Svájci magyar lakoma

2012. január 20./OB/TibetPress

Őseink híresek voltak jókedvükről és bőséges lakomáikról, amelyeken szívesen vendégeltek meg idegeneket vagy messziről beállított ismeretlen vendégeket.

A 10. század közepén Svájcban járt hadtestünk Sankt Gallen kolostorában időzött, ahol este nagy lakomát csaptak. A kolostor együgyű szerzetese, Heribald is velük tartott, tőle értesültünk a történtekről.

Áldozati ételek
A kolostor évkönyvéből nem maradhatott ki a magyarok betöréséről szóló fejezet, sőt a kolostor száraz beszámolói közül talán ez az egyik legérdekesebb rész, melyet maga Heriblad mesélt el rendtársainak. Tőle tudjuk, hogy a magyarok nem a kolostor szobáit, hanem a tágas udvarát vették birtokukba és ott közösen lakomáztak egy nagy tűz körül. A menüt ugyan nem sorolta fel a barát, de annyit elmondott, hogy áldozati barmokat fogyasztottak és a csontokat egymáshoz vágták. Elképzelhető, hogy éppen győzelmüket ünnepelték és szokásosan a Hadúrnak áldoztak ilyen módon, ahogyan tette ezt Attila a catalaunumi mezőn. Elképzelhető, hogy saját bőrében párolódó bárányt készítettek, mely a szkíta-hun népek egyik legfőbb áldozati étele volt?

Borivó őseink
A tudósításból kiolvashatjuk, hogy őseink nem a kolostorban kóstoltak először bort, hanem szakavatott borivók voltak, hiszen tudatosan keresték a boros pincét. Valószínűleg Meotisz-vidéki szállásukon termesztették. A szkítákkal folyamatos kapcsolatban álló görögöktől tudjuk, hogy a kancafejő szkíták termesztettek bort és a nemes nedűt tisztán, vagyis szkíta módra” itták. Heribaldot meglepte, hogy a magyarok nem takarékoskodtak az itallal, hanem azt középre egy csöbörbe helyezték és abból mindenki annyit ivott, amennyit akart. Nemcsak maguk között osztottál el az ételt és az italt, hanem a barátot is jól tartották, Heribald el is mondta rendtársainak, hogy soha életében nem lakott olyan jól, mint a magyarokkal. Talán ezt az ősi vendégeskedési szokásról mondták azt a szkíták házába meghívást kapott görögök, hogy jó szkíta módra enni és inni.    

Tánc és birkózás
Heribald elmesélte, hogy a lakoma közben sok bort fogyasztó magyarok isteneikhez imádkoztak. Az sem zavarta őket, amikor tolmácsuk és Heribald keresztény imádságot kezdett el énekelni, a jókedvű társaságnak tetszett az istenes dal is. Először együtt énekeltek, ki-ki a saját nótáját. A lakomázás után a vitézek táncra perdültek, néhányan pedig erejüket fitogtatva a főemberek előtt elkezdtek birkózni. Néhányan fegyverekkel csaptak össze, hogy megmutassák, hogy mennyire járatosa a hadi tudományban. Talán nem meglepő, hogy hasonló tudósítást olvashatunk keleti testvéreinkről, a kaukázusi hunokról, akik temetkezés idején ugyanúgy mulatoztak, mint a Svájcban portyázó őseink. Egyébként a hun utód mongolok krónikája is hasonlóan zajló lakomázásról számol be.

Egy őszinte vélemény
Heribald kertelés nélkül elmondta, hogy mit gondol a magyarokról. Rendtársai ugyanis nem tudták felfogni, hogy a féktelennek és vadnak ismert magyarok nemcsak megkímélték az együgyű barát életét, hanem együtt mulatoztak vele.

„Amikor pedig pihenőidő alatt megkérdezték Heribaldtól, hogyan tetszettek neki Sankt Gallen nagyszámú ellenségei: "Hát - szólt - a lehető legjobban. Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire ugyanis én azelőtt a mi hajthatatlan pincemesterünket alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen adtak nekem, ha kértem."