Steiner Kristóf valamikor igazi lázadó volt, ma viszont bárkitől szívesen tanul

2012. január 8./Kisalfold.hu/TibetPress

Steiner Kristóf boldog. Végérvényesen felnőtt, mondja, és szeptemberben örök hűséget fogadott izraeli kedvesének, Matannak. Hamarosan újra felkerekedik és immár férjével együtt egy új világba költözik.

Névjegy
Steiner Kristóf 1982. február 19-én született. A közönség az egykori Viva Tv műsorvezetőjeként ismerte meg a vegán hírességet. Azóta újságíróként, íróként és szerkesztőként dolgozik, sőt, szinkronszínészként is kamatoztatta tehetségét. Az elmúlt években két könyve jelent meg, a Gumimatrac a Gangeszen és a Lélekbonbon. Jelenleg Izraelben, Tel Avivban él férjével, akinek szeptemberben fogadott örök hűséget.

- Milyen érzés házas embernek lenni?

– Köszönöm, csodálatos. Eleinte néha elfelejtettem, hogy már férjes férfi vagyok és még mindig boyfriendnek, barátnak, neveztem Matant, de már kezdem megszokni a husband, vagyis férj, kifejezést. Ha pedig mérges vagyok rá, „bejegyzett élettársamnak" hívom, és ezen mindketten jót virulunk. Házasnak lenni olyan, mint egy következő szintre lépni, a hétköznapi gondok más megvilágításba kerülnek, és a cserbenhagyás soha többé nem opció. Azt szokták mondani, hogy a házasság kemény munka, és valóban az, de ahogy a munka is, ez is rengeteg gyümölcsöt hoz. Biztonságot ad, és megajándékoz azzal a felfoghatatlan érzéssel, hogy végérvényesen felnőttem.

– Ezek szerint mégsem csupán egy papír, ahogy azt sokan állítják...

– A papír a legkevesebb. Az csupán az 1 százalékos megtestesítője mindannak, amit a házasság jelent a maradék 99 százalékban, a spirituális világban.

– Ezt hogy érti?

– A Kabbala szerint a világunk két részből áll. A materiális világ mindössze 1 százalékát képezi a teljes képnek, a maradék 99 a spirituális lét. Ez az, amit nem tudunk az érzékszerveinkkel felfedezni. Viszont ez az, ahol a tartós boldogság és megelégedettség „lakik".

– Korábban, az esküvője előtt is így gondolkodott a házasság intézményéről, vagy a kimondott ígéret ereje újdonságot hozott az ön életébe is?

- Én mindig is nagyon komolyan vettem a házasságot, e tekintetben meglepően régimódi vagyok. Talán azért, mert a szüleim házassága elég hamar, mindössze tíz év után ért véget. Tudtam, hogy nem akarom elhamarkodni ezt a lépést. Matan és én már öt éve vagyunk egy pár, és még hosszú esztendőknek kell eltelni ahhoz például, hogy felelősségem teljes tudatában gyermeket vállaljak. Az ilyen nagy lépésekhez józanul kell gondolkodni, nem elég, hogy az ember lát egy csinos esküvői ruhát, vagy egy helyesen gagyogó bébit, és azt mondja, „jaj, én is akarok ilyet".

– Szóba került már a gyermekvállalás gondolata?

– Már a kezdetek kezdetén. Mindketten rendkívül családcentrikusak vagyunk, ráadásul ő elképesztően jól bánik a gyerekekkel. A leghisztisebb baba is megnyugszik az ölében, és a legantiszociálisabb kisgyerek is megnyílik neki. Nem véletlen, hogy gyermekorvos lesz belőle. Én egyelőre még mindig nehezen élném bele magam az apaszerepbe, kicsit olyan lennék szülőként, mint Gabby a Született feleségekben. Mindent megengedek a kicsiknek a környezetemben, és vihogok az orrom alatt, ha valami vicces rosszaságon kapom őket. Két kutyánk van, az egyikük, Chopa, Matané volt, a másikuk, a híres Özge pedig az enyém. A „gyereknevelési" szokásaink iskolapéldája, hogy milyen a két eb viselkedése. Chopa szófogadó, nyugodt kutya, Özge pedig öntörvényű, imád a saját feje után menni, és fel sem merül benne, hogy hallgatnia kellene rám. Ezen pedig változtatnom kell.

– Lehet, hogy hasonlít a gazdájára. Ön hallgat másokra?

– Valamikor igazi lázadó voltam: szándékosan ellene mentem a követeléseknek, minden tanárom tudta, hogy kemény dió vagyok, és a szüleim meg se próbáltak betörni. Tudták, hogy úgyis ők húzzák a rövidebbet. Persze az élet megtanított arra, hogy ha akarom, ha nem, minden ember a tanítóm, és ma már mindenkire odafigyelek, mindenkitől tanulok.

– Mi hozta ezt a változást? Történt önnel valami vagy egyszerűen csak „benőtt a feje lágya"?

– Valószínűleg az, hogy az elmúlt tíz év alatt annyi minden történt velem, mint a legtöbb emberrel egy élet, vagy két élet során. Országszerte ismertté váltam, élő tévéműsorokban és valóságshowk-ban villoghattam, stylistok, sminkesek vettek körül, és közben írni is elkezdtem, eleinte csupán magamnak, majd magazinoknak. Mindeközben meghalt az édesanyám, zátonyra futott egy hét éven át tartó kapcsolatom, és nagyon komoly étkezési problémákkal küzdöttem. Eljött egy pont, amikor kétségbeesésemben meg kellett állítanom a mókuskereket, és kiszórni a sallangot, a felesleges, felszínes elemeket az életemből, mert éreztem, hogy szó szerint haldoklom a saját önfejűségem súlya alatt.

– Ekkor jött a kabbala?

– A kabbala mindig is „csendesen figyelt" a sarokból, és várta, hogy felé forduljak. A papám és a mamám óriási útkeresők voltak, mindenféle spirituális ösvényen elindultak, és bár végül a buddhizmus mellett kötöttek ki, rengeteget olvastam az apukám zsidó miszticizmust boncolgató könyveit is. Négy éve, mielőtt Izraelbe költöztem a kedvesemmel, a kezembe akadt egy könyv. Ez volt Yehuda Berg a Kabbala ereje című kötete. Egyetlen éjszaka alatt elolvastam, és hajnalban már hívtam is a könyv végén található telefonszámot, hogy tájékoztatást, útmutatást kérjek. Amikor pedig Izraelbe költöztünk, szinte az első utam már a Kabbala Központba vezetett.

– Milyen Tel Avivban élni? Izrael lakosságának vallási összetételét és kultúráját tekintve azt gondolná az ember, hogy nem vállalhatják fel egymást. Mégis boldognak tűnik. Ott elfogadóbbak az emberek, mint itthon?

– Tel Aviv egy kulturális olvasztótégely. Egészen más, mint amilyennek a legtöbb ember elképzeli. Pezsgő kulturális élet jellemzi, egyfajta modern hippikultúra otthona ez, és minden kétséget kizáróan a közel-kelet meleg-fővárosa. Fiúk és lányok sétálgatnak kézenfogva, és a jógától a drámakurzusokon át a filmfesztiválokig mindenből van „gay", vagyis meleg, verzió is. Itt mindenki elképesztően liberális, és gyakran tüntetnek a palesztinok jogaiért is. Az ország többi része, a kis városok, vagy Jeruzsálem már egészen más tészta, ott biztosan nem csókolóznék a kedvesemmel nyílt színen. Mindent összevetve imádom Izraelt: ez a világ energiaközpontja, mindig meleg van és süt a nap, és ami a legcsodálatosabb: egy pici országon belül mindenféle kultúra – arab, ortodox, nyugat európai – jelen van.

– Olvastam, hogy Matannal New Yorkba készülnek. Először arra gondoltam, hogy önnek ennél jobb helyet keresve sem találhatnának! Talán Los Angelest. Csillogás, sztárok, divat, Amerika, stb. De most, hogy beszélgetünk, már úgy érzem a mai Steiner Kristófhoz jobban illene például Amszterdam.

– Érdekes, hogy ezt mondja, mert pont a napokban ejtettük a New York-tervet. Bár mindketten kíváncsiak vagyunk a Nagy Almára, a szívünk valahogy egészen más irányba húz minket. Matan örömmel dolgozna az Orvosok Határok Nélkül szervezettel Afrikában vagy Indiában, és engem is sokkal jobban vonz, hogy sárgarépát és paradicsomot ültessek a saját kis földemen, ahol minden barátom otthon érezheti magát, mint hogy Paris Hilton mellett parádézzak a vörös szőnyegen.

– Van már pontos terv is? Mit gondol, végül Afrika vagy India lesz az úti cél?

– Soha sem voltam egy tervezős típus. Az élet elém sodorta a lehetőségeket, én pedig pontosan láttam, merre kell elindulnom.

– Ez jelentheti azt is, hogy egy kicsit elvonul a médiától, el a világ elől?

– Nem, nem tervezem, hogy eltűnök. Folytatom a publikálást, és örömmel osztom meg a gondolataimat, tapasztalataimat másokkal, akár a televízióban, akár rádióban, akár magazinokban, és biztos vagyok benne, hogy könyvet is írok még, a Gumimatrac a Gangeszen és a Lélekbonbon után. Ami bizonyos, hogy nem zárom magam exkluzív szerződések börtönébe, és sem a hírnév, sem jobb fizetés kedvéért nem alkuszom meg: csak olyan produkcióban veszek részt, amellyel pozitív gondolatokat ébreszthetek az emberek fejében és hitet adhatok nekik.

– Kalandvágyból utazik és költözik ennyit vagy az otthonát keresi, ahol végleg megállhat?

– Én abban hiszek, hogy az ember otthona ott van, ahol ő maga van, legyen az egy mező kellős közepe, vagy egy kastély toronyszobája. Nem hiszem, hogy valaha úgy érezném, ez az, ezt kerestem, itt akarok maradni örökkön–örökké. Nekem az egész világ a hazám, mindenhol, ahol járok vagy élek felfedezem a szépséget, abból pedig nem olyan szép, igyekszem okulni. Hogy ez kalandvágy–e, nem tudom. Talán igen. De, ami sokak számára valamiféle egyszeri és megismételhetetlen kaland, az számomra maga az élet. Nekem ez a természetes. Talán ebben a tekintetben még mindig egy kicsit lázadó vagyok.
Trogmayer Éva