Tibet a kulisszák mögött - Interjú Robert Barnett professzorral

2009. március 9./Free Tibet Blog/TibetPress

2009 március 7. Free Tibet Blog

Beszélgetés a Columbia egyetem Tibet-szakértőjével a háttérben zajló eseményekről, az elmúlt száz év legnagyobb diplomáciai baklövéséről, Tibettel kapcsolatos előítéleteinkről, és “a nagy sztoriról”.

Barnett professzor igazgatja a Modern Tibeti Tudományok kurzusát az amerikai Columbia egyetemen. 2000 és 2005 között a lhászai Tibet egyetem számára szervezett nyári programokat külföldi diákok számára. Tucatnyi könyvet és tanulmányt írt a tibeti kérdésről, olyan orgánumok számára publikált a témában, mint a BBC, Guardian, Independent, a Voice of Asia, vagy a Hong Kong-i South China Morning Post. A szintén a New York-i Columbián tanító Robert Thurman professzorral együtt a téma legbefolyásosabb szakértői az amerikai kontinensen.

Free Tibet Blog: A „Foreign Policy” (magyarul: külpolitika) című honlap tavaly márciusban készített önnel egy interjút az akkori megmozdulásokról. Ebben ön így nyilatkozott:

„Nyilvánvalóan szörnyű, hogy embereket brutális módon összevernek és megölnek. De a legfontosabb, hogy a tibeti politika alakulásában történelmi változások zajlanak. Sokkal nagyobb dolog történik itt, mint az olimpia körüli izgalom, vagy, hogy megtervezte-e valaki ezeket a megmozdulásokat, vagy hogy az emberek idegesek-e az előnytelen gazdasági helyzet miatt. A történészek be fogják bizonyítani, hogy nem vettük észre a teljes képet, ha elmulasztjuk észrevenni, hogy mi történik itt valójában, hogy mi a „nagy sztori”. Minden pártkádert le fognak küldeni Tibetbe, hogy meghallgassák a tibetiek panaszait, hogy kitalálják, mi nem stimmel a politikai gépezettel.”

Majdnem egy év telt el azóta. Hogyan látja most a tibeti helyzetet? A híreket olvasva nekem nem úgy tűnik, mintha a KKP odafigyelne a tibetiekre, az elnyomás megint egyre erősebb. Növekvő katonai jelenlét, „rabszolga felszabadítás napja”, „Kemény csapás” kampány újratöltve, és így tovább. Ön nyilván jobban belelát a történésekbe, mint mi, az átlagemberek. Mi a „nagy sztori” most?

Prof. Robert Barnett: Ez egy nagyon jó kérdés. Egy éve azt jósoltam, hogy a KKP diszkréten reagálni fog az egész Tibetben zajló tiltakozásokra, meghallgatja a vidéki tibeti tömegek panaszait. Biztos voltam benne, függetlenül attól, hogy a nyilvánosság előtt milyen hangnemben nyilatkoztak, hogy kívülállókra kenték a problémákat, ahelyett, hogy saját politikájukra figyeltek volna. De eddig nincs nyoma, hogy a pártvezetés bevallotta volna egy hatalmas politikai ballépés lehetőségét, még helyi vezetőket sem cseréltek le, pedig ezt több alkalommal megtették olyan kínai területeken, ahol tavaly demonstrációk zajlottak. Csak egy helyen tettek említést némi aggodalomról, amikor egy tibeti tisztviselő Xining-ben interjút adott egy Hong-Kong-i újságírónak, de őt többet nem kérdezték nyilvánosan, egyszer pedig egy politikai lépéseket emlegető pekingi tisztviselőt idézett egy indiai újságíró. Ez volt minden, amit a tüntetésekkel kapcsolatos intelligens, tisztességes reagálásnak lehetett nevezni a kínai kormány részéről.

Lehet, hogy ez csak azért van így, mert nagyon keveset tudhatunk arról, mi zajlik a kulisszák mögött, mivel a párt rettentő szorgalmasan igyekszik elkerülni a legkisebb látszatát is annak, hogy belássa: tévedett. Elképesztő, ha visszagondolunk arra, hogy 1980-ban a KKP akkori vezetője, Hu Yaobang elrepült Tibetbe, és nyilvánosan bocsánatot kért az előző harminc év elhibázott politikája miatt. Sajnos napjainkban már senki sem bízhat abban, hogy akár egyetlen egy vezetőben is meglenne ez az erkölcsi tartás és bátorság. Nyilván rengeteg olyan káder van, aki tudja, hogy a változás elkerülhetetlen, de ezt nem merik nyíltan kimondani. A novemberi Dharamszalával folytatott tárgyalások megtagadása - melyet korábban nem tapasztalt hevességű Dalai Láma ellenes kirohanások kísértek példa nélküli módon élő adásban, a televízióban - drámai jelzés volt mindenkinek, aki abban bízott, hogy van remény a kompromisszumra. Elfojtanak minden lehetőséget a komoly párbeszédre.

Azt hiszem, ezt úgy kell értelmeznünk, hogy Kína vezetése be van betonozva, be van fagyasztva az olyan bonyolult ügyekkel kapcsolatban, mint Tibet.

Azzal, hogy megengedték, hogy a kemény vonalas bürokraták intézzék Tibet ügyét, hogy jóváhagyták a Dalai Láma elleni vég nélküli, gyűlölettel teli támadásokat, a metsző, dühös nacionalizmus olyan hullámát indították el, amely lehetetlenné teszi új stratégiák bevezetését. Tibet és a tibeti nemzetiségiek kérdésében ez legalább harminc évvel vetette vissza Kínát, és vele együtt nagyon sok kínai embert is.

Egy nem is olyan titkos megfigyelés: a Közbiztonsági Iroda civil ruhás nyomozója munkában.

FTB: Az elmúlt pár hónapban az európai politikusok relatíve aktívan támogatták Tibet ügyét. A cseh és lengyel miniszterelnökök fogadták a Dalai Lámát, Nicolas Sarkozy, az EU akkori elnöke is találkozott vele, az Európa Parlament is állta a kínaiak nyomását, amikor azok a dalai láma miatt lemondtak egy EU-Kína csúcsot. Januárban a német kancellár, Angela Merkel, és a brit miniszterelnök, Gordon Brown is azt kérte, hogy Peking kezdjen párbeszédbe Őszentségével. Van valami észlelhető javulás Tibet ügyében, vagy megint naiv vagyok?

RB: Amit az előző pár hónapban az angoloktól láttunk, az az elmúlt ötven, de lehet hogy száz év legnagyobb diplomáciai baklövése és legerkölcstelenebb lépése volt, már ami Tibetet illeti. Egy olyan döntésről beszélünk, amit egyetlen egy Tibettel foglalkozó történész sem vett volna fontolóra, vagy tanácsolta volna: Anglia egyoldalúan megtagadta annak elismerését, hogy Tibet független állam volt a kínai megszállás előtt- és mindezt ok nélkül. Az angolok elismerték Tibet függetlenségét, amikor 1914-ben egyezséget kötöttek vele, és ez így is maradt tavaly októberig. Nem volt értelme visszaforgatni az idő kerekét, elismerhették volna a jelenlegi kínai fennhatóságot úgy is, hogy nem utalnak vissza a múltra. Így megsemmisítették az eddigi legbiztosabb jogi alapot, amire az autonómiát követelő tibetiek hivatkozhattak. Sok tibeti beszélni sem akar róla, sok Tibetet segítő csoport pedig észre sem vette.

Lehet, hogy Brown Kínával, Tibettel, és az emberi jogokkal kapcsolatos megszólalásai őszinték, de mindez haszontalan a jogi fronton okozott károk miatt.

A kínai nagykövetség emberei folyamatosan és sikeresen környékezték meg az angolokat, és ezt fogják tenni más vezetőkkel is, mivel ez a munkájuk. Az angolok alkalmatlansága nem csak azokat aggaszthatja, akik törődnek Tibettel, mindez azt a kérdést is felveti, vajon vannak-e olyan diplomatáink, és olyan politikusaink Európában, akik képesek az ilyen komplex ügyeteket megfelelően kezelni. Az emberi jogokról beszélő nyugati politikusok nyilván őszinték - és ezért tapsot érdemelnek- de itt nem az emberi jogokról van szó: ez –ahogy azt Kína mindig az eszünkbe juttatja - politikai kérdés, ami arról szól, hogy ki hozhat napi szinten döntéseket Tibetben, és ha a nyugati politikusok eredményesek akarnak lenni, akkor egy erőként kell fellépniük, és nem szabad hagyniuk, hogy Kína megossza őket. Ez nagyon nehéz feladat, különösen egy gazdasági válság közepén.

FTB: A tavalyi dharamszálai különleges találkozó előtt egy fiatal tibeti tisztviselő érdekes javaslattal állt elő: azt tanácsolta, hogy a Dalai Láma figyeljen oda jobban a kínai kormány kéréseire. Ne utazzon többet külföldre, ne kritizálja a KKP-t, zárják le a nemzetközi Tibet irodákat, Tibet ne legyen többé nemzetközi ügy, cserébe viszont kérje azt, hogy legyenek közös kínai-tibeti irodák Pekingben, Lhaszában, és Dharamszalában. Mit gondol az ilyen ötletekről, és mi lehet ön szerint a legmegfelelőbb taktika a száműzetésben lévő kormány számára? Egyáltalán, van-e ilyen?

RB: Nyugatiként nem vagyok abban a helyzetben, hogy tanácsot adjak a tibetieknek, mit tegyenek, vagy mit ne. De úgy gondolom, hogy a cikk – attól függetlenül, hogy az ötlet jó-e vagy sem - értékes hozzájárulás a témához. Sok hasonló tartalmú írást kaptam tibeti értelmiségiektől Tibetből. Összemosott néhány ügyet, ám a javaslat, hogy Dharamszála és Őszentsége szüntesse be a nyugati aktivistákkal való kapcsolatot rövid távú, de sürgős taktikai kérdés, miközben az, hogy a tibetiek válasszák szét a vallást és a politikát, vagy hogy a Dalai Láma vonuljon nyugdíjba, már jóval érzékenyebb, hosszabb távú vallási és elvi kérdések, amelyek sokkal komolyabb tárgyalásokat igényelnek.

Azt hiszem, hogy az új politikai ötletek segítenek a tibetieknek, ha kicsit gyakorlatiasak, Kínához, a nemzetközi közösséghez és a tibetiekhez egyaránt szólnak, és főleg akkor hasznosak, ha a tibetieket átgondoltnak, és diplomatikusnak tüntetik fel. Az ilyesfajta politikai lépésekre nagy szükség van napjainkban, miközben Indiában az olyan akciókat bátorítják, amelyek elkötelezettséget, érzelmeket, és őszinteséget mutatnak fel. De ezek rosszul is elsülhetnek, mivel a tibetieket áldozatokként mutatják be, nem pedig az ügyük képviselőjeként. A túlzott nemzeti érzület mindig a legkomolyabb veszélyforrás mindenféle mozgalom számára, mert ugyan összetarthat mozgalmakat, de el is pusztíthatja azokat, mivel annyira elvakítja a résztvevőket, hogy azok nem lesznek képesek új lehetőségeket, megoldásokat számba venni.

A boldog Tibet: a tibetiek mosolya elengedhetetlen része minden Tibettel foglalkozó kínai orgánumnak.

FTB: Amikor tibetiekről beszélünk- arról, hogy mit akarnak, hogyan éreznek- akkor általában a száműzetésben élő tibetiekkel azonosítjuk őket, azt gondoljuk, biztosan olyanok, mint ők. Ez nyilvánvalóan egy helytelen nyugati felfogás, mivel nem ismerjük/ismerhetjük őket igazán. Mik napjaink legnagyobb tévhitei Tibettel kapcsolatban?

RB: Azt gondolom, hogy a probléma egyik része az, hogy elvi kérdést csinálunk Tibetből. Egy elvi problémát nem igazán lehet megoldani, lehet miatta háborúzni, és akkor az a fél nyer, amelyiknek erősebb a hadserege. De ez nem jó megoldás. Egy másik országból általában így látszik egy probléma: elnagyoltan, uniformizálva, nagyon érzelgősen hangzó jelszavakkal körítve. Ezért nekünk, kívülállóknak - akár tibetiek vagyunk akár nem- Tibet ügye a függetlenségről, szabadságról, és elnyomásról szól. A tibetieket általában áldozatokként látjuk, a kínaiakat pedig elnyomóként, jogtipróként. Sok kínai is így látja - ők is kívülállók- számukra Tibet tulajdonjogi kérdés, vagy valamiféle nyugati puccskísérlet.

Ezek reménytelenül általános képzetek, és egyik sem szól az igazi kérdésekről: vajon lehetnek-e a tibetiek döntéshozók Tibetben, és ha igen, kik legyenek azok?

Sok Tibetben élő tibeti is így vélekedik, de ők részletekben is gondolkoznak: hogyan találjanak és képezzenek ki egy megfelelő tibeti vezetőt, melyik tisztviselő képes kordában tartani a kínaiakat, melyik tanár ismeri igazán a tibeti kultúrát, hogyan engedélyeztessenek új kolostorokat, anélkül, hogy az magával hozzon 10.000 új szerzetest, akik komoly politikai erőt jelentenének, hogyan hozzanak létre egy olyan oktatási rendszert, amelyben a gyerekek folyékonyan megtanulhatnak tibetiül és kínaiul, hogyan csökkentsék a kínai bevándorlók számát anélkül, hogy a kínai gazdaság jótékony hatását elveszítenék, hogyan építsék ki a tibeti ipart, stb. Sok tibeti, különösen a városban élők rendkívül jól ismerik a kínai rendszert, pragmatikusan és okosan képesek tervezni, miközben elképesztően kevés száműzetésben élő tibeti, és nyugati támogatójuk tanulmányozta mélyebben a kínaiakat, vagy Kínát.

Vannak más, komoly problémák is, a száműzetésben lévő közösség „kulturális holokauszt” elnevezésű fogalma például nagyon zavaros, mivel a Tibetben élő tibetiek jókora része elképesztő tudással rendelkezik saját kultúrájáról, bizonyos területeken komolyabbal, mint az idegenben élők egyes csoportjai. A másik furcsa dolog, hogy a felsőfokú képzettséggel rendelkezők Kínában sokkal komolyabb szaktudást szereznek, mint az Indiában, vagy más országokban élő társaik. A hatóságok korlátozásai ellenére a tibeti irodalom, költészet, művészet, hagyományos gyógyászat, iparművészet valószínűleg sokkal jobb helyzetben van Tibeten belül, mint azon kívül. Összességében véve nagy a szakadék a két közösség között.

FTB: Néhány szakértő, és újságíró úgy véli, a gazdasági válság, a növekvő munkanélküliség, a közelgő évfordulók miatt 2009 nagyon mozgalmas év lehet Kína számára. Mi a véleménye?

RB: Úgy gondolom nem az évfordulókkal lesz probléma, hanem a tűrőképességgel- meddig bírják elviselni a tibetiek a jelenlegi helyzetet? És meddig képes elkerülni a pekingi kormányzat azt a szakadékot, ami aközött található, amit mond, és amit tesz? Ez a szakadék fenntarthatatlan, és mégis gyorsan szélesedik. Például Peking azt mondja, hogy a tibetiek teljes vallásszabadságot élveznek, de 1996 óta a Dalai Lámához nem lehet imádkozni, a képmásait is betiltották, a tibeti diákokat és köztisztviselőket pedig eltiltotta a vallás gyakorlásától. Az állam azt mondja, hogy egyenlően bánik a nemzetiségiekkel, de a tavaly márciusi megmozdulások után általánosságban azzal vádolta a tibetieket, hogy lázadók és terroristák, és kitiltották őket belső-Kína szállodáiból. Ez a vád végül összeomlott. Most azt mondják, hogy a tibetiek boldogan ünneplik az új évet, miközben tudjuk, hogy sokan bojkottálják, és azt is mondják, hogy a tibetiek boldogok, miközben a teljes tibeti fennsíkot lezárták a turisták előtt. 2005 óta szinte minden Tibettel kapcsolatos kínai döntés csak csökkentette Kína szavahihetőségét. Ez az év különösen feszült, mert Kína Tibet feletti legitimációjának krízise nagyon akuttá vált.

FTB: Min dolgozik most, és mi aggasztja a leginkább?

RB: Az egyik legsúlyosabb probléma a döntéshelyzetben lévő kínai és tibeti tisztviselők egyre merevebb gondolkodása, akik csak rontanak a helyzeten, ahelyett, hogy javítanának. Nagyon nyugtalanít az a tendencia, mely szerint egyre több tibeti, és nyugati támogatójuk hajt végre olyan politikai akciókat, amelyek elsősorban csak az érzelmekre hatnak, az érzések kifejezéséről szólnak, ahelyett, hogy valódi stratégiák és megoldások kidolgozásán fáradoznának.

De legjobban azok miatt a művelt, hozzáértő, külföldön élő kínai értelmiségiek miatt aggódom, akik nyíltan támadják a Dalai Lámát, és a tibetieket, méghozzá olyan módon, ahogy azt korábban csak kormánytisztviselőktől láthattuk.

Ezek okos, pallérozott elméjű, gyakran elbűvölő entellektüellek, akik általában megfontoltak, és nyitottak, de Tibettel kapcsolatban érdektelenséget, és tehetetlenséget mutatnak, a szimpátia szándékos hiányát.

Természetesen joguk van kritizálni a száműzött tibetiek és támogatóik gyakran leegyszerűsített és pontatlan állításait, hiszen néha ők is tévednek. De úgy tűnik, hogy sok kínai értelmiségi próbálja bagatellizálni Tibet ügyét, utálják a Dalai Lámát, és nem hajlandók semmilyen szinten foglalkozni a Kínában élő tibetiek helyzetével, miközben ők maguk folyamatosan, minden irónia nélkül arról panaszkodnak, hogy milyen fájdalmas, amikor Tibetről vitázva külföldiek megalázzák őket. Ismerek egy híres kínai emberi jogi aktivista hölgyet, aki minden egyes alkalommal, szándékosan „lámaizmusnak” nevezi a tibeti buddhizmust, noha tudja, hogy ez milyen lealacsonyító, és mindezt azért, mert- mint mondja- gyűlöli a vallást. És ismerek egy kínai tanárt- a politikatudomány professzora egy amerikai egyetemen- aki a Dalai Lámát rendszeresen „tibeti Ajatollah-nak” nevezi. Még a gondolatát is „undorítónak” nevezi, hogy szóba álljon tibeti menekültekkel. Egy tapasztalt professzorról beszélünk, akit azért fizetnek, hogy a gyerekeinket tanítsa. És ismerek olyat is, aki azt mondja, hogy csodálja a Dalai Lámát, noha diktátorként viselkedik, és folyton megaláz másokat. Lehet, hogy csak az ismeretségi körömmel van baj. De lehet hogy ez csak egy érthetetlen, kellemetlen taktika néhány kínai nacionalista részéről, akik így akarják megóvni hazájukat a külföldi kritikáktól. A helyzet mégis az, hogy ezek vagy befolyásos embernek számítanak Kínában, vagy a nyugaton, vagy hamarosan azok lesznek. Remélem, hogy egyre több tibeti lép akadémikusi pályára, szerez professzori címet, és megy tanulni Kínába, mert valószínűleg ez az egyetlen módja annak, hogy egyensúlyozzák Tibet bemutatásának kínai nacionalista verzióját.