Június végén a dél-kínai Kuangtung tartományban megöltek két ujgurt. A messzi távolból toborzott ujgurok segédmunkások voltak egy létszámleépítéssel küszködő játékgyárban. Egyik elbocsátott kínai kollégájuk azzal vádolta meg őket – hamisan –, hogy megerőszakoltak két kínai (han) lányt. Jött a megtorlás. A bűntett híre hamar eljutott Hszincsiang tartományba, az ujgurok hazájába. Nyomában olyan etnikai zavargások törtek ki, amilyeneket Kína régesrég nem tapasztalt. A halottak és a sebesültek együttes száma meghaladja az ezret is. Aczél Endre írása.
Július 5-én, vasárnap Urumcsiban, Hszincsiang modern metropolisszá fejlődött fővárosában több száz ujgur indult el a kormányzósági épület felé, hogy magyarázatot kérjen a Kuangtungban történtekre. Arra például, hogy a helyi hatóságok miért hagyták futni a gyilkosokat. (Nem hagyták.) A felvonulás eleinte békés volt – a filmfelvételek láthatóak az interneten. A legteljesebb homály fedi azonban az események fejlődését. Teljesen bizonyos, hogy a felvonulókat rohamrendőrség állította meg, de az csak valószínűsíthető, hogy durva erőszakot alkalmaztak velük szemben.

Hanok, ujgurok
Valaminek feltétlenül történnie kellett, hacsak az ujgurokban már addigra is felgyülemlett düh, sértettség nem szolgáltatott önmagában is elegendő gyúl anyagot a romboláshoz. Tény, hogy a tüntetők nem a rendőrök, hanem békés kínai polgárok – üzlettulajdonosok, egyszerű járókelők – ellen fordultak, és magasra szökött bennük a rombolási, gyilkolási ösztön. A Kuangtungban történteket az Urumcsiban többséget alkotó hanok szenvedték meg.

A történteknek tagadhatatlanul etnicista-rasszista élük volt, amiképp a két nappal később bekövetkező eseményeknek is. Akkor kínai csoportok rohantak meg ujgurok lakta körzeteket, és vettek elégtételt a „fajtájukat” ért sérelemért. Noha a kérdéses időpontban már igen nagy létszámban tartózkodtak Urumcsiban katonai és rendőri egységek, ugyanúgy elkésve álltak a szemben álló felek közé, mint július 5-én. Itt is voltak áldozatok, igaz, jóval kisebb számban, mint az ujgur „kispogrom” idején.

A pekingi hivatalos reagálás előre borítékolható volt. Mint Tibet esetében egy évvel korábban, ismét külföldről szított, irányított szeparatista puccskísérletről kezdtek beszélni, mintha „az együtt élő népek és nemzetiségek békés, harmonikus életét” csak emigránsok lennének képesek felforgatni.

A reagálás más szempontból is a korábbi szabványokhoz igazodott: mihelyt kitörtek a zavargások, Hszincsiangban működésképtelenné vált az internet, bedugultak a nemzetközi telefonvonalak. A hatóságok állítólag csak a rémhírek terjedését kívánták megakadályozni, de tudjuk, amit tudunk: az internetes kapcsolattartás régi és új formái (amint például Iránban nemrég bebizonyosodott) kiválóan alkalmasak a tüntetések, ellenálló megmozdulások szervezésére. Ennek mentek elébe.

Ki viseli a szörnyűségek terhét?
Avégett azonban, nehogy olyan látszat kerekedjék, mintha takargatnivalójuk volna, ezúttal (a tibeti eseményekkel ellentétben) nemhogy kitiltották volna a külföldi újságírókat Hszincsiangból, kifejezetten odahívták őket. Láttatni akarták, hogy az ujgurok őrjöngése milyen pusztítást vitt végbe a kínaiak vagyonában. (Én magam legalább húsz olyan riportot olvastam, amelyben ugyanannak a felgyújtott autószalonnak és a benne dolgozó pár tucat embernek a sorsáról esett szó.) Tisztában voltak azzal, hogy az emigráns ujgurok a „kínai elnyomók” és az „ujgur elnyomottak” konfliktusát népszerűsítik; be akarták bizonyítani, hogy a szörnyűség terhét egyáltalán nem az elnyomottak, hanem az állítólagos elnyomók viselték.

Emögül persze egyáltalán nem látszottak ki az ujgurok közismert sérelmei. Hszincsiangban ugyanabba a szindrómába ütközünk, mint Tibetben. A pásztorkodó-földművelő, más vallású, más kultúrájú (itt történetesen mohamedán) őslakosság minden téren másodrendű szerephez jutott a betelepedő kínaiakkal szemben, ha épp számbeli kisebbségbe nem szorult. (Hszincsiang lakói közül a 8 milliós ujgur népesség már csak 40 százalékot tesz ki az ötven évvel ezelőtti 75-tel szemben.)

Harcos iszlám
Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy a pekingi központi kormány – a keleti, tengerparti tartományok lélegzetelállító fejlődésének ellensúlyozása végett – óriási fejlesztési pénzeket öntött Tibetbe is, Hszincsiangba is. Urumcsi, a főváros ma a Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt is magában foglaló közép-ázsiai térség legfejlettebb bevásárlóközpontja, „dübörög” az üzleti élet, csakhogy ennek a betelepült kínaiak a legfőbb haszonélvezői. Igaz, egy ujgur értelmiségi ma a korábbihoz képest mesés fizetésért tud dolgozni, de a fejlesztés „know-how”-ját ragyogó pekingi politikai kapcsolatokkal rendelkező kínai üzleti klánok hozták magukkal. A torta nagyobbik felét egyfolytában ők eszik – lelkiismeret-furdalás nélkül.

Tudni kell, hogy minden heves tiltakozásuk dacára a kínaiak a tibetieket éppúgy alacsonyabb rendű, önerőből fölemelkedni képtelen népeknek tekintik, mint a türk eredetű ujgurokat. Önmagukat viszont „civilizátornak”. Nem is igazán értik, hogy ezek a népek miért érzik magukat inkább gyarmatosítottnak, mint a kínai civilizációval járó jótétemények haszonélvezőinek. Csak azt látják, hogy az ujguroknak jól, sokkal jobban megy, mint évtizedekkel ezelőtt, Mao idején, következésképp nemzeti-kulturális-vallási autonómiatörekvéseiket az ésszerűség nevében elnyomják. Az ujguroknak nem tilos ugyan mecsetbe járni, és a „csak egy gyerek” kínai gyakorlata nem kötelező rájuk, de iskoláikban anyanyelvük helyett kínaiul tanulnak, a közülük kiemelkedő köztisztviselőknek pedig tilos fejkendőt viselni, pénteken imádkozni, ramadánkor böjtölni.

Az ujgur nemzeti mozgalomtól, amely békés szerveződésektől tálib, sőt Al-Káida-kapcsolatokkal rendelkező csoportocskákig terjed, a kínaiak két oknál fogva rettegnek. Az egyik a harcos iszlamizmus, amely egész Közép-Ázsia megfertőzésével fenyeget. (Az amerikaiak huszonkét ujgurt fogtak el Afganisztánban, s küldtek utóbb Guantánamóra. Ez naponta ismételgetett érv Pekingben.) E tekintetben korlát nélkül számíthatnak minden nagyhatalom és minden közép-ázsiai szomszéd támogatására. A másik: az olajban, földgázban, sokféle természeti kincsben gazdag Hszincsiang destabilizálódása, nem iszlamista, hanem „nemzeti” alapon. Nyolcmillió ujgur, ha fellázítják, képes erre.

Nincs az a pénz
Peking számára ez elképzelhetetlen perspektíva. Nem azért ruházott be dollármilliárdokat a közép-ázsiai olaj- és földgázkincs kiaknázásába, hogy onnan jövő importjának áteresztő pontjai lebénuljanak. Ugyanakkor nincs az a pénz, amiért lemondana „sajátnak” tekintett energiabázisainak talán legfontosabbjáról.

Éppen ezért – miközben a lázongások bűnöseinek példás megbüntetésével fenyegetőzik (ami halálbüntetések formájában be is fog következni) – nincs más választása, mint hogy komolyan foglalkozzék az ujgurok sérelmeivel, és megkísérelje helyreállítani a harmóniának azt a minimális fokát, amely Hszincsiang „üzemeltetéséhez” szükséges. Nem akar további erőszakot alkalmazni, igényli az ujgurok lojalitását. Amely megszerezhető ugyan, de a régi módon – „én jóléthez juttatlak, te meg cserében elfelejted, hogy ki vagy” – már biztosan nem.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: