Október végén 2000 óta nyolcadik alkalommal fognak találkozni Őszentsége a Dalai Láma követei, és a kínai kormány hivatalnokai. Mivel az eddigi hét találkozó eredmény nélkül zárult, a száműzetésben lévő tibeti kormány úgy döntött, ha ez a megbeszélés is feleslegesnek bizonyul, nem folytatják tovább a párbeszédet. A menekült közösségnek újra kell gondolnia az eddig követett stratégiát, és új utat kell kijelölnie. A nagy kérdés, hogy ki vezeti tovább a tibetieket, és milyen úton?

Zsákutcában
A legutolsó tárgyalások létrejötte kompromisszum volt Peking részéről, hogy elcsitítsa a kritikusokat az olimpia előtt. Június 11-én Lodi Gyari és Kelsang Gyaltsen tárgyaltak Tibetről Senzhenben. A találkozó híre lábjegyzetként jelent meg a kínai sajtóban, ám miközben a Du Qinglin, az Egyesült Munka Front nevű szervezet vezetője, és a követek eszmét cseréltek, addig Pekingben újabb kirohanást intéztek a Dalai Láma ellen, mely szerint a márciusi eseményeket ő és klikkje tervelte ki, Tibet elszakítására törekszik, satöbbi. A szokásos szöveg, de ez jóval nagyobb nyilvánosságot kapott a sajtóban.

A kínai oldal azt követeli a Dalai Lámától, hogy ne követelje Tibet függetlenségét, és ne avatkozzon bele Kína belügyeibe. Utóbbit már közel két évtizede nem teszi, mivel csak valódi autonómiáért küzd Kína határain belül. A második pont a Dalai Láma utazásaira vonatkozik, vagyis a kommunista vezetés azt szeretné, ha Őszentsége nem utazna annyit, és nem népszerűsítené Tibet ügyét. A Dalai Láma követei folyamatosan hangoztatják, hogy nem követeli a függetlenséget, nem akarja Tibetet elszakítani Kínától, blablabla, de ezt valahogy nem akarják meghallani a pártvezetők. Ezt nehéz megérteni, mert sokan azt várják, hogy Kína mikor áll elő az újabb követeléssel, vagyis hogy a Dalai Láma oszlassa fel a száműzetésben lévő kormányt, építsen űrhajót és költözzön el a Holdra. Az idő Peking oldalán van, legalábbis ott így képzelik. Egyes vélemények szerint a Kínai Kommunista Párt úgy gondolja, hogy ha a XIV. Dalai Láma meghal, akkor a Nyugatot nem fogja tovább érdekelni a téma, és az egész Tibet-ügyet végre zsebre vághatják.

Mottó is lehetne
Egy gondolat Taktser Rinpocsétól, vagyis Thubten Jigme Norbutól, a Dalai Láma szeptemberben elhunyt bátyjától, aki mindig is a teljes függyetlenség követelésének híve volt. “Hogy őszinte legyek, én soha nem hittem el semmit, amit a kínaiak mondtak, hiszen minden ajánlat Tibet igazságtalan, bűnös elfoglalása után érkezett. Ez olyan, mintha az ember ellopna valamit, aztán leülne tárgyalni, miként ossza meg azt az eredeti tulajdonossal.”

Ha hiszed, ha nem, ez Kínának sem jó
Mindig mind két fél kifejezi őszinte óhaját az eredményességgel kapcsolatban, mégsem történik semmi. Ha az erőviszonyokat nézzük, a tibetiek kétségbeejtő helyzetben vannak. Kínát nem sürgeti semmilyen tényező, Tibet az övék, és már többször bizonyították, hogy nem szívbajosak, ha szabadságra, és demokráciára vágyó embereken kell tankokkal meg fegyverekkel átgázolni. Ugyanakkor Kína erősen változóban van, és a ‘89-es Tienanmen téri vérengzés óta felismerték, hogy muszáj engedni a szelepeken: ennek eredménye lett a gazdasági nyitás, a kínai emberek előtt megnyílt a meggazdagodás lehetősége. A jelenlegi társadalmi problémák is erre vezethetők vissza (nem számítva most az emberi jogi problémákat), a javak egyenlőtlenül vannak elosztva, a közel négyszázmilliós elszegényedett réteg ki van szolgáltatva a dolgozók jogait elnyomó és a munkásokat kizsigerelő rendszernek.
Kína általában izomból befeszít, ha valamilyen gond van, de ugyanakkor hosszú távú megoldást kell találnia a Tibet-problémára, mivel az állandó harckészültség nem fenntartható állapot.

Egy ötlet
Abban talán mindkét fél megegyezhet, hogy az e havi megbeszélések aligha fognak bármilyen eredménnyel szolgálni. Új módszerek kellenek. Egy Angliában élő tibeti informatikai mérnöktől érkezett is egy érdekes felvetés. Tsering Passang különböző brit Tibetet segélyező szervezeteknél dolgozott, illetve független jelöltként indult a száműzetésben lévő kormány képviselői posztjáért. Szerinte drasztikus engedményeket kellene tennie a száműzött tibeti vezetésnek, hogy gyökeres változásokat érjen el.
1. Dharamszalának (itt lakik a tibeti emigráns kormány) komolyan kellene venni Kína figyelmeztetését, miszerint Tibet az ország belügye. Ennek érdekében a Dalai Lámának nem szabadna többet utaznia.
2. A világ különböző pontjain működő Tibetet Segítő Társaságokat be kell zárni.
3. Az emigráns kormányhoz tartozó, a világ nagyvárosaiban működő Tibet Irodák küldetését át kell fogalmazni.

Cserébe Kínának a következőket kell teljesítenie:
1. A Dalai Lámát képviselő iroda létrehozása Pekingben.
2. A kínai kormányt képviselő iroda létrehozása Dharamszalában.
3. Közös iroda létrehozása Lhaszában.
4. A közös iroda feladata Tibet és a tibetiek gazdasági, szociális, és kulturális fejlesztése, segítése.
5. Buddhista tudósok, és szakértők részvételével állandó tárgyalások bevezetése Peking és Dharamszála között.
6. A Tibeten belül és azon kívül élő tibetiek közötti kapcsolat kiépítése.

Forradalmi indítvány, egy próbát megérne, a jelenlegi állóvíznél mindenképpen jobb lenne, sőt. Egy ilyen megoldás működhetne, ha kiszámíthatóak és hajlékonyabbak lennének a pekingi vezetés tagjai. Jelenleg egy erősen ultra-balos társaság számít a KKP elitjének, akik egy ilyen kompromisszumot aligha tartanak elfogadhatónak, még akkor sem, ha az működőképes. Az „arcból” nem szabad veszíteni.
Ugyanakkor némi kritika illeti az emigráns tibeti kormányt is, amiért szintén nem mutatnak túl sok kompromisszumra való hajlamot. A Középutas politikát („nem kell függetlenség, csak autonómia”) kritizálókat megpróbálják ellehetetleníteni, és nem nyitottak a Dalai Láma döntéseit megkérdőjelező – gyakran jogosnak tűnő- véleményekre sem. Az, hogy belátják, a párbeszédeknek ebben a formában nincs értelmük, már nagy előrelépésnek számít, de kérdés, hogy milyen irányba viszik tovább az ügyet. A novemberi, eddig példa nélkül álló konferencia meghirdetése mindenesetre pozitív jelenség.

Kevés diplomáciai érzékről tesznek tanúbizonyságot a teljes függetlenséget követelő „radikálisok” sem, bármennyire jogosak is a követeléseik. Tibet teljes szabadságáról beszélni a jelen körülmények között meglehetősen utópisztikus, bár jól hangzó érvekkel mindkét tábor rendelkezik.

Üzenet a nyugatnak
A Tibet-problémát minden kétséget kizáróan a tibeti és a kínai embereknek kell megoldaniuk, nem pedig a nyugatnak. A nemzetközi közösségre azonban így is nagy nyomás nehezedik, és igazából nem is a politikusokra és a gazdasági vezetőkre gondolok, hanem ránk, az átlag emberekre. Hogy miért?

Nagyon egyszerű: a kínai modell ugyanis nagyon rossz üzenet közvetít a világba. Először is mert diktatúra, amely elnyomja az embereket, nem tiszteli az emberi jogokat, erősen, kontroll nélkül szennyezi a környezetet, stb. Ez az egyik dolog, de van egy sokkal ijesztőbb vonzata: sikeres. Eddig úgy tűnt, a gazdasági fejlődésnek leginkább a demokrácia lehet hasznára, a szabad verseny, ám jött Kína és a nyugat vezető politikusainak és gazdasági vezetőinek át kellett értékelniük a helyzetet. Az, hogy a gazdasági elit Kínában gyártat - megkerülve a magas nyugati munkabéreket, erős szakszervezeteket, szigorú környezetvédelmi előírásokat, magas előállítási költségeket- mind az mutatja, hogy szimpatikus számukra a kínai rendszer. Amíg a nyugati kormányokra ható gazdasági lobbi számára a diktatúra a legjobb üzlet, addig 1. nem lehet tőlük komoly fellépést várni Kínával szemben 2. a nyugati demokráciákat gyengítik, a kínai diktatúrát erősebbé teszik. Nem valószínű, hogy az Európai Unió államaiban, vagy az USA-ba hirtelen bejelentik, hogy „mostantól itt is egypártrendszer van, és mindenkinek kuss, mert így több profitot tudunk termelni”, de ki gondolta volna 1989-ben, a Tienanmen téri mészárlás után, hogy húsz évvel később az Egyesült Államok legnagyobb üzleti partnere egy kommunista diktatúra lesz, és az amerikai családok karácsonyfájának 85 százaléka Kínából érkezik?

Na de nézzük a tibetieket
Az eddig példa nélkül álló Tibet Kongresszust november 17-e és 22-e között tartják a dharamszálai Gyermekfalu épületében. Az egy hetes megbeszélésre nem csak a jelenlegi minisztereket, parlamenti képviselőket, és a Dalai Lámát várják, hanem korábbi tisztviselők, miniszterek, és képviselők mellett tibeti nem–kormányzati szervezetek vezetőit, értelmiségieket, tudósokat, és a tibeti ifjúsági szervezetek résztvevőit is. A tibeti közösségnek mindenképpen ki kellene találnia, hogy miképpen tehermentesítse a 73 éves Dalai Lámát. Ogyen Tinley Dorje, a XVII. Karmapa „felépítése” már zajlik: idén tartotta első nyilvános előadását New York-ban, méghozzá hatalmas sikerrel, saját profilja van a myspace-en, ahol blogot is vezet, vagyis úgy tűnik, ő lesz a XXI. századi tibeti vallási vezető prototípusa. A karizmatikus fiatalember jelenleg még csak 23 éves, ám minden képessége megvan ahhoz, hogy átvegye a Dalai Lámától a „tibeti buddhizmus utazó nagykövete” címet. A Dalai Láma azonban – bármilyen fontos is a szerepe- csak egy szelete a tibeti problémának, és ennél sokkal összetettebb kérdésekre kell választ találni, méghozzá nagyon gyorsan.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: