Ősi jogszokásaink nyomában

2012. január 5./OB/TibetPress

Népmeséinkben találunk néhány olyan különleges hagyományt, amelyről aligha gondolnánk, hogy azok az ősi, a szkíta-hun időkre visszamenő jogszokást takarnak. Jelen cikkben néhány alapvetően fontos elemre hívom fel a figyelmet.

A halott jussa
Amikor a múzeumok tárlóiban megcsodáljuk az ősi szkíta és hun aranykincseket, nem is jut eszünkbe, hogy azok az elhunyt nemes, vagy uralkodó gazdagságának csak kis része volt, amit ő a túlvilágra vitt. Régen megvolt az a szokás, hogy az örökségből a halottnak is jár rész, azt el is temették vele a kurgánsírba. Később, ínséges időben már előfordult, hogy az eltávozott mellé a szokásosnál kevesebb tárgyat helyeztek, mert a jussát más, szimbolikus felajánlásokkal igyekeztek pótolni. Miután az elhalt nemest vagy uralkodót ellátták az örökséggel, a többit az utódai osztották el egymás között, fiai kapták a legnagyobb részt, a lányokra pedig hozományt hagytak, mert ő úgyis elhagyta az atyai házat. A halott ingóságához a régi magyarok sem nyúltak hozzá, személyes tárgyait, ruháját, csizmáját, imakönyvét, stb. vele együtt a sírba tették. Volt olyan eset, hogy a ruháját a koporsó tetejére helyezték. Ha minden holmiját nem tették bele a sírba, akkor a maradékokat család szétosztogatta a szegények között, esetleg elégették, mert azt ők babonás félelemből nem tarthatták meg.

Öröklés és gyámság
Népmeséinkben mindig a legkisebb fiú kapja meg az atyai örökséget. Ez a magyar jogszokásokban is így volt, a Werbőczi által összeállított Hármaskönyvből megtudjuk, hogy mindig a legfiatalabb, a szülőkkel együtt maradó és rájuk gondot viselő fiú örökölte az apai házat. Keleti rokonainknál a tűzherceg, az otcsigin maradt az apai háznál. Abban az esetben, ha legkisebb fiú helyett más, nagyobb fiútestvér maradt a szülőknél, akkor ő kapta meg az örökséget: az apai házat. Az örökléssel kapcsolatban nagyon fontos szociális intézkedés meglétéről is tudunk. A régi közösségekben nem voltak árvaházak, a szüleiket elvesztő gyerekekről is gondoskodtak, sokkal még jobban, mint a mai intézmények. A férfiak nemcsak azért kötöttek vérszerződést, hogy szövetségeseket találjanak maguknak, hanem azért is, hogy gyermekeik sorsa biztosítva legyen, ha az apa harcban elesne. A régi szkíta-hun népeknél ugyanis a vértestvéreknek volt a kötelességük gondoskodni szövetségesük árván maradt gyermekeiről, ők nevelték fel és kiházasították őket, esetleg eltékozolt vagyonukat is visszaszerezzék. Ez a hagyomány a magyaroknál is megmaradt, nagyon hosszú ideig a keresztszülőknek választott fogadott testvérek, barátok, komák gondoskodtak az árvaságra jutottakról.

Kondásból királyfi
A meséket a felnőttek általában megmosolyogják, magam is sokszor hallottam a kételkedést, miszerint hogyan lehetne egy egyszerű kondásból, vagy a szegény szolgálóból királyfi, aki elnyeri a király lányát és fél birodalmát. Ez azonban nem mese, hanem egy ősi magyar jogszokás emléke, mely a népmeséinkben is továbbélt. Werbőczy Hármaskönyve szerint a királynak joga volt nemtelent nemessé tenni, ha az kiérdemelte. Mivel érdemelhette ki a nemtelen, a szegény ember a nemességet? Legtöbbször vitézség árán! Erre nagyon sok példa áll rendelkezésre, ne is gondoljunk másra, mint Kinizsi Pálra, az egyszerű molnárlegényre, akit vitézsége és hűsége magas katonai ranglétrára juttatott és ez gazdag földadományokkal is járt. Népmeséink főszereplői, a szegény legények vagy szolgálók is hasonlóan jártak: megmentik az elrabolt királylányt, vagy visszaszerzik az elrabolt égitesteket, ezáltal rászolgálnak a nemesi címre.

Fő az alkalmasság
Sok mese arról szól, hogy a király meg akarja tudni, hogy melyik fia a legügyesebb, azért hogy annak adja oda királyságát. Általában a legfiatalabb fiú győz és övé lesz az apai örökség. Ez sem légből kapott történet, hiszen a régi szkíta-hun jogszokás alapján a királyságot mindig a legalkalmasabb fiúnak kell örökölni, aki képes helytállni a legnehezebb helyzetekben is, meg tud birkózni az államügyekkel és irányítani tudja a hadsereget is. Maga a hatalmas Dzsingisz kán is állítólag ilyen próbáknak tette ki fiait.

Önbíráskodás?
A népmesékben arról is esik szó, hogy a szegény legények, szolgálók, vagy kondások legyőzhetnek királyokat, megölhetnek hatalmas sárkánykirályokat. Vajon lehetséges, hogy egy közrendű ilyen tettre ragadtatja magát? Hogyan merészel ilyet tenni? A választ ismét a Hármaskönyvből olvashatjuk ki. A régi magyar jogszokás szerint a bűnös nemest egy nemtelen is lefoghat, letartóztathat, ha rajtakapja azon, hogy éppen gyilkol, rabol, vagy éppen pénzt hamisít. Azonban mindig csak tetten éréskor lehet intézkedni, míg az illető el nem menekül a helyszínről.

Fele királyság
Népmeséinkben sokszor olvashatjuk, hogy a vitéz fiatal, aki hősies tettéért elnyeri a királylány kezét, megkapja vele a fele királyságot is. Ez nem mást, mint az Árpádok körében létezett dukátus intézményét juttatja eszünkben, amikor az uralkodó életében birodalmának jelentős hányadát bocsátotta fia, vagy testvére rendelkezésére. A trónörökös számára nagyon fontos volt ez a megbízás, hiszen ott, kicsiben felkészülhetett a jövendő királyi feladatokra. Testvér esetén pedig királyaink így akarták elejét venni a trónharcoknak.