Bolgár György: "olyan ugrás zajlott le, hogy ezt súlyos megrázkódtatások nélkül átvészelni szinte csoda"

Ezt azért nem hittem volna. Hogy lesz gondunk, bajunk Tibettel, azt sejtettem, például hogy elkap majd a magaslati betegség, vagy hogy nem kapunk jegyet arra a különleges vasútra, amelyet néhány éve adtak át, de legyintettem, amikor néhány ismerősöm azt pedzegette, hogy a tavalyi zavargások után nem kéne, esetleg nem is lehet odamenni. De hát lehet, annyira, hogy a beutazó turisták száma még nőtt is. Ám mire ideértünk, váratlan fordulat: úgy fest, hogy mégse. Pestről hívtak fel itt Pekingben, hogy most akkor mit fogunk csinálni, merthogy nem lehet elutazni Tibetbe, nem engedik be a külföldieket. Fogalmunk sem volt róla, és az a vicc, hogy két nappal az első, Pestről érkezett hír után sincs több fogalmunk. Csak annyi, amennyi egy itteni, angol nyelvű lapban is megjelent, hogy valószínűleg két hétig, a nagy nemzeti ünnep előtt és után biztonsági okokból korlátozzák a külföldiek beutazását. Az itteni utazási ügynökség viszont úgy tesz, mintha nem tudna semmiről, igaz, még nem adta a kezünkbe a megígért vonatjegyeket.

Magánügy, és az legyen persze a magyar olvasó legnagyobb baja, hogy én nem jutok el Tibetbe. Ha sikerül, rendben, ha nem, azt is kibírom. Nem is panaszkodni akarok, hanem inkább írásban azon elmélkedni ­­- ha már így esett vagy esik velünk -, hogy vajon mi történik a világ mostanában legizgalmasabb országában, Kínában. Még csak nem is a tibeti probléma izgat elsősorban, hanem az, hogy milyen ütemben, milyen konfliktusokkal és milyen reményekkel tart továbbra is előre (mert meggyőződésem, hogy változatlanul előre tart) ez az ország, amely néhány rövid évtizeden belül a világ vezető hatalma lesz, akár tetszik, akár nem. Az egész világ érdeke tehát, hogy viszonylag nyugodtan, a szabad és fejlett világhoz biztosan, de fokozatosan közelítve kerüljön abba a pozícióba, amelyben már megkerülhetetlen lesz a befolyása, az ereje, az álláspontja, a világszemlélete. Akadhatnak természetesen olyanok - méghozzá világhatalmi pozícióban -, akik esetleg akadályozni próbálják ezt a folyamatot, és úgy gondolkodnak, hogy Kína még hosszú ideig alkalmatlan lenne az erejéből hamarosan egyenesen következő vezetői pozícióra, és ezért elképzelhető, hogy nem bánják, ha belső és külső konfliktusok hátráltatnák a kínai fejlődést. Van ebben logika, hiszen látjuk akár az elmúlt néhány hónap híreiből is, hogy vannak nemzetiségi feszültségek és talán a tibetihez hasonló elszakadási törekvések is, márpedig ezek erősödése vagy akár tudatos erősítése sokáig lekötheti a kínai központi hatalmat, sőt késleltetheti a “kínai évszázad” beköszöntét. Ám egyrészt nem hiszem, hogy a kínai előretörés hosszabb időre feltartóztatható, másrészt azt sem hiszem, hogy a Kínán belüli vagy körüli konfliktusok használnának a világnak. Nem egy Szovjetunióval van dolgunk, a közös kommunista múlt ellenére sem, hanem egy több ezer éves birodalommal, amelynek egészen más öntudata, más hagyományai vannak, vagyis nem fog úgy szétporladni, mint a szovjet állam. Egy ostromlott, belülről és kívülről is támadott rendszer viszont garantáltan erőszakosabbá és fenyegetőbbé válik, ami nem használna a világ békéjének és nyugalmának. Ezért aztán Kínát - az elmaradhatatlan figyelmeztetések és tanácsok mellett - elsősorban segíteni, támogatni kell abban, hogy a viharos gyorsaságú felemelkedéssel járó millió konfliktusát meg tudja oldani.

Mire gondolok? Arra, hogy miközben ebben az országban néhány évtizede még igazi éhínségek voltak, most már hosszú évek óta évi 9-10 százalékos a növekedés, és még a világválság is csupán azt jelentette itt (az óhatatlan elbocsátások mellett persze), hogy ez az ütem átmenetileg 7-re csökkent. Plusz hétre. De idefelé a New York Times-ban azt olvastam, hogy már ennek is vége, elkezdődött a munkaerőfelvétel, és az ingatlanpiac is meglódult, az új építkezések iránt újból tömeges az érdeklodés (bár Pekingben az új lakások átlagos négyzetméterára 350 ezer forint). A pekingi metrón utazva az ember szinte nem lát rosszul vagy szegényesen öltözött embert, ellentétben a budapestivel, a meglévő (és jórészt az olimpiára épített) öt vonal mellé most adják át a 4-est (nem tévedés), a maga 28 kilométerével, a széles utak dugig autókkal, a plázákban svájci óraüzletek (még csak nem is arany schaffhauseniek a kirakatban kettőtől hétmillió forintig) és luxusmárkaboltok sora. A városban, és nemcsak ebben, százszámra épülnek a hatalmas új lakótömbök és irodák, szorulnak vissza a nyomorúságos viskónegyedek. Olyan ugrás zajlott le életszínvonalban, életmódban és a vele járó gondolkodásban, hogy ezt súlyos megrázkódtatások nélkül átvészelni szinte csoda. De éppen ezért nem csoda, hogy közeledve a Népköztársaság, tehát a kommunista Kína megalapításának hatvanadik évfordulójához, Peking tele van katonával, rendőrrel, mindenféle egyenruhással. Korábban is tele volt, kétségtelenül, érzékeltetni kell, hogy a hatalom erős, szilárd és résen van, de a készültség most különösen látványos. A metróállomásokon kívül a nagyobb szállodák bejáratánál is átvilágítják a csomagokat, mindenkinek beléptető kapun kell áthaladnia, a városközpontban pedig tíz métert nem tud úgy sétálni senki, hogy ne ütközne egyenruhásba. A Tienanmen térre vezető hatalmas sugárúton lévő óriási szállodáknak a főútra néző frontja biztonsági okokból le van zárva, nem lakhat ott vendég, a napokban rendőrök vittek el három japán újságírót, aki az egyik szobából megpróbálta videóra venni a katonai díszszemle főpróbáját. A kínai hatóságok láthatóan nem ismernek tréfát - és hogy visszatérjek Tibetre - megtiltották külföldiek beutazását a tartományba (hogy az ő biztonságukra vannak-e tekintettel vagy Tibetére, azt nem tudom). Mindenesetre éppen most szólalt meg a telefonom a szállodában, jelentkezett a kínai utazási iroda embere, hogy akkor másnap mehetünk a pályaudvarra. Kérdem, nem hallott-e arról, hogy megtiltották a beutazást Lhaszába. Mondja, nem, itt az engedély a kezében. Hogy ez azt jelenti-e, vajon már Kínában sem eszik annyira forrón a kását, mint ahogy mutatják, vagy azt, hogy a beszállásig még sok minden történhet, akár az is, hogy a vasutasok vagy a turistairodák értesülnek az intézkedésről, az majd kiderül. De akárhogy lesz is, és akármennyit bosszankodom rajta, értem és meg is értem, hogy Kínának minden lépésére vigyáznia kell. Nem emelheti fel hirtelen a fedőt a forró kásáról, bármennyire ízletes is az a kása, mert megégeti magát. És a világot.

Bolgár György

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: