Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Tibet az amerikai sakkjátszmában III.

2008. szeptember 3./Demokrata/TibetPress

Látni kell azt is, hogy maga a tibeti emigráció sem egységes az elérendő politikai célok tekintetében. Egyik oldalon vannak a mérsékeltek, köztük a Dalai Láma, aki (legalábbis nyíltan) nem bátorítja az erőszakot, és Tibet számára sem kér függetlenséget, legfeljebb „széles körű autonómiát”, a másikon a radikálisok, és pillanatnyilag ők alkotják a többséget a tibeti „menekült kormányon” belül, akik teljes és azonnali függetlenséget követelnek, és ezért készek lennének fegyvert is ragadni.

Persze nyilvánvalóan nem lennének ennyire harciasak, ha nem számíthatnának régi amerikai szövetségesük támogatására. Valójában az Egyesült Államok szokásához híven a tibeti játszmában is kettős taktikát alkalmaz. A Dalai Láma és (főleg európaiakból álló) kísérete révén egyrészt a pacifista diskurzust reklámozza a nyugati értelmiség mozgósítása végett a „demokrácia”, az „emberi jogok”, a „sajtószabadság” stb. témakörében, amelyeket Kínára kell úgymond kényszeríteni („kényszerdemokrácia” – beszédes fogalom), másrészt a keményvonalas függetlenségpártiak folyamatos heccelésén keresztül adott esetben az erőszakos akcióktól sem ódzkodik, amint azt a Lhászában történtek is tanúsítják.

Jellemző ugyanakkor, hogy a nyugati média, amely rendszerint egyetlen alkalmat sem mulaszt el a fehérek rasszista és xenofób előítéletességének a kipellengérezésére, most óvakodott észrevenni a tibeti lincselések vallási-etnikai karakterét, márpedig a muzulmánok elleni zsigeri gyűlölet mélyen belevésődött a tibeti buddhizmusba – más kérdés, hogy a történelmi tapasztalatok fényében egyáltalán nem ok nélkül. Mivel a tantrikus tanítómesterek az északindiai muzulmán invázió következtében voltak kénytelenek Tibetbe menekülni a X. és XI. század folyamán, a Tibetben tibeti buddhizmussá vált indiai tantrizmus ősrégi, ám továbbra is eleven neheztelést táplál az iszlám iránt a muzulmán üldözések miatt. Ennek a széles körben elterjedt népi érzületnek aztán legutóbb is a Lhászában élő mohamedán közösség tagjai, a hujok itták meg a levét, a tomboló tibeti tömegek ugyanis elsősorban rajtuk és javaikon torolták meg a Kínától elszenvedett vélt vagy valós sérelmeiket.

Az események valós történelmi hátterének és Tibet gazdasági elmaradottságának a megértéséhez nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy noha a nagyon szervezett és hierarchizált tantrizmus tibeti megtelepedése idején kimondottan előnyös volt az akkoriban még törzsi keretek közt élő helyi társadalom fejlődéséhez, mivel ott egy szervezett és központosított feudalizmust honosított meg, később azáltal, hogy egy rendkívül elnyomó és maradi vallási hatalom körül mintegy évezreden keresztül konzerválta ezt a feudalizmust, a tartomány fejlődésének legfőbb akadályává vált. Ne feledjük, hogy a tibeti földterület 70 százalékát a kolostorok birtokolták, a maradékot a nemesi családok, a tibetiek többségének pedig csupán a jobbágyként vagy rabszolgaként kötelező robot jutott osztályrészéül. Sommás és elfogult „igazságot” a földesúr és a láma szolgáltatott, beleértve a kínzásokat és a csonkításokat is. Mindez élő gyakorlatnak számított egészen a múlt század közepéig. A világon soha és sehol nem létezett ilyen erős és ilyen fényűző teokratikus hatalom, mint Tibetben. Annál nehezebb volt a helyi főpapság számára lemondani róla a Kínai Népköztársaság kikiáltása után. A száműzött egykori tibeti elit persze időközben modernizálódott, és inkább a „szabad piac” híve, a földmagántulajdon visszaállításával.

Minderről meg szokott feledkezni a „nemes ügyek” felkent védelmezőjének szerepében tetszelgő nyugati értelmiség, amely a dalai láma „mosolydiplomáciájától” elvakítottan és a biblikus gyökerű, leegyszerűsítő dualizmus szellemében hajlamos mindent fekete-fehérben szemlélni, a „békés” és „idillikus” Tibetet a „represszív” és „totalitarista” Kínával állítva kontrasztba, ami legfeljebb csak ábrándos széplelkek számára lehet meggyőző. Hogy a kínai hatalom elnyomó, ez persze bizonyos mértékig igaz, mindazonáltal beszédes tény, hogy lakossága számarányához viszonyítva ötször kevesebb embert tart börtönben, mint a demokrácia élharcosa és mintaállama, az Egyesült Államok. Ami pedig a totalitarizmus-vádat illeti, a nyugati demokráciákban érvényesülő gazdasági totalitarizmus sem sokkal különb, mint a Kínában fennálló politikai totalitarizmus, és hát legyünk őszinték: Kína esetében a Nyugatot nem is a kommunizmus zavarja, mint inkább az, hogy protekcionista intézkedésekkel megvédi a gazdasági felségterületét. Kínában a külföldi befektetések még a három százalékot sem érik el.

Ráadásul a probléma szívében egy évszázadosnál is régebbi geostratégiai dimenzió rejtőzik. A XIX. század végétől számos európai ország „koncessziós” területeket birtokolt Kínában, Tibet fölött pedig a britek gyakoroltak „védnökséget”. Ennek a félgyarmati állapotnak a kommunista hatalomátvétel vetett véget, amit a Nyugat a jelek szerint még ma sem emésztett meg teljesen. A II. világháború vége óta, miután a hidegháború kontextusában az Egyesült Államok átvette a „nyugati” stafétát, Tibet és a Dalai Láma kiváló csatalóvá vált számára a Kína megosztását és meggyöngítését célzó próbálkozásában.

Tibetben ma ugyanazt látjuk kibontakozni, mint ami nemrég Koszovóban történt, azzal a lényegi különbséggel, hogy Kína sokkal nagyobb falat a Nyugat számára, mint a csaknem mindenki által cserbenhagyott kis Szerbia volt. Ez esetben egészen mások az erőviszonyok, és az Egyesült Államok hadi potenciálja még NATO-csatlósaival együtt sem lenne képes legyűrni a népi Kína fegyveres erőit, amelyek nemcsak Oroszország, hanem adott esetben Irán támogatására is számíthatnának. Frontális támadásról vagy klasszikus háborúról tehát szó sem lehet, diverzáns akciókról, fellazításról és a belső helyzet „rohasztásáról” annál inkább. Más kérdés, hogy a jelenlegi gazdasági-pénzügyi világkonjunktúrában teljességgel elképzelhetetlennek tűnik a szakítás Kína és a Nyugat között, hiszen az USA és az EU nem kockáztathatja meg, hogy a kínaiak kivonják azt az 1200 milliárd dollárt, amelyet jórészt amerikai bankokba és nyugdíjalapokba fektettek. Tibet ügyében a nyugati progresszív értelmiség tehát ismét csak a múltban tőle már megszokott „hasznos idióta” szerepet játssza, a különbség csak annyi, hogy a Szovjetunió helyett momentán az Egyesült Államok rendezi a darabot.
Gazdag István

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb