Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Mászni akarok visszamenni a hegyre

2010 január 13. /Nemzeti Sport/TibetPress

Az ember felkészül a legrosszabbra. Óvatosan, halkan kopog a kórházi szoba ajtaján, s drámai képet vár, könnyeket, kétségbeesett mondatokat. Ehelyett ott fekszik az ágyon egy mosolygós, már-már jókedvű fiatalember, s úgy beszél az elmúlt napok szörnyűségeiről, mintha csak kificamodott volna a bokája. Erőss Zsolt, a Mount Everest első magyar meghódítója, túl a lavinaszerencsétlenségen, az elképesztő fájdalmakon, a műtéteken és az amputáción – mosolyog. Közben a két keze a térde alatt csonkolt jobb lábát tartja...



– Honnan az erő?

– Megedzettek a hegyek – mondta a kórházban fekvő Erőss Zsolt. – Szinte az egész életem a küzdelemről, az akadályok legyőzéséről szól. Képzelje el, mit szólnának a barátaim, a családtagjaim, a sporttársaim, ha most összeomlanék.


– Nincsenek fájdalmai?
– Jól vagyok. Már persze a körülményekhez mérten.

– Még nevetni is tud...

– Miért csodálkozik? Volt időm megemészteni mindazt, ami velem történt. Sőt, volt időm rákészülni az új életformára, s arra is, hogy elveszítem a jobb lábam egy részét. Túl vagyok rajta. Előre nézek, s a jövőt tervezem. Meg aztán nézzen körbe a szobában. Itt vannak velem a szeretteim, édesanyám, aki egyfolytában pityereg, s akit még nekem kell vigasztalnom. Erős vagyok. S nem csak a nevem miatt.


– Emlékszik a balesetre?

– Minden pillanatára. Nem volt különösebben veszélyes terep, a Tátrában mentünk hárman, jó tempóban, a tervek szerint. Már lefelé tartottunk, amikor egészen váratlanul lecsapott ránk a lavina. Nem volt semmi előjele, így igazából felkészülni sem tudtunk rá, ha csak annyiban nem, hogy jól beékeltük magunkat a sziklafalba. Talán ha porhó zúdul ránk, könnyebben megússzuk, de nehéz, súlyos adagokat kaptunk fentről, amelyekkel szemben tehetetlenek voltunk. Arra is pontosan emlékszem, ahogy kiszakad a falból a vas, ahogy csúszok, sodródom, zuhanok le a hófolyammal együtt. Szinte látom, ahogy megpróbálok megkapaszkodni, lassítani a sebességen, s persze élénk kép az is, ahogy belenyugszom, s felkészülök a legrosszabbra.


– Halálfélelme volt?

– Sokszor van halálfélelmem, de ez természetes. Ott például csak a szerencsén múlt, hogy nem csapódtam neki valamelyik sziklának, kőtömbnek. Jóllehet eltört két bordám, no meg mindkét lábam, a körülményekhez képest szerencsésen úsztam meg.


– Hiszen elveszítette az egyik lábát...
– Az én döntésem volt.

– Úgy érti, hogy elkerülhető lett volna az amputáció?

– Igen. Mondom, hogy én döntöttem a csonkolás mellett. Egyre csak az járt a fejemben, mászni akarok, visszamenni a hegyre, minél gyorsabban, hiszen ott élek igazán. Amikor bekerültem a baleseti sebészetre, és többször is beszéltem professzor Sárváry Andrással, már sejtettem, hogy súlyos az állapotom. Nem kertelt, elmondta, rosszak a leleteim, a lábam olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy azzal teljes értékű életet már nem élhetek. Megmaradhat, de akkor sántítani, bicegni fogok, s tán rövidebb is lesz, mint a másik. S akkor még nem beszéltünk a rossz vérkeringésről, a bármikor fellépő komplikációkról. A professzor választás elé állított.

– Azt kérdezte, levághatja-e a lábát?
– Pontosan.

– Erre mit lehet felelni? Azt, hogy igen, professzor úr, vágja le, legyen kedves?

– Hangsúlyozom, mindent százszor átgondoltam, és mindent megbeszéltem a családommal.


– Iszonyú döntés.

– Csak annak tűnik. Már olyan protézist készítenek, amely szebb, mint az eredeti. Mondjam Oscar Pistorius nevét? Tudja, az a dél-afrikai sprinter, aki a két műlábával gyorsabb, mint az egészségesek. Ez lesz velem is. Innen majd átköltözöm a rehabilitációs intézetbe, ahol megkapom a számomra készített művégtagot, és visszatérek az életbe. Tavasszal már sétálni, futni akarok, az ősszel pedig újra hegyet mászni.


– Úgy beszél, mintha kificamodott volna a bokája.

– Így is élem meg. Egyszerű sportsérülés az enyém, némi komplikációval. A hegymászás veszélyes üzem, aligha kell felsorolni, hány és hány tragédia történik ott fenn, a csúcsok közelében. Aki ennek a szenvedélynek hódol, felkészülhet mindenre.


– Nem sírt?
– A fájdalomtól?

– Nem. Arra a pillanatra gondolok, amikor eldőlt, vagy inkább eldöntötte, hogy elveszíti a fél lábát.

– Képzelje el, itt állt az ágyam körül nagyjából hat orvos, s velem beszélgettek. Hogy nézett volna ki, hogy a hegyek leküzdője, a képeken mindig határozott, erős férfiként megjelenő sportoló, egyszer csak elsírja magát? De időm sem volt erre. Pénteken egyértelművé vált, hogy rosszak a leleteim, szombat délután az ágyamnál összehívták a konzíliumot, és én igent mondtam a kérdésre, aztán zsupsz, már mentünk is a műtőbe. Illetve engem toltak.


– És ha ránéz...?

– A csonkolt lábamra? Már kezdem megszokni. Nincs bennem sem düh, sem kétségbeesés, sem harag.


– Hisz Istenben?
– Visszafogottan.

– Akkor ezt az egészet nem valamiféle büntetésként éli meg.

– Maradjunk a sportsérülésnél. Felépülök, rendbe szedem magam, minden megy tovább, mint azelőtt.


– S azt komolyan gondolja, hogy már az idén újrakezdi?

– A lehető legkomolyabban. Fizikailag tökéletes állapotban vagyok, bár egyre nehezebben viselem el a fekvést. Ha megkapom a protézist, gyorsan megbarátkozom vele, és már kezdődhetnek is a visszafogott edzések, jöhet az egyre nagyobb terhelés. Én valamikor októberben vagy novemberben igenis megküzdök egy hegycsúccsal. Engem aztán nem fog legyőzni a természet.

A barát tanácsa

Nem Erőss Zsolt lesz az első, aki művégtaggal hódítja meg a hegyeket. Szendrő Szabolcs évek, évtizedek óta küzd a hegycsúcsokkal úgy, hogy csaknem négy évtizede műlába van. Természetesen nagyon szurkol a barátjának:

„Két nagy expedíción voltunk együtt Zsolttal, köztük volt a Mount Everest-kaland is. Ahogy tudtam, jöttem hozzá a kórházba, megpróbáltam erőt önteni belé, de nem kellett, hiszen mindig mosolyogva fogadott. Biztatom-bizonygatom, hogy teljes értékű élet vár rá, de azért óva intem, hogy már az idén nekivágjon valamelyik hegycsúcsnak. Én a helyében kivárnék egy évet. De ez úgyis az ő döntése lesz."

"Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon"
Sárváry András professzor műtötte meg Erőss Zsoltot. Az az erő és határozottság, amely a sportolóból árad, még őt is meglepte:
„Amikor Zsoltot behozták a kórházunkba, első látásra nem tűnt ennyire súlyosnak a sérülése. De amikor megláttam a röntgenfelvételeket, már sejtettem, hogy nagy a baj. A két műtét jól sikerült, de egyértelművé tette számomra, hogy a jobb láb már sohasem lesz olyan, mint volt, hiszen maradandó károsodást szenvedett. Többször is elbeszélgettem Zsolttal, és végül múlt hét péntek este szegeztem neki a kérdést, hogy mit akar. Bicebócán járni, fogyatékosan élni, vagy egy protézissel sportolni. Tulajdonképpen nem is gondolkodott a válaszon. Az idő sürgetett, hiszen most még mi dönthettük el, hol vágjuk le a sérült testrészt, hogy az a művégtag szempontjából a legtökéletesebb legyen. Erőss Zsolt hihetetlenül optimista ember..."

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb