Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Tanulékony ázsiai elefánt

2009. július 14./MNO/TibetPress

Kína az ürümcsi zavargások idején jól vizsgázott manipulációs technikákból

Egy elefánt bizony lassabban mozog az egérnél, de vastag bőre és irdatlan izomkötegei jobban is megvédik őt a vadász lándzsájától, mint cincogó társát, akit vélhetőleg senki sem üldözne fegyverrel. A metaforába beillesztve a közelmúlt távol-keleti eseményeit látható, hogy Kínának nehezére esik a mozgás, pont azért, mert igencsak vastag a bőre, ráadásul az izomkötegek is jelentősek. Még a legerősebb lándzsa sem tudna kárt okozni neki. Kína mégis tanul, változik, mert azért senki sem szereti, ha szurkálják. Ázsia keleti részének térképe a mi számunkra világosan megmutatja, mely területek tartoznak Peking fennhatósága alá, melyek hódolnak Moszkvának, vagy Újdelhinek. Hszincsiang, az ujgur tartomány kínai neve új határvidéket jelent, így mutatva, hogy milyen értéke van Peking szemében a hatalmas, ásványkincsekben gazdag, de gyéren lakott területnek. A kínaiak nem úgy néznek az ujgurokra, mint egy másik népre, amelynek lehetőséget kell adni a boldogulásra saját országában, hanem egy olyan népcsoportra, amelynek természetesen Kínán belül kell érvényesülnie. Így gondolkodnak a mongolokról is – őket korábban az oroszok is betagozták saját birodalmukba –, meg a tibetiekről, a hujokról, a tukról és a többi kisebbségről. Ujgurföld Kína része, erről vitát nyitni sem érdemes.

Mikor a tiltakozó akció elkezdődött Ürümcsiben, a zömében már hanok, azaz a többségi lakosság által benépesített ujgur fővárosban, a kínai hatalom természetesen úgy reagált, ahogy mindig is szokott. A rendőrség a megverés és a tömegbe lövés eszközeivel villámgyorsan elfojtotta a lázongást. Megérkeztek a katonák, kijárási tilalom sújtotta a várost, az ujgurok pedig meghunyászkodtak. A kínai média ilyenkor szokott általában átváltani háborús üzemmódra, azaz hirtelen teljesen használhatatlanná válik, aprócska híreket bőven feldolgoz, képekkel illusztrál és beszámol egy párttitkár üzemmegnyitójáról, a világmédiát uraló kínai hírről pedig elfeledkezik. A tibeti összecsapásokról tavaly csak a nyugati sajtóból lehetett értesülni, a részletek pedig vagy igazak voltak, vagy nem. A kínai sajtó csak arra szorítkozott, hogy tételesen cáfolják a BBC és az AP jelentéseit, de nem lehetett megtudni a tudósításokból, mi is történt valójában. Kína szemében természetesen semmi különös, minden esetben azt mondják, hogy a kicsiny népeket fellázítják a nyugati zsoldban álló disszidensek, mert meg akarják akadályozni a kínai jellegzetességekkel felruházott szocializmus sikerét. Mint minden kommunista diktatúra, Kína is meglehetősen paranoiás, de bizonyos esetekben igaza lehet. A külföldről érkező lázítások nem feltétlenül igazak, de az valószínű, hogy Peking gazdasági rohanását nem nézi jó szemmel a nagyhatalmak zöme. Azzal Kínát nem lehet megfogni, hogy rossz minőségű kacatokat termel, mert épp a nyugatiak adták oda a nagyobb nyereség érdekében a termelést az ázsiai óriásnak, ám az emberi jogok kezelésével, a kis népek önrendelkezési jogának megnyirbálásával igen. Tibettel még jobban, a rocksztár-népszerűségű dalai láma miatt. No meg most az ujgurokkal.

A nyugati világban nem túl ismert ez a közép-ázsiai kereskedőnép, mi is csak annyit tudunk róluk, hogy székely kapukhoz hasonlókat építenek, és tulipános mintákat használnak a mentéjükön, de politikai tényezőként nem számolt velük senki. Talán azért, mert eddig nem is voltak politikai tényezők, csak egyike azon elnyomott népeknek, amelyek szomorúan szemlélik ősi kultúrájuk elvesztését, és lassan felveszik a kínai mindennapok életformáját. Ürümcsi a kínai csapatok beözönlése, 1949 előtt poros vidéki kisváros volt, ma 2,6 milliós metropolis, utakkal, iskolákkal, csatornázással, boltokkal, kórházakkal. A mérleg egyik serpenyőjében a paraszti-nomádi múlt van a szegénységgel és a szabadsággal, a saját kultúrával és a sok betegséggel együtt, a másikban pedig az elnyomás, az idegen életforma beözönlése, a kényelem, az egészség és a pénz van. Értelemszerűen a kínaiak úgy látják, kizárólag jót cselekedtek a nyomorgó ujgurokkal, a külföldre menekült ujgurok viszont csakis az árnyékos oldalt látják. Dönteni ebben a kérdésben lehetetlen, az viszont bizonyos, hogy senkitől sem lehet úgy elvenni az országát, hogy a lelkében ne maradjon legalább egy kicsi tüske, vagy ne izzon a parázs akár évszázadok múltán is. Csakhogy az ujgurok kevesen vannak, a kínaiak pedig rengetegen. A húszmillió ujgur az 1,2 milliárd han kínaival szemben semmi, legkevésbé sem politikai tényező, hacsak egy idegen, nagyon hatalmas állam nem dönt így.

A jelek szerint Amerika most így döntött. Egy tüntetés a fél európányi Hszincsiang–Ujgur Autonóm Tartomány fővárosában azonnal címlapra kerül minden újságban, minden híradó ezzel kezdődik, a kínai kormány magyarázkodása pedig természetszerűleg kényszeredett lesz. A Tienanmen téri tragédia még élénken él az emberek emlékeiben, most volt a huszadik évforduló, Peking akkor is a címlapokon volt, és akkor is használhatatlan volt a kínai sajtó. A Kínai Kommunista Párt abszolút hatalma ugyan egy pillanatra sem rendül meg, de a befektetők szemében mégis kissé kevésbé lesz vonzó a vörösből lassan szivárványszínűvé váló birodalom. Amerika és Kína egymást kiegészítő, de folyton egymás nyakát kereső nagyhatalmak, hiszen az első számú szuperhatalom gigászi államadósságát a másik fizeti, és csak addig nyer az üzleten, amíg Washington is sikeres. A kínai kulcstartók – és minden más – is főleg Amerikába mennek, ha utóbbi nem veszi meg a minőségileg legalábbis kifogásolható iparcikkeket, akkor az azokat készítő munkásokat el kell bocsátani, az pedig a kommunista államban tűrhetetlen szociális feszültségeket jelentene. Amerika jól időzített, a hamu alatt izzó parázs belobbant, majd ugyanolyan gyorsan ki is hunyt, mert hiszen senki sem akarja kitekertetni a nyakát csak úgy, a mulatság kedvéért. Azt ugyanis mindenki tudja, hogy az ujgurok nem fogják leszakítani a tartományt Kínáról.

Ezt azonban valahogy el kell adni a nagyvilágnak, nem csak úgy ukmukfukk lemészárolni a tömeget, mint azt szokták volt tenni évezredeken át. Van azonban ennek egy nagy akadálya. A kínai kommunista vezetők, de még a szóvivők is igen képzetlenek a média terén. Nem szoktak hozzá a nyugati sajtóhoz, nem tudnak ügyesen riposztozni, kedélyesen mosolyogva átadni a hivatalos üzenetet. Évtizedeken át erre semmi szükségük nem volt, s csak most, az ezredelőn derült ki, hogy még a vastag bőrű elefántnál is számít, hogy kunkorodik az ormánya. Kína azonban tanul, egészen pontosan Irántól. Teherán a nála nemrég lezajlott tüntetéseket úgy kezelte, ahogy egy autoriter rendszer, brutálisan és amatőr módon. Letiltatta az internetet, kiutasította az újságírókat, a civil nyilvánossághoz azonban nem fért hozzá, s a nyugati sajtó akadálytalanul használhatta az ellenőrizetlen kép- és hanganyagokat. Végül Iránban nem dőlt meg a rendszer, de a nyugati újságokat olvasva olyan kép élhetett az emberben, hogy az iszlám köztársaság összeomlás előtt áll. Kína nem követte el  ezt a hibát. Az Új Kína hírügynökség folyamatosan tájékoztatott az eseményekről, minden egyes részletet tőle telhetően feltárt, rengeteg nyilatkozatot közölt az érintett párt- és országvezetőktől. Hu Csin-tao (Hu Jintao) kínai államfő hazautazott a G8-csúcsról a zavargások miatt. A kínai sajtó az első pillanattól kezdve ura volt az eseményeknek, és nem is kellett csalatkoznia. Persze nem mondtak igazat, csak a saját igazukat, amely az ő érdekeiket szolgálta. A vihar pedig elvonult.

Sitkei Levente

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb