a kőkemény Berik, gót herceg szerelembeesését, amely fordulat a személyiségében értékvesztési állapotot idéz elő, mintegy meghazudtolva azt a várakozást, amit a darab elején keltett maga iránt.

 

Mikolt a bosszúállás tragédiáját éli meg, kitartva mellette egészen az utolsó színig. A családjától, hazájától megfosztott, elrabolt gót hercegnőben a gyűlölet és szerelem érzései forrnak eggyé, amely képet, Trokán Anna, ikonikus érzékletességgel jelenít meg a sólyom legyilkolásának mesélése során. Az általa megformált karakter talán az egyetlen, amely a benne egymásnak feszülő kettős érzéseket a végsőkig kitolja, hogy aztán a zárszóval meghökkentsen, és a kifejletnek egy előre nem látott fordulatot adjon szerelmi vallomásával.

 

A késleltetés, a feszült várakozás az első felvonás második felénél ér véget, amikor a széttört tükördarabokként felállított cselekményszálak elkezdnek egymásba forrni, a történet egyetlen rándítással, most már egységes nyelven szól. Ez a fordulópont Attila fizikai megjelenésével következik be: színre lépése megfelel az oly sokáig csigázott nézői várakozásnak. A nézőtéren végighúzódó dobogó tetején áll, és vár. A sötétben kirajzolódó vonalai, mozdulatlan testtartása, rezzenéstelen arca és előre szegeződő tekintete, már önmagában megfeleltethető annak a hősalaknak, amelyet a történet eddigi menete sejtetett. Annak ellenére, hogy a külső-belső vonásairól közszájon forgó mendemondák tömkelege hangzik el – alapos kutatómunkát végeztek a rendező háttéremberei –, megjelenésében tud egyszerre ellentmondani, és megfelelni a felépített várakozásnak. Alátámasztja, hiszen a nagyúr jelző már eleve egyfajta magasztos, tiszteletet parancsoló külső megjelenítést von maga után. Ellentmond, mivel Mátray játékában nem annyira a hatalmi hódításra ráállt, rettegett uralkodót látjuk; sokkal inkább az embert, aki egy nő megszerzésért él: tisztán a saját férfi erejében bízik, és nem a tekintélye által akarja Mikoltot magához kényszeríteni. A rendező nem enged a hagyomány mentén haladnunk: Attila emberből való nagyúr: önkéntes szerelmi mártír, akinek az elméjéből talán a settenkedő halálvágy sem hiányzik már.

A malom és a malomkő, interpretációs lehetőségek sokaságát kínálja fel, folyton változó felhasználása során, mint trónnak helyet adó magaslat, mint tárgyalásra kialakított kerekasztal, vagy mint nászágy. Az utolsó jelenetben – a Mikolté Attilával – az élet adás és oltás ellenpontozásának helyszínévé nemesedik: szerelmük, vágyuk és elrendeltetésük végső beteljesedéseként. A nászágy-jelenet felnagyított metafora: a vörösben úszó malomkő mind megvilágításában, mind a két alakot takaró égő piros anyagában, amint hullámozva végigfolyik a merev kőfelületen: haláltánc-áttűnés. Itt bontakoznak ki a legjelentősebb fordulópontok, amelyek a drámának emberi mélységet adnak. A fegyelmezett színészi játék gondolatokat közöl az érzések megjelenítésén keresztül, ahogyan az élet virágzása egyetlen szúrással válik halállá: Mikolt megöli Attilát. A gót hercegnő Attila reakciójának viszonyában bontakozik ki, nem bírja elviselni a megbocsátást, azt, hogy Attila elfogadja halálát, nem őrjöng, csak a napfelkeltét várja, hogy majd alakja minden nagyságában éljen tovább az emlékezetben, ahogyan beleolvad a sugarakba. Ez a vágy a hősi korok érdekes emlékezeteszményét idézi, hiszen az elmúlás egy út volt a továbbélésre, a tovább mesélésre. Ez a végkifejletben nem egy hős, hanem egy ember halála és ebben a közelségben kíván továbbélni a történelmi emlékezetben.

 

Szedjétek le, takarítsatok ki – hangzik el a zárszó, amely élesen ellentétébe fordítja azt az érzésvilágot amelyet a haláljelenet felépített: mintegy visszahoz a földre. A közömbösen elejtett szavak kivonnak a spirituális létből, habár a felépített mentális állapot még hosszú ideig hozzánk tapad minden kizökkentés ellenére is.

A Nemzeti Színház által előadott Isten Ostora a maga eredeti formanyelvén, jelöl ki egy utat a őshagyományunk újra reprezentálására, ilyen formán szűkítve a magyar színháztradícióban mutatkozó tematikai hiányt.

Bereczki Ágota 

Képek: Eöri Szabó Zsolt