Létezik-e és valóban versenyképes-e az amerikai gazdasági-kulturális modellel szemben a kínai? Sokak szerint van ilyesfajta világkép, de napjainkban még az ázsiai ország vezetői is ódzkodnak ennek a szónak a használatától. A sanghaji világkiállítás ismét megmutatta Kína erejét, de árulkodó jel, hogy még ott is az amerikai pavilon előtt vannak a legnagyobb sorok.

A kínai hatóságok szerint a sanghaji expó megnyitója egyszerűre és mértékletesre sikerült, azonban ez korántsem volt így. A tűzijátékok, a lézernyalábok és a többi látványosság a pekingi nyári játékok ceremóniájával vetekedett. A kormány továbbra is azt próbálta közvetíteni, hogy Kína fejlődése megingathatatlan, s mindenki számára bizonyította, hogy a kínai modell az egész világ számára követhető példát jelent. A több milliárd dollárból megrendezett expó testesíti meg azt a modellt, amelyre a világon a fejlődő országokon és azon túl is tisztelettel tekintenek. Egy felmérés szerint a nigériaiak 85, az amerikaiak 50 és a japánoknak csupán 26 százaléka tekintett pozitív szemmel Kínára.

Három lábon áll a modell?
Tudósok és hivatalnokok között is megoszlanak a vélemények arról, hogy létezik-e kínai modell – amelyet 2004-ben a „washingtoni konszenzus” mintájára „pekingi konszenzusnak” is neveztek –, és ha igen, egyáltalán hogyan néz ki. A Kínai Kommunista Párt is óvakodik attól, hogy ezt a modellt más országok másolják. A kínai nyilvánosságban az utóbbi időben több értelmezés jelent meg a modellről, amelyet az egypártrendszer, a szabad piac eklektikus megjelenési formái és az állami vállalatok nagy befolyásával jellemeztek. 2009 novemberében egy 630 oldalas könyv jelent meg, amely a Kínai Népköztársaság elmúlt hatvan évével foglalkozott. Januárban látott napvilágot a „Kínai Modell: Tapasztalatok és nehézségek” című munka, míg a világkiállítás idejére szintén megjelent egy újabb mű.

„A Nyugat elsüllyesztésére készül Kína”
A nyugati szerzők is folyamatosan érdeklődnek a gyors kínai növekedés iránt. Stefan Halper amerikai akadémikus most megjelent művének a címe: A pekingi konszenzus – Hogyan fogja a kínai autoriter modell uralni a  XXI. századi világot? Halper szerint míg a globalizáció jelentősége csökken a világban, addig Kína „elsüllyeszti a Nyugatot”, csendesen csökkenti annak a kisugárzó értékeit. Annak ellenére, hogy Kínában a fejlődő kapitalizmus és a politikai változatlanság együtt van jelen, a vezetők tartanak hatalmuk elvesztésétől és attól, hogy az ország ismételten káoszba fullad. Ez a félelem az alapja Kína aggasztó külső viselkedésének – teszi hozzá. Az afrikai politikusok számára a „pekingi konszenzus” úgy jelenik meg, hogy a segélyek fejében nem kell a nyugati szabályokat és emberi jogi eljárásokat betartani – mutat rá Halper. A kínai modell esetleges emlegetése pedig megmutathatja azt, hogy az amerikai modell mellett megjelent egy rivális ideológiai kép, amely esetlegesen elvezethet egy olyan konfliktushoz Washingtonnal, amely a kínai gazdasági növekedés végét jelentheti – véli Halper.

Nehéz kérdések a felszín alatt
Sok kínai szerző sem szereti használni a modell kifejezést, mivel az bizonyos elégedettséget sugározhat, és ez a jövőre nézve veszélyeket rejthet magában. Az a tény, hogy mostanra a kínai diákok is úgy látják, a kínai modell nagyon „intenzívvé és hatékonnyá” vált, az esetleges jövőbeli politikai reformok lehetőségét is elsöpörte. A kínai vezetők félelme azt mutatja, nem győzték meg magukat arról, hogy megtalálták a helyes utat: a modellről való beszélgetések során rendre megjelenik, hogy az őrületes növekedés során egyre több, a stabilitást fenyegető veszéllyel kell szembenézni. Többek között a környezeti problémák és a korrupció növekedésével, a gazdagok és a szegények közötti távolság egyre nagyobbra nyílásával.

Egy nyugati diplomata szerint a mostani világkiállítás egyelőre a nagyhatalmak között a „könnyű erőkkel” való küzdelem megjelenése. Az igaz, hogy a sanghaji expón van az eddigi legtöbb kiállító, de a látogatók száma a várt alatt van, és mindemellett az amerikai pavilon előtt sorakoznak a legnagyobb sorok.