A khamszi és amdói zavargások szervezett ellenállássá, majd felkeléssé bővültek, a feszültség egyre fokozódott a Tibeti Autonóm Tartományban is, főként a fővárosban, Lhászában. Ebben a robbanásra kész helyzetben hívta meg 1959 márciusában a kínai hadsereg a Dalai Lámát lhászai kaszárnyájába egy színházi előadásra, azzal a kívánsággal, hogy az őt állandóan kísérő testőröket ezúttal hagyja otthon. Március 10-én, a meghívás napján háromszázezer lhászai lakos vette körül a palotát, nehogy a dalai láma elhagyhassa. Ez egyben a felkelés kezdetét is jelentette. A Dalai Láma rövidesen Indiába szökött, a kínai hadsereg pedig két nap alatt leverte az ellenállókat, majd véres megtorlásba kezdett. Az 1959-es felkelésnek 86 ezer tibeti áldozata volt.

Tibet, bár 1724-ben a kínai mandzsu dinasztia protektorátusa lett, és utána is csak rövidebb időszakokra sikerült kivonnia magát a kínai befolyás alól, jó ideig megmenekült attól, hogy Kína beolvassza. Tibet betagozódása az épülő kínai birodalomba csak az 1950-es invázió után történt meg, amikor az 1911 óta tartó kínai polgárháború kommunista győzelemmel ért véget, és az újonnan kikiáltott népköztársaság hadserege lerohanta az időközben de facto függetlenné vált Tibetet.

A tavalyi évforduló környékén kirobbant zavargások is arra utalnak, hogy a korábban szinte kizárólag tibetiek lakta terület heterogénebbé vált. A Lhásza-központú zavargások idején – hiába tüntetett a többség békésen – az erőszakosan fellépő tibeti szeparatisták elsősorban a Kínai Népköztársaság más vidékeiről odaszármazottak testi épségében és javaiban tettek kárt.

Idén, ahogy közeledett az évforduló napja, két rendőrautót rongált meg bombarobbanás egy Tibet melletti tartományban, Csinghaiban, és Szecsuanban egy tibeti szerzetes felgyújtotta magát, ezzel tiltakozott a kínai hatóságok vallást eltipró lépései ellen.

Az 1959-es jubileumi évfordulónak különösen keserű ízt ad az, hogy 1959. március 28-át, egy, a felkelés leveréséhez kapcsolható napot a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt álló tibeti törvényhozás nemrég orwelli bravúrral a tibeti jobbágyság felszabadításának napjává és ünnepnappá tette.

Az, hogy a tibetiek osztálytagozódása még a XX. század elején is leginkább kasztrendszerre emlékeztetett, kellemetlen tény, de az biztos, hogy a családi-feudális, földművelésen alapuló gazdaság annyira nem szenvedte meg a „jobbágyságot”, mint Mao Ce-tung modernizációját: a „nagy ugrás” idején több százezer tibeti halt éhen.

Hozzászólások

Új hozzászólás