Hatvan évvel ezelőtt, 1949. október 1-én kiáltották ki a Kínai Népköztársaságot, amelynek alapjait egy ádáz polgárháborúban találta ki a Szovjetunió segítette Mao. Nagy ugrás, kulturális forradalom és a tervgazdálkodás világa, avagy a kínai kommunizmus hat évtizede. Mao Ce-tung 1949. október 1-én, a pekingi Mennyei Béke kapujánál, kihirdette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Csang Kaj-sek, korábbi kínai államelnök és a Nemzeti Párt (Kuomintang) vezetője hadserege maradványával Tajvan szigetére menekül. Ezzel a Mao Ce-tung vezette kommunisták teljes győzelmével véget ér az 1946 júliusa óta a kommunisták és a nemzeti erők (Kuomintang) között dúló harc. A konfliktus kezdetei a századfordulóra nyúlnak vissza: 1911-ben Szun Jat-szen (Sun Zhongshang) vezetésével győzött a mandzsu uralom megdöntésére szervezett forradalom, s 1912-ben kikiáltották a Kínai Köztársaságot. A Szovjetunió támogatásával az 1920-as években bontakozott ki Kínában a kommunista mozgalom, amelyet a Kuomintang kezdettől nem nézett jó szemmel.

A két párt már 1927 óta tartó összeütközése - ebben az évben Csang Kaj-sek tábornok kommunisták ezreit gyilkoltatta meg, és Nankingban Kuomintang kormányzatot hozott létre - csak az 1937. évi japán megszállás idején szakadtak meg, mikor a szemben álló felek kényszerszövetséget kötöttek. Ugyanakkor mindkét párt külön szövetkezve és más frontokon harcolt a japánok ellen.  A kommunistáknak emellett 1945-ig sikerült Vörös Hadseregük létszámát állandóan növelni, emberanyagát kicserélni, újjászervezni, amihez megnyerték az elnyomott paraszti népesség nagy részét. Mikor 1945-ben a japánok kiűzése után a Kuomintanggal kötött kényszerszövetség ingataggá vált, a kommunisták további területre akarták kiterjeszteni hatalmukat. 1946 óta a kommunistákat a Szovjetunió támogatta. Csang Kaj-sek kormánya ezzel szemben Nagy-Britanniától és az Egyesült Államoktól kapott segítséget.

1947 nyarán azonban Mandzsúriából a kommunisták támadásokat hajtottak végre és később gerillataktikájukkal állandóan új területeket foglaltak el. 1947 végén Washingtonban előre látták a Kuomintang-kormány bukását, mivel Csang Kaj-sek nem akarta korrupt és diktatórikus kormányát megreformálni, illetve nem hajlott arra, hogy a kommunistákkal együttműködve próbálja az országot a gazdasági válságból kivezetni.

Miután Csang Kaj-sek elitegységeit nyílt ütközetben legyőzték, a Vörös Hadsereg 1948 óta tovább nyomult előre. A kommunista csapatok két hónap alatt meghódították Kína északkeleti részét, és a Nemzeti Hadsereg több százezer katonája fogságba esett. Az 1948 novemberétől 1949 januárjáig tartó huajhaji csata azután teljes sikert hozott. A nemzeti Hadsereg több mint félmillió katonáját veszítette el. Ezzel megnyílt az út a kommunisták előtt Nanking - az akkori főváros - és Sanghaj felé. A Föld legnépesebb országa a Szovjetunióhoz kapcsolódott - eleinte -, és kialakította a Kreml falai között "a béketábor legyőzhetetlen" illuzórikus felfogását.

A kommunizmust ellenző Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) tábora Tajvan szigetére szorult vissza, míg 1951-ben Kína elfoglalta, vagy a hivatalos propaganda szerint "békésen felszabadította" Tibetet is. Az ország elmaradottságának felszámolását, a szocializmus építését két erőltetett gazdasági-politikai programmal igyekeztek meggyorsítani: 1958-ban a "nagy ugrás", 1966-ban a "kulturális forradalom" mozgósította a lakosságot. Ezek azonban összességében inkább visszavetették a fejlődést, ellenben segítettek megőrizni Mao Ce-tung és hívei uralmát

Mao 1976-os halálát követően a pragmatista Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) irányvonala kerekedett felül, s ez döntően befolyásolta a továbbiakat: egyre nagyobb mértékben valósult meg a külföldi tőke és modern technológiák befogadása, a privatizáció, megindult a mezőgazdasági alapú gazdaságból az ipari gazdaságba, a szocialista tervgazdaságból a piacgazdaságba való átalakulás.

Teng nyugat-európai útjai után 1979-ben találkozott Carter amerikai elnökkel. Carter keresztülvitte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában az 1949-es kommunista hatalomátvétel után a népi Kínával szakított Tajvan helyére Kína kerülhet vagyis elismerik a Kínai Népköztársaság legitimitását. Teng kezdeményezte a kínai egyesítési folyamatot is, elindítva Hong Kong és Makaó visszacsatolását. Nagy-Britannia és Kína között 1984. december 19-én megkötötték a Kínai-Brit Visszacsatolási Megállapodást, miszerint 1997-ben Hong Kong brit fennhatóság alól kínai fennhatóság alá kerül. A megállapodás szerint a 99 éves bérlet lejárta után Kína 50 évig nem nyúl hozzá Hong Kong kapitalista berendezkedéséhez. Szintén Teng érdeme a gazdasági forradalom kibontakoztatása is.

A reformidőszak legsúlyosabb, és a mai napig megoldatlan válságát az 1989-es tavaszi demokrácia mozgalom, és annak vérbefojtása jelentette. A reformokat már 1988-ban visszafogták, mert a túlfűtött infláció társadalmi következményeitől a politikai vezetés is megijedt. Az összetett, és demokráciát követelő refommozgalom elfojtása azonban súlyos csapást mért a rendszer legitimitására és szavahihetőségére, és mindez alkalmazkodásra kényszerítette a kommunista pártot is, amely a szocialista piacgazdaság kommunista kiépítésének képével lépett át az 1990-es évekbe.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: