Tibet és Kína: Klímaválság a Föld Harmadik Pólusán/Tibet and China: Climate Crisis at the Earth’s Third Pole

2009. október 26./ecobuddhism.org/TibetPress

Tibet and China: Climate Crisis at the Earth’s Third Pole
Külön elismerésünket és köszönetünket  fejezzük ki Lester Brown-nak, az Earth Policy Institute elnökének, ezen nélkülözhetetlen munkája iránt.

A tudomány és a buddhizmus egy, közös alapvető állásfoglalásban osztozik: a valóság tapasztalati módszerekkel történő kutatása iránti elkötelezettségben, és abban, hogy képes ellentmondani hosszú ideje fennálló vagy társadalmilag elfogadott álláspontoknak, ha úgy találja, hogy az igazság más.
A XIV. Dalai Láma

Növekvő  vízigény Kínában
A vízhasználat növekedése kulcsszerepet játszott a világ gabonatermelésének megháromszorozódásában 1950. és 2000. között. Ennek hatására azonban a vízigény is háromszorosára növekedett az elmúlt ötven évben, ezért veszélyes mértékű vízhiány keletkezett a térségben. Ez a hiány jelenleg még észrevehetetlen a szivattyús víztározók miatt, amelyek a talajvízkészletekből táplálkoznak.

A hatalmas népességű Kína és India a világ legnagyobb gabonatermesztői. Mindkét országban több millió új öntözőkút fogyasztja a tározók vízkészleteit. A fosszilis víztározók például amelyek az Észak-Kínai Fennsík alatt terülnek el, nem képesek újra feltöltődni. Ha kimerülnek, a terület mezőgazdasága véglegesen megszűnik. A talajvízkészletek gyorsan fogynak mindkét országban, amelyek pedig a világ népessége legnagyobb részének otthona. Azonban a mezőgazdaságon túlmenően az iparosításra és a városok ellátására is hatalmas mennyiségű vizet használnak fel. Egy tonna gabona megtermeléséhez ezer tonna víz szükséges. A mezőgazdasági termékek iránti igény ilyen körülmények között csak importból fedezhető.

Eltűnő folyók és tavak

A Poyang, Kína legnagyobb édesvizű tava a délkeleti Jiangxi tartományban terül el. Ez a szibériai darupopuláció 98%-ának telelőhelye. A híres tó vízállása a téli száraz és a nyári esős időszaktól függően ingadozik. Hidrológiai jellemzői a Jangcétől függnek. Ezen a területen, 2007-ben a globális felmelegedés és a talajvízkészletek elfogyása közötti összefüggés zavarba ejtő példáját láthattuk. A vízfelszín a nyári 3000 négyzetkilométeres területéről télen ötven négyzetkilométerre csökkent. Ez tízszer rosszabb, mint az előző évben.

A kínai állami hírügynökség, a Xinhua szerint a Poyang tó körüli területen fellépő ivóvízhiány körülbelül százezer embert érintett. Az egyik faluban négy kút volt használható az 56-ból. A kormány nem szabályozta a tó körüli gyárak ipari vízhasználatát. Kínában általános, hogy ezek a súlyos környezeti problémák a gazdasági növekedés makacs hajszolásával vannak súlyosbítva. Poyang csak egy példa Kína sokrétű vízellátási nehézségeire. 2008-ban az Állami Tanács elismerte: ,,Kína 2030-ra ki fogja meríteni összes elérhető vízkészletét.”

2009 februárjában az Állami Árvízügyi Tanács és a Szárazságenyhítési Osztály a súlyos, 2-es szintű vészhelyzetet nyilvánította ki, azon a négyes szintű skálán, ahol az egyes a legrosszabb. Vannak olyan helyek az országban, ahol 2008 novembere óta nem esett és nem havazott. Kína búzatermésének felét, amely nyolc tartományból, 9,5 millió hektár területről kerül ki, kiszáradás fenyegette. Ez azonban többéves trenddé nőheti ki magát, ahogy az Ausztráliában történt. Más szavakkal, a választás a mezőgazdaság vagy a fosszilis energián alapuló ipar közötti választásban testesül meg. Kína és Ausztrália a Föld legnagyobb szénfelhasználói és exportőrei közé tartoznak, ráadásul a legszennyezőbb fajtájú szénalapú üzemanyagé.

Ki eteti majd Kínát?
Kína fejlődési útja eltért a nyugatitól, mert Kína népsűrűsége már nagy volt az ipari forradalma előtt is. Mao ideje alatt az 1951-től 1961-ig tartó nagy éhezés 30 millió emberéletet követelt. 1995-ben Lester Brown, a kiváló természettudós cikket tett közzé: ,,Ki eteti majd Kínát?'' címmel (Environmental Alert Series, Worldwatch Institute), következetes válaszlépést sürgetve a népességnövekedés, fogyó termőföldek és vízhiány kérdéseire.

Az iparosítás nyomása miatt csökkentek az alapvetően szükséges termőterületek, ami a növekvő mezőgazdasági termelékenység ellenére az élelmiszertermelés csökkenéséhez vezetnek. Kína ipari használat céljából vonja el a vizet a mezőgazdaságtól, noha gabonatermése 80%-a öntözött földekről származik. A csökkenő vízkészlethez növekvő fogyasztás párosul. A bevételek növekedésével a fogyasztók már húst, tejterméket, sőt sört is vesznek étrendjük kiegészítése céljából. Ehhez azonban még több gabona szükséges. Noha Kína viszonylag szigorú népesedési politikát folytat, népessége évente 12 millió fővel növekszik. Ez egyfajta élelmiszergazdasági lufit eredményez, ugyanis a termelést a fenntarthatatlan vízfogyasztással növelik. A kínai élelmiszertermelés sötét, fenyegető jövő elé néz. Ez az összefüggés meghatározza Kína, Tibet, India és Ázsia teljes egészének egymásrautaltságát - a globális felmelegedés, a szénalapú gázok kibocsátása, a mezőgazdaság, a vízfogyasztás és a közös túlélés kérdéseiben.

A tibeti gleccserek és az ázsiai civilizáció sorsa
Az átlagosan 13 000 láb tengerszint felett fekvő, 46 000 gleccserrel rendelkező Tibeti Fennsíkon található a Föld harmadik legnagyobb jégtömege. A ,,Föld Harmadik Pólusa'' azonban kevésbé ismert, mint az Északi- vagy a Déli Sark, de ugyanúgy nélkülözhetetlen része a Föld krioszférájának. A klímaváltozás körülbelül évi 7%-os jégolvadást okoz. A Tibeti Fennsík átlagos hőmérséklete hétszer gyorsabban emelkedik, mint a Kínában.

Délkelet-Ázsia a feketeszén termelés csomópontja - a globális felmelegedés után ez a Tibeti Fennsík jege olvadásának második legfőbb oka. A feketeszén kibocsájtás eredendően a széntüzelésű erőművek, dízelmotorok és hagyományos főzési módok (fával, trágyával és terménymaradvánnyal való tüzelés) miatt van. A feketeszén részecskéi csak néhány hétig maradnak a légkörben, ellentétben a szén-dioxiddal, amely több, mint száz évig marad a légkörben. Ha a hó vagy jég részévé válik, csökkenti annak fényvisszaverő képességét. Ezért a feketeszén termelés leállítása lenne a legjobb rövidtávú módszer a jégolvadás lelassítására.

A nagy tibeti gleccserek már hosszú idővel a mezőgazdaság megjelenése előtt léteztek. Mindig is alapvető előfeltételei voltak az ázsiai mezőgazdaságnak, minthogy Ázsia legnagyobb folyói - a Jangce, a  Sárga-folyó, az Indus, a Gangesz, a Brahmaputra, a Salween és a Mekong az olvadt jégből nyerik éves vízhozamuk egyensúlyát. Ahogy a gleccserek eltűnnek, a folyók vízhozama először nőni fog, áradásokat okozva. Utána gyors csökkenés következik be, mind a mennyiségben, mind az áramlásban, míg végül időszakossá válnak. Ezért különösen fontos, hogy mind a kínai, mind az indiai kormány alapvető és tudományosan megalapozott változtatásokat hajtson végre a gazdasági politikájában a széntermelés csökkentésével. Ha nem így tesznek, évtizedeken belül pusztító vízhiány fogja sújtani polgáraik milliárdjait.

A globális felmelegedés máris jelentős csökkenést eredményezett a Sárga-folyó felvizeiben, 120 millió ember vízellátását veszélyeztetve ezzel Kínában. Az olvadó jég és fagyott altalaj zajlani kezd és kiszárítja a területet, sivataggá változtatva a legelőket, víz nélkül hagyva a tavakat és folyókat. A felvizek területe játssza a legnagyobb szerepet a Sárga-folyó vízellátásában, és a víz 55%-át legközelebb 550 km-ről hozza.

,,Innentől kezdve dominóhatás károsítja a növényzetet, az állatvilágot, a tájat és a Sárga-folyó forrásvidékén élő embereket és végül magát a folyót. A vízhiány és a vízfolyás csökkenése hosszú távú hatásokat gyakorol a gazdaságra, a társadalomra és az emberekre nemcsak a Sárga-folyó forrásvidékén, hanem a középső- és alsó folyásánál is'' állítja  Liu Shiyin professzor, a kutató csoport vezetője.

Az olvadás és az éhínség elkerülése
Számos tibeti gleccser eltűnhet 2035-re, hacsak az általános üzleti trendek és a szénkitermelés irányt nem vált. Ha a talajvizek fogyása a gleccserek elolvadásával párosul, ,,az állandó éhezés feltételei'' következnek be. A világ élelmiszerárai nem olyan rég emelkedtek rekord magasságokba, de Kína alacsony hazai élelmiszerárakat képes fenntartani azzal, hogy erős dollártartalékokkal rendelkezik, így gabonát importálhat az Egyesült Államokból. Azok a közgazdászok, akik ,,felemelkedő világhatalom'' névvel illették Kínát, kevés vagy semmilyen megértéssel nem rendelkeznek a való világ korlátairól, úgy mint hidrológia, mezőgazdaság, növénytan, klímaváltozás. Ezért a valódi kihívás az ázsiai nemzeti energiapolitikák újratervezése, megmenteni a gleccsereket, amelyektől Tibet, Kína, India, Vietnam, Banglades, Pakisztán, Burma, Thaiföld és Laosz függ. Ha Ázsia továbbra is ragaszkodik a fosszilis energiahordozókon alapuló gazdasági versenyhez, saját romlását idézi elő. Kínának és Indiának 2030-ra 80%-kal kellene csökkenteni széngázkibocsátását.

Lester Brown nyilatkozza 2008-ban: ,,Ironikus módon éppen, Kína és India építi a legtöbb új széntüzelésű üzemet, így ennek a két országnak az élelmiszerellátás-biztonsága leginkább fenyegetett az égő szén által keletkező gázok miatt. A saját érdekük, hogy megmentsék a hegyi gleccsereket az energia beruházásaik áthelyezésével energiatakarékos megoldásokra, mint szélgazdaságok, szoláris energiával működő üzemek, geotermikus energiával működő üzemek. Kína például, csak a szélenergiát felhasználva a jelenlegi áramtermelésének kétszeresét tudná előállítani.''

Szén vagy megújuló energiaforrások Kínában? Sorsdöntő választás Ázsia számára
A Kína előtt álló két lehetséges energia-jövő közül csak az egyik túlélhető. Kormányzata és gazdaságpolitikája teremtette meg a világ legsúlyosabb légszennyezési problémáját, és tette országát a - világ legnagyobb széndioxid kibocsátójává, az Egyesült Államokat megelőzve. A kínai társadalom mindig is fontosnak tartotta a társadalmi pozíciót és a jó hírnevet - ezt, úgy látszik, az utóbbi időben a fogyasztás és az energiafelhasználás tette lehetővé. A kormányzat jó benyomást kíván kelteni magáról, ezért mondvacsinált környezeti problémákat old meg, miközben százával építi a széntüzelésű üzemeket.

A kínai szénbányászat, szénégetés és import mértéke nagyobb, mint valaha. Az üzemek a környezetvédelmi előírásokat kijátsszák. Ezek a nyilvánvaló tények adnak hitelességet James Lovelock professzor állításának a ,,Gaia bosszúja'' című könyvében: ,,Szomorúan látom, hogy az Amerikai Egyesült Államok, India és Kína nem lépnek vissza időben, pedig ők a legnagyobb kibocsátók. A legrosszabb fog bekövetkezni, a túlélőknek pedig egy pokoli éghajlathoz kell alkalmazkodniuk.''

Kína, tulajdonképpen már javában szervezi a megújuló energiaforrások nemzeti szintű használatát. Az ország belső részén és a tengerpartokon fújó szél nagy mennyiségű és elérhető alapanyagot szolgáltat szélenergia termeléséhez. A nagy kereslet és az alacsony termelési költségek arra ösztönzik a külföldi és hazai cégeket, hogy szélparkokat és turbina-előállító üzemeket telepítsenek országszerte. A kormány 2020-ra 30 GW szélenergia előállítását tervezi. A nemzeti közszolgáltatóknak elektromos áramtermelésük 10%-át megújuló energiaforrásokból kell nyerniük 2020-ra. 2007-ben Kína állította elő a legtöbb szélenergiát minden ország közül - 3,4 GW-t.

A szén és a megújuló energiaforrások közti verseny Kínában fontos szerepet játszik a civilizáció sorsának meghatározásában. A szénégetés a globális felmelegedés egyik vezető oka, és közelítünk a légkörben fellelhető széndioxid koncentráció egy olyan pontjához, amikor a globális felmelegedés elszabadul. Kína drámaian megtestesíti az emberiség már most kialakult nagyméretű energia-konfliktusát.