Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Tibet az amerikai sakkjátszmában I.

2008. augusztus 7./Demokrata/TibetPress


Azokat az erőszakos cselekményeket, amelyekre 2008. március 14-én került sor Lhászában, nem a kínai rendfenntartó erők tagjai, hanem tibeti tüntetők csoportjai követték el, mint azt a helyszínen tartózkodó külföldiek később csaknem egyöntetűen megerősítették. A megmozdulásokról készített videó- és tévéfelvételek nem egy spontán módon összeverődött békés tömeg, hanem egy felfegyverzett és randalírozó csőcselék képét mutatták.

A támadások célpontjai kínaiak (hanok) és kínai muzulmánok (hujok) voltak. Embereket gyújtottak fel élve, másokat halálra vertek, késekkel szétszabdaltak vagy megköveztek. Huszonkét halott és több mint háromszáz sebesült – ez a nap emberéletekben mért mérlege. Majdnem valamennyien hanok és hujok voltak. Kanadai turisták beszámolója szerint a muzulmán negyedet teljesen lerombolták, egyetlen bolt sem maradt épségben. Négy nappal az indulatok elszabadulása után a dalai láma egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy „a tibeti események kicsúsznak az ellenőrzése alól”, és hogy „kész lemondani, ha folytatódik az erőszak”. Ennek ellenére, amikor Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnöke március 21-én hivatalos látogatást tesz nála az indiai Dharamsalában, a tibeti események hatósági kezelését „kihívásnak” minősíti a „világ lelkiismeretével szemben”.

A kínai hivatalos szervek viszont előre kitervelt és jól szervezett akcióról beszélnek, amelyet a külföldön élő tibeti ellenzékiek által március 10-re kitűzött (az 1959-es lhászai lázadásról való megemlékezésre hivatott) „nemzeti ünnep” napjára időzítettek. A Tibeti Nép Felkeléséért Mozgalom szervezésében ezen a napon indult el Indiából Tibet felé az a menet, amelynek hat hónapon keresztül, a pekingi olimpiai játékok kezdetéig kellett volna tartania, az úgynevezett tibeti menekült kormány szándékainak megfelelően. Ezzel párhuzamosan világszerte számos megmozdulás zajlott kínai nagykövetségek előtt, magában Lhászában pedig a drepungi kolostor háromszáz szerzetese tartott békés, de provokatív felvonulást, amelyet a rendőrség erőszak alkalmazása nélkül feloszlatott.

Március 14-én azonban véres fordulatot vettek az események, amelyek mögött kínai vélemények (China Times, 2008. március 31.) szerint az indiai illetőségű és a dalai lámához szorosan kötődő Tibeti Ifjúsági Kongresszus (TYC) állt, amelynek kiképző táborait a CIA egyik fedőszervének számító – és hangzatos nevével az amerikaiakra olyannyira jellemző farizeuskodással csupán a valódi céljait leplező – Országos Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy – NED) finanszírozza. Ez az amerikai kormányzati forrásokból táplálkozó think tank világszerte számos olyan marionett-vállalkozásnak nyújt anyagi támogatást, amelyek a Washingtonnak nem tetsző kormányok ellen folytatnak többé-kevésbé erőszakos aknamunkát, mint például a Chávez venezuelai elnök megbuktatására szervezett puccskísérletet kirobbantó „civil szervezetek”. A NED pénzeli a Nemzetközi Kampány Tibetért (International Campaign for Tibet – ICT) nevű tibeti függetlenségi mozgalmat is, amelyet 1988-ban Washingtonban alapítottak, állandó és „interaktív” kapcsolatban áll az amerikai külügyminisztériummal, nemzetközi tanácsadó testületében pedig az USA lekötelezettjei foglalnak helyet, köztük a közismerten atlantista elkötelezettségű Vaclav Havel volt cseh elnök és a Nobel-békedíjas José Ramos-Horta, Kelet-Timor köztársasági elnöke. Egyébként pedig azzal, hogy karhatalom bevetésével vetett véget a lhászai zavargásoknak, Kína ugyanúgy járt el, ahogyan bármely más állam hasonló esetben szokott, hiszen a nemzetközi jog szerint minden országnak joga van erőszakot alkalmaznia a területi integritását veszélyeztető függetlenségi mozgalmak ellen. Vajon az Egyesült Államok mit tenne, ha indián szeparatisták amerikai járókelőket lincselnének?

Költői kérdés. Nagyon is jól ismerjük azokat a módszereket, amelyeket az amerikai hatóságok alkalmaztak például a nagyvárosi néger gettólázadások leverésére. Látni kell azt is, hogy a Kína ellen Tibet kapcsán kibontakozó nemzetközi médiakampány mögött komplex amerikai geopolitikai-stratégiai célkitűzések húzódnak. Mostanra ugyanis az Irán elleni amerikai–izraeli–NATO háborús készülődés előrehaladott stádiumba jutott, márpedig Kínát nemcsak szerteágazó gazdasági kapcsolatok, hanem szoros katonai együttműködés is fűzi Iránhoz, és mindketten tagjai a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (SCO), amely rajtuk kívül Oroszországot, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt és Üzbegisztánt tömöríti. A felek gazdasági és fejlesztési erőfeszítéseinek koordinálását célzó szervezet ugyanakkor egy katonai együttműködési megállapodással (Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete – CSTO) is bővült, amely az előbbieken kívül Örményországot és Belorussziát is kooptálja. A nyugati média által alig említett 2007. októberi SCO-CSTO „eurázsiai antant” egy valódi katonai szövetség létrehozását implikálja Kína, Oroszország és a két szervezet többi tagállama között.

Irán elleni háborús terveinek kontextusában tehát az Egyesült Államok elemi érdeke, hogy lehetőség szerint meggyöngítse a perzsa állam potenciális támogatóit. Ebbe az elképzelésbe illeszkednek a térség különböző szeparatista mozgalmai által végrehajtott és adott esetben a CIA logisztikai-felderítési támogatását sem nélkülöző diverzánsakciók éppúgy, mint az Irán szövetségesei ellen az „emberi jogok” állítólagos vagy valós megsértésének ürügyén indított nemzetközi hecckampányok. Tibet ügye is része ennek a fellazító stratégiának.

Az amerikai Kongresszus 1999 márciusában fogadta el a Selyemút-stratégiát (Silk Road Strategy – SRS), amely meghatározza az USA regionális gazdasági és stratégiai érdekeit, és amelynek az eredményes végrehajtása megköveteli az eurázsiai korridor együttesének az egyidejű militarizálását az ott lévő kolosszális energiakészletek fölötti ellenőrzés biztosítása, az olaj- és gázvezetékek, valamint a kereskedelmi útvonalak „védelme” érdekében. Ez a militarizálás nagyrészt Oroszország, Kína és Irán ellen irányul. Ráadásul az Egyesült Államok közép-ázsiai geostratégiai elképzeléseihez híven (Nuclear Posture Review, 2002) mindhárom ország rajta van a „haramia államok” listáján, amelyek adott esetben megelőző nukleáris csapás célpontjává válhatnak amerikai részről.
Gazdag István


Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb