Őszentsége a Dalai Láma Japánban, Okinawa

2009. november 7./Tibet House of Japan/TibetPress

2009. november 5.
Őszentsége azzal kezdte meg hatnapos tartózkodását Japánban, hogy megállt az örökmécses előtt, amely az óceán partján ég, fényvisszaverő falakkal körülvéve, amelyeken annak a 240.000 ember neve van belevésve, akik a szigeten életüket vesztették a II.Világháború alatt. Őszentsége a nap folyamán újra meg újra kifejezte aziránti csodálatát, hogy az amerikai és brit katonák a japánokkal együtt szintén fel vannak sorolva a falon, minthogy ők is emberek voltak és ugyanúgy szenvedtek, ahogy a japánok.

Az emberi történelem folyamán -mondta az Okinawai Béke Emlékparkban összegyűlt hallgatóság előtt- élt az a meggyőződés, hogy az érdekellentéteket erőszakkal és háborúval lehet megoldani. A XX.század vége felé azonban a Berlini Fal összeomlott, nem erőszak, hanem békés népi megmozdulás által. -Ráadásul az erőszakos módszerek előre nem látható következményekhez vezetnek. Ezen túlmenően azt mondta; Japánnak, mint az egyetlen atombomba által sújtott nemzetnek kell vezetnie a békemozgalmat a múltbeli roppant szenvedései miatt. Ezután öt tibeti buddhista szerzetessel és egy apácával együtt imádkozott az Okinawai Békecsarnokban az előtt a hatalmas szobor előtt, amely a béke iránti egyetemes vágyat szimbolizálja. - Minél többet segítünk másoknak- mondta rövid tanácsként azoknak, akik összegyűltek a Csarnokban - annál boldogabbak leszünk. Minél többet gondolunk magunkra, annál boldogtalanabbak leszünk.''

Miután visszatért szállodájába, hosszú interjút adott az Okinawai Televiziónak. - Anyagilag lehet valaki milliárdos, de belül attól még nagyon szegény lehet- mondta, és amikor kérdezték, mit üzen Okinawának, hozzátette: bármikor is élvezzünk elégséges anyagi javakat, fordítsunk figyelmet a belső értékekre is.

A vendéglátóival a hotelben elköltött ebéd után Őszentsége Naha városába, az Okinawa Buddokanhoz utazott, ahol egy mongol szumóbajnokkal találkozott, aki egy sárga sálat ajándékozott neki, és egy egész tömeggel, amely olyan lelkes volt, hogy minden egyes szakasz után lelkesen tapsolt. Őszentsége érzésteli hangon és angolul (látva a rengeteg kezet, amely magasba lendült, miután megkérdezte: ,,Ki beszél angolul?'') megkezdte ,,Béke és együttérző tudat'' című előadását. ,,Amikor 16 éves lettem, elvesztettem szabadságomat. 24 évesen elvesztettem hazámat. 50 éven át menekültként éltem. Ezalatt az idő alatt számos elszomorító hírről kellett értesülnöm. De mégis, ez az ötven év volt életem legboldogabb időszaka. Rengeteg lehetőségem volt különböző emberekkel találkozni -  különböző hagyományokkal rendelkező különböző nemzetiségű emberekkel, politikusokkal, tudósokkal, üzletemberekkel, vezetőkkel, átlagos emberekkel, sőt, koldusokkal is.'' Állítása szerint ezek a tapasztalatok vezették rá, hogy minden emberi lény mennyire ugyanolyan abban, hogy boldogságot szeretne elérni és el akarja kerülni a szenvedést.

Kihangsúlyozta, hogy az együttérzés nem függhet attól, vallásosak vagyunk-e vagy sem. Az együttérzés tulajdonképpen még alapvetőbb és szükségesebb, mint a vallás. ,,Aki nem vallásos, még lehet jó ember. Akiben nincs együttérzés, az nem lehet jó ember.'' ,,Az érzelmek'' folytatta, ,,ahogy a külső dolgok, néha segítségünkre lehetnek, de néha nagyon ártalmasok. Ezért megfontoltan kell kezelnünk őket, ahogy a külső dolgokat is; megsokszorozni azokat, melyek jók számunkra, megszabadulni azoktól, amelyek ártanak nekünk. A tudósok is felfedezték, hogy a békés, együttérző tudatnak a fizikai testre is jó hatásai vannak. De az együttérzés nem azonos a sajnálkozással. Ez egy őszinte törődésből jövő érzés, amely tiszteletteljes.'' Nagy beleérzéssel folytatta, hogy az együttérzés nemcsak mások számára jó, mint egy szolgálat, hanem saját magunknak is. Boldogabbá, teljesebbé tesz minket. Általa megtanulunk melegszívűnek lenni.''

Amikor kérdéseket lehetett feltenni Őszentségének, többségükben fiatal hallgatók sorban egymás után tették fel kérdéseiket, és amikor ő felelt rájuk, az egész közönség teljes csendben ült mozdulatlanul,   Okinawa legtekintélyesebb polgáraival az első sorokban. Egy fiatal nő azt kérdezte tőle, mit tegyünk akkor, ha álmaink összetörtek, amire ő azt felelte, ,,mielőtt bármihez is hozzáfognánk, elemezzük, mi is az, amit megcéloztunk. Néha van úgy, hogy célunk már a kezdetektől nem reális. Az ilyen célt aztán nagyon nehéz elérni.'' Ezért szükséges az alapos vizsgálódás, mielőtt magunkévá tennénk egy ,,realisztikus törekvést''.

Alacsonyabb szinteken különbözhetünk egymástól, felelt egy másik kérdezőnek, aki gyermekeivel való kapcsolata miatt aggódott, de ha szélesebb perspektívából nézzük, ez az elválasztás nem is olyan komoly. Általában egyetértünk a másikkal. Tudva, hogy Okinawa lakossága a múltban sokat szenvedett az amerikai támaszpontjaival való rossz kapcsolatai miatt, újra kifejezte csodálatát a japánok iránt, amiért meg tudtak bocsátani Amerikának, miután az atombombákat dobott le rájuk, valamint azt, hogy a németek hajlandóak amerikai vezetőket fogadni. Aztán beszélt még az  Okinawai Béke Emlékparkról és a katonák iránti nagylelkűségről az úgynevezett ellenség által.

,,Szeretni hazánkat és nemzetünket jó dolog.'' foglalta össze, ,,de realisztikus keretek között kell maradnia. A szélsőséges, radikális nacionalizmus nem jó. Eljött az az idő, amikor úgy kell gondolnunk a világ többi részére, hogy ,,mi''.'' Ezzel Őszentsége azt fejezte ki, hogy most már ő is az okinawai közösség része - és ők is tibetiek, vagy inkább az emberiség egyetemes családjába tartoznak. Amikor befejezte, a tömeg felemelkedett - sokan fütyültek, néhányan tetszésnyilvánításukat kiabálták be - úgy tűnik, ezen a távoli, déli japán szigeten a hovatartozás magasabb szintű érzése magjait elvetették. Őszentsége még egyszer emlékeztette hallgatóit, hogy Okinawa része a világ része és a világ része Okinawának. A megbocsátás a kedvesség egyik formája magunk felé.