A Simla konferencia kezdetekor Tibet független államként határozta meg magát, ám Kína azt állította, hogy Tibet egy tartomány. November 18-án, a konferencia második napján Sir Arthur Henry McMahon, India képviselője azt mondta (ez a jegyzőkönyvekben is megjelenik), hogy nem tudja, hogyan lehetne Tibet politikai státusát megvitatni, amíg az ország határait nem állapítják meg.

Február 17-én, a negyedik napon McMahon előterjesztett egy nyilatkozatot a tibeti terület határairól. Tibet szétválasztását javasolta kompromisszumként: Belső-Tibet Kína irányítása alatt, Külső-Tibet autonóm, bár kínai fennhatóság alatt. A nyilatkozatához csatolt térképen kék vonallal választotta el a két területet. Piros színnel körvonalazta Tibetet, mint „földrajzi és politikai egységet”. Ez a határ, amennyiben érintette Indiát és Burmát, amely akkor még India része volt, egy olyan vonalat követett, melyet Charles Bell már megtárgyalt Lonchen Shatra-val, de még Lhásza beleegyezésére várt.

Március 11-én McMahon egy egyezménytervezetet nyújtott be, melynek szövegét Londonból kapta. Világosan említi „Tibet határai és a Belső- és Külső Tibet közti határvonalat”. Mindkettőt felrajzolták a csatolt térképre. De ekkorra már Lonchen Shatra megkapta Lhásza jóváhagyását a Bell-el kötött, határokról szóló megállapodásra. Ez hivatalos formában is megjelent, a McMahon és Lonchen közti diplomáciai levelekben, március 24-25-én, ezúttal nem Simlában, hanem Delhiben, ahol januártól tartottak konferenciát.

Lonchen március 25-ei válasza: „Mivel féltem, hogy a jövőben súrlódások lehetnek, ha a Tibet és India közötti vonal nincs világosan meghatározva, előterjesztettem a térképet, amelyet múlt februárban küldött nekem, a lhászai tibeti kormánynak. Ennek megfelelően egyetértettem a pirossal jelölt határvonalak elhelyezkedésével, amelyek az Ön által aláírt térképeken voltak, és a Mr. Belltől kapott, március 24-ei levelében leírt feltételeknek megfeleltek. Aláírtam és lepecsételtem a két másolatot. Egyet megtartottam, a másikat ezennel visszaküldöm. Küldte Lonchen Shatra, tibeti meghatalmazott, a Fa tigris évének első hónapjának 29-edik napján (1914 március 25.) [Lonchen Shatra pecsétje].”

A feltételek tiszteletben tartották a tibeti magántulajdont és két szent hely, Tso Karpo és Tsari Sarpa megoszlását. Így született a McMahon-vonal. Piros tintával két térképlapra rajzolták (1inch=8 mérföld arányban), melyek csatolva voltak a két levélhez.

Közben a tripartit konferencia a végéhez közeledett. Április 27-én Simlában a három csoport képviselői aláírták a McMahon által, téképekkel együtt előterjesztett egyezményt. Ivan Chen, kínai meghatalmazott teljes nevével írta alá, ám ezt a kínai kormány két nappal később elutasította. További tárgyalások következtek, eredmények nélkül.

1914 júliusában (lévén, hogy hiába vártak Kína csatlakozására), India és Tibet aláírt egy nyilatkozatot, amely szerint ha Kína továbbra is visszautasítja az egyezmény aláírását, nem élvezheti az abból származó előnyöket. Egyúttal megerősítették az áprilisi egyezményüket. McMahon és Lonchen szertartásosan megújították a pecséteket. További intézkedésként aláírták a csatolt térképet.

Az egyezmény 9. cikkelye, amit áprilisban Ivan Chen írt alá, nagyon határozottan beszél a „tibeti határok és a Külső- és Belső-Tibet közti határvonal… pirossal és kékkel jelöltek a mellékelt térképen”. Az indo-tibeti határt jelölő piros vonal megegyezett azzal a határvonallal, ami a McMahon és Lonchen Shatra által márciusban aláírt térképen is szerepelt. Ivan Chen biztosan tudta, mennyire fontos ez a vonal a térképen, melyet ő írt alá.

Dorothy Woodman szakértőként megjegyzi: „Nagyon valószínűtlen, hogy Ivan Chen ne lett volna tudatában a indo-tibeti tárgyalásoknak és azok eredményeinek.” Mindenesetre az április 27-ei 9. cikkely nyelvezete és a piros vonal a csatolt térképen épp elég figyelmeztetés volt Kínának.

Kína ellenvetései

Minden egyes kínai dokumentum, ami nem értett egyet az egyezménnyel, kifogásait kizárólag a Belső- és Külső-Tibet közti határra korlátozta. Az indo-tibeti határvonalat egyszer sem említették. Mindez az egyezmény április 27-ei lezárása előtti és utáni ellenvetésekre vonatkozik.

Következik egy lista nyolc pontos kifogással Kína részéről. Egyik sem vonatkozik az indo-tibeti határra, a McMahon-vonalra, mind a Belső- és Külső-Tibet közti határra, valamint Kína és Tibet viszonyára fókuszál. „Amennyire ez a feljegyzésekből megállapítható, Chen egyszer sem tiltakozott” az India és Tibet között létrejött kétoldalú megállapodás ellen, amelyben 850 mérföldnyi határvonalat állapítottak meg.

A lista rendezi a kérdést

1. Kína 1913. október 30-án bemutatta ellenjavaslatait. A hetedik pontban ezt olvashatjuk: „A Kína és Tibet közti határ most már nagyjából látható a csatolt térképen”. Ez a vonal Tawang északi részéig futott (l. a térképen).
2. 1914. április 3-án Kína benyújtotta ötpontos javaslatát (A McMahon-vonal és ami utána jön). Itt nincs utalás az Indiával közös határra.

3. Egy 1914. április 20-ai távirat, ami a Waichiapu-ból (a kínai Külügyminisztérium) Ivan Chennek érkezett, és amelyet a britek elfogtak, említ hét pontot, amit „soha nem adunk fel”. Itt sincs említés a külső határvonalról. A minisztérium 25-ei távirata célzott arra, hogy a belső határon kívül minden egyéb elfogadható volt.

4. Kína 1914. április 25-ei, a brit nagykövetnek átadott feljegyzéseiben szintén mellőzték Tibet (külső) határait Indiával.

5. Kína elnöke 1914. május 1-én egy követet küldött a brit nagykövethez, Sir John Jordanhoz. A követ, Ivan Chen aláírását el nem ismerve ezt mondta: „a határ kérdése az egyetlen cikkely, mely általánosságban elfogadhatatlan”. A kínai elnök azt kifogásolta, hogy „Külső-Tibetet így egybefoglalják Chiamdo-val és a Kokonor-terület egészével”. Egy 1914. május 11-ei feljegyzés további tárgyalásokat javasolt.

6. A 1914. június 3-ai feljegyzés, amelyhez térképet is csatoltak, ismét a Belső- és Külső-Tibet közti határokat állította középpontba.

7. Szintén így egy másik, 1914. június 29-éről. D.P. Choudhury hangsúlyozza, hogy a június 13-ai térképen rajzolt vonal „távol esett India északkeleti határától”.

8. 1919. május 30-án Kína még mindig újabb javaslatokat terjesztett be. Ezek így szóltak: „A határok kérdéseben íme egy rövid vázlat javaslatunkról…” Itt négy javaslatot soroltak fel, amelyek a felosztott Tibet közti vonalra vonatkoztak.

Így, távol attól, hogy Nagy-Britanniát kettős tárgyalással gyanúsítsa, 1914. június 30-án, miután a Simla konferenciát aláírták, Kína arra kérte Nagy-Britanniát, hogy „továbbra is töltse be a mediátor szerepét Kína és Tibet között”. A maguk részéről mind London, mind Új-Delhi meg akarta tartani Kína barátságát és a további egyezkedések számára nyitott ajtót biztosítani. 1921. március 8-án Edwin Montagu, India minisztere visszautasította a Külügyminisztérium javaslatát, miszerint tegye közzé az egymásnak küldött leveleket „amíg van kilátás a tibeti kérdés végső rendezésére a kínai kormánnyal való tárgyalások során”. 1928-ban, mikor az Aitchinson-megállapodást átdolgozták, India úgy döntött, hogy a dokumentumok elhagyhatók.

A tawang-i állapot

Tawangban ezalatt a tibeti közigazgatás ugyanolyan maradt, tökéletes boldogságban. A botanikus W. F. Kingdom-Ward 1935-ös látogatása megkondította a vészharangokat a Keleti Blokkbanl. Beszámolója alapján: „A fő (himalájai) hegylánc lehet, hogy de jure határ”, de a terület Tibet igazgatása alatt állt. Az Asszám kormányzat sem volt sokkal tájékozottabb.

1936. február 6-án közölték, hogy „az egész hegyvidéki ország, az 1914-es McMahon-vonalig az indiai határán belül van”. Egy kormányzó, Sir Robert Reid, aki 1937-től 1942-ig szolgált, szabadidejében leírta Asszám határainak hiteles történetét 1883 és 1941 közt.

E cikk írója fedezte fel 1970 februárjában, hogy Sir Robert munkájának másolatai eltűntek a kormányzó könyvtárából. Ezt B. K. Nehru kormányzó is megerősítette.

Csak az 1930-as években kezdték el a kínai térképeken úgy megjeleníteni a McMahon-vonaltól keletre fekvő részeket, mint kínai területet. 1936. augusztus 17-én Új-Delhi felhívta erre London figyelmét is, de Whitehall úgy döntött, hogy „hacsak” Nanking „nem állít fel területi követeléseket a vonalon” papíron „nem tiltakozhatunk”. A „térképészeti agresszió” kifejezés két évtizeddel később született.

Reid G.S. Lightfoot kapitányt küldte fel Tawangba 1938-ban. Visszatértekor azt ajánlotta, hogy Tibet vonuljon vissza Tawangból. Asszám kormányzója, Henry Twynamnak más állásponton volt. 1939 márciusában egy Se La Pass melletti vonalat javasolt. Ez kevés pénzbe került volna, és megnyerte volna Tibet jóindulatát. A vonal körülbelül a McMahon-vonal egynegyedébe került volna.

Felesleges itt felsorolni a további kísérleteket a McMahon-vonal jobbá tételére, amint amilyenek Lightfoot (1938-ban), Mills (1943-ban) és Mainprice (1944-ben) küldetései voltak. Woodman ezeket részletesen tárgyalja. A kiadott anyag nem hagy kétséget afelől, hogy a probléma létezik.

1945. december 18-án Lord Wavell, az alkirály értesítette a Lord Pethick-Lawrence minisztert, hogy „jelezzük jogainkat a McMahon-vonal ezen oldalán fekvő területekre”.

Wavell 1944. március 25-én azt írta naplójába, hogy aznap a külügyminiszterrel, Sir Olaf Caroe-val, és a Sir Basil Gould-dal, a Sikkimért, Bhutánért és Tibertért felelős politikai tisztviselővel tanácskozott. „Megbeszéltük, hogy Gould ellátogat Tibetbe, és a lehetőséget, hogy megerősíti a tibetieket, hogy ellenálljanak a kínai túlkapásoknak, továbbá hogy feljebb tolják a McMahon-vonalat Asszám északi határáig”.

A brit irányvonalat egy 1947. április 6-ai levélben fejtette ki L. A. C. Fry képviselő A. J. Hopkinson sikkim-i politikai tisztviselőnek. „India kormánya a McMahon-vonal mellett áll és nem fogja eltűrni a területére való behatolást, mint ami nem régen a Siang-völgyben történt. Ugyanakkor készen áll arra, hogy barátságos tárgyalást folytasson Kínával és Tibettel a határok kiigazításáról, ha ez indokolt okokon alapul, és az 1914-es sikertelen Simla konferencia valamely fele indítványozza.

India politikája a McMahon-vonallal kapcsolatban világos volt. 1948. március 4-énVallabhbhai Patel előterjesztette a gyűlésnek, mint a Kisebbségek, Alapvető Jogok, Törzsi Területek stb. elnöke, az Északkeleti Asszám és a Kizárt Területet Albizottságának egy jelentését, amit bizottsága elfogadott.

Az albizottság széleskörű útra vállalkozott. Álljon itt egy mesteri dokumentum, teljes idézetekkel: „Tény, hogy 1914-ben Tibet és Kína tripartit gyűlésen vett részt, amely a három kormány kapcsolatáról, és legfőképp az India és Tibet közötti határról szólt. Az egyezményt, amely magában foglalt egy megállapodást India és Tibet közt, Lhászában ratifikálták a tibeti hatóságok. A McMahon-vonal néven ismert vonalat jelezték a térképen, aminek másolatát a lhászai kormány kapta meg, elismerve azt.

A vonal létezéséről régebbről tudott az Asszám kormányzat, ellenben az 1919-es Indiai Kormány Törvénytárában (Government of India Act) 60-as bekezdésében nem volt közlés róla. Ez a bekezdés Asszám északi határát határozta meg, és ennek eredményeképp a McMahon vonal, tehát a Tibet és India közti határ, egyben Asszám törvényes határvonala is. A gyakorlatban ez egy különleges terület.

Bár Asszám kormányzója rendelkezik a határok területe feletti hatalommal… azért kapta, hogy gyakorolja azt, nem pedig az 1935-ös Indiai Kormány Törvény Kihagyott Területeinél alkalmazandó intézkedések folytán, hanem mint a főkormányzó képviselője a Törvény 123-as bekezdése alapján.”

India szétválasztásakor az 1914-es Indo-Tibeti Feljegyzések fel lettek sorolva a megállapodások között, melyek Indiára bízták a határozatot, melyet az 1947-es Indiai Függetlenségi Nyilatkozatban alkottak. Ezek mind nyilvános dokumnetumok voltak, melyet a világ összes Külügyminisztériuma tudomásul vett.

Végkifejlet

Végül 1951. február 12-én, R. Khating őrnagy, a Tangkhul Naga és a legendás Nari Rustomji segédje kilakoltatta a tibetieket Tawangból. Kína egyáltalán nem tiltakozott.

India alkotmányának tervezetét 1948. február 21-én adták ki, ez említette a McMahon-vonaltól keletre fekvő területet a Hatodik Jegyzék II. részén. Kína nem tiltakozott. Még akkor sem, mikor az Indiai Alkotmány 1950. január 26-án életbe lépett. A Hatodik Jegyzék függelékében egy táblázatban ezeket a területeket pontosan említették.

Sem a „történelmi tények figyelembevétele”, sem a pragmatizmus, sem az egyezség iránti elkötelezettség nem magyarázza Kína kitartó, makacs, sőt tántoríthatatlan pozícióját Tawang ügyében. Tudva, hogy India nem engedheti át a területet, mégsem tágít. Számításait képtelenség megérteni. Vajon még nem kész megegyezni? Mindenesetre a békefolyamatban mindkét félnek ki kell tartania.

Egy olyan szakaszba jutottunk, ahol már hiábavaló a Különleges Képviselők találós kérdéseivel foglalkozni. Semmit sem engedtek át amúgy sem. A vita India és Kína felsővezetőinek figyeleméért kiált. Meg kell birkózniuk vele és eltökélten, a béke szellemében folytatni az utat.

Egyik ország sem jelent veszélyt a másikra. Egyik sem fogja külső hatalmak játszmáit játszani. A béke, amely egy határvonal-megállapodással létrejöhet, óriási lenne, messzemenő hatásokkal. Alapjában véve Indiának el kell ismernie Kína érdekeit Aksai Chin-ben, Kínának pedig el kell ismernie India érdekeit a McMahon-vonalon.

Ugyanakkor mindkét területen szükségeltetik további igazítás. India nem követelheti törvényesen a McMahon-vonal északi részén levő területeket, mivel ezeket egyoldalúan foglalta el. Kínának vissza kell vonulnia arról a 2500 négyzetmérföldes területről, melyet az 1962-es háború hozadékaként szerzett meg.