Mit keresett Jézus Krisztus Tibetben?

2011. október 16. /mindennapi.hu/TibetPress

Nagy port kavart az új ezotérikus könyv

A tibeti hagyomány Jézust a Legfelsőbb Jó egyik megtestesülésének tartja, aki ifjúkorát Buddha tanainak tanulmányozásával töltötte, majd Izraelben beteljesítette sorsát.

Az ezoterikus bestseller-író, Elizabeth Clare Prophet nagy port kavart új kötete a Jézus elveszett évei címet viseli, és Jézus Krisztus Indiában és Tibetben töltött éveinek dokumentált bizonyítékaival kecsegtet. A szerző szerint Jézus Krisztusról nem tudunk sokat: bizonyíthatóan történelmi személy, tanításai nagy hatással voltak egész kultúránkra, der még arról sincs tudomásunk,
hogy nézett ki, mivel foglalkozott szabadidejében, milyen ételeket szeretett, tehát semmi olyat, , amire a celebhíreken, vagy szebben fogalmazva az információs társadalomban felnőtt képzeletünk kíváncsi lehet.

Az elfeledett tekercsek rejtélye

A Jézus elveszett évei alapjául egy tibeti hagyomány szolgál, amely Jézust a Legfelsőbb Jó egyik megtestesülésének tartja, aki ifjúkorát Buddha tanainak tanulmányozásával töltötte, majd visszament Izraelbe, ahol a már ismert módon beteljesítette sorsát. Nincs olyan fennmaradt írásos bizonyíték, amely alátámasztaná ezt a legendát. Prophet tudományos alaposságú könyvet szeretne az olvasó elé tárni, ez sajnos azonban olyan, mintha a Csordapásztorok, mikor
Betlehemben kezdetű magyar népdal alapján szeretné valaki bebizonyítani, hogy a Jézust meglátogató pásztorok hátranyilazó hun legények voltak.

A könyv az úgynevezett  „Ísza-apokrifek” felfedezésének és első publikációinak történetét meséli el, majd jobb híján, azokat az általa bizonyítékként nevezett szövegeket és fotókat, sőt festményeket tárja az olvasó elé, amelyek Jézus tibeti életével foglalkoznak. Az Ísza-legendárium több vallásos
könyvben és tekercsben elszórva volt megtalálható. Először egy Notovics nevezetű orosz újságíró
nyert bepillantást állítólag az elfeledett tekercsekbe 1884-ben, lefordította és évekkel később publikálta is felfedezését. Természetesen a 19. század végén is elég nagy horderejű volt egy ilyen könyv ahhoz,hogy élénk vitát váltson ki a sajtóban: Notovics rengeteg támadást és kritikát kapott, főleg, mivel semmiféle konkrét bizonyítéka nem volt saját állításain kívül az Ísza-történetek létezéséről.

Egy Douglas nevezetű utazó követte Notovics útját és nem találta meg az iratokat, bár ez éppen annyira nem bizonyító erejű, mint maga az orosz újságíró által publikált kötet. Az iratokat 1922-ben egy Abhédánanda nevezetű hittudós tanulmányozta újra, aki kifejezetten azzal a szándékkal indult útnak, hogy bizonyítékot keressen Notovics állításaira. A szövegeket egy nagyobb kasmíri-tibeti útibeszámoló részeként jelentette meg, és ő sem készített fényképeket, az „eredeti példányok” pedig a kolostorban maradtak.

„Ezek arról szólnak, hogy a ti Jézusotok itt járt”

Az utolsó, aki látta és tanulmányozta az Ísza-legendákat tartalmazó könyveket (ha nem is pont ugyanazokat, mint Notovics) egy Roerich nevezetű festő, irodalmár, nyelvész, kultúrantropológus volt, aki szintén indiai útja egyik részeként említi a Jézus-történetek érdekességét, a népi legendákat és a töredékes iratokat.

Árulkodó a keleti legendák fontosságáról, hogy mind Abhédánanda, mind Roerich sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítanak neki, mint maga a szerző, aki a megdönthetetlen bizonyítékok sorába egy Madame Caspari nevezetű hölgy útibeszámolóját is felveszi, akinek megmutatták a pergameneket „Ezek a könyvek arról szólnak, hogy a ti Jézusotok itt járt!” felkiáltással. Mivel azonban sem a hölgy, sem az útitársa nem tudták elolvasni a lapokat, fényképet pedig a tekercsekről nem, csak a dobozról készítettek, ez a beszámoló sem tekinthető perdöntőnek.

Sokkal érdekesebbek és izgalmasabbak a Madame Caspari által készített fotók az emberekről, a
kolostorról és Tibetről, illetve a kötetet záró kultúrantropológiai beszámoló, ami alapján nem azt
képzelhetjük el, hogy maga Jézus hogyan vándorolt Indiában, hanem azt, hogy az ő legendája
hogyan terjedhetett szájról-szájra és formálódhatott, változhatott ebben a számunkra teljességgel
idegen kultúrában.

Természetes, hogy Jézus Krisztusról legendák és történetek élnek a mai napig Indiában és Tibetben, hiszen a kereszténység olyan nagy hatású és erősen terjeszkedő vallás, amely meghatározta a világ eszmerendszerét. Az is logikus, hogy egy erőteljes vallás a saját képére formálja és beülteti legendái sorába a kívülről érkező, akár létét is fenyegető túl erőteljes konkurenciát, ezzel szelídítve és asszimilálva azt. De a kézen-közön át terjedő, főként szóbeli vagy utólag nem ellenőrizhető mendemondákat valós bizonyítékként beállítani- ez nem tudományos munka, hanem ezoterikus showbiznisz.