Kínai Nemzeti Múzeum - Kínos emlékek nélkül (1. rész

2011. május 5. /MTI/TibetPress

A gondosan  újjárendezett Kínai Nemzeti Múzeumban a világ leggyorsabban felemelkedő hatalmának újkori történelme iránt érdeklődő látogatók megtalálhatják azt a kalapot, amelyet 1979-ben Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping), az ország legtekintélyesebb vezetője viselt amerikai látogatása során, és azt a hangosbeszélőt is, amelyen át Hu Csin-tao (Hu Jintao) elnök a 2008 évi földrengés után a nehézségek legyőzésére mozgósította a népet. Ám ha példának okáért az országot 1966-76-ban feldúló, sok millió ember életét követelő "kulturális forradalom" politikai küzdelmei után érdeklődik valaki, akkor az áprilisra felújított hatalmas múzeum egy eldugott sarkát kell felkutatnia, ahol csupán egyetlen fotó és három sornyi szöveg utal az időszakra - írja az intézményben tett látogatáson szerzett tapasztalatairól beszámolva a The New York Times hasábjain Ian Johnson Pulitzer-díjas újságíró.

Kína több mint egy évtizedet és csaknem 400 millió dollárnak - 72 milliárd forintnak - megfelelő összeget fordított arra, hogy Nemzeti Múzeumát a kínai történelem és kultúra leglátványosabb bemutatójává változtassa, olyan intézménnyé, amely 191 ezer négyzetméterével a világ legnagyobb múzeuma egyetlen tető alatt - és még a 2008-as olimpiai játékoknál is jobban érzékelteti az ország növekvő hatalmát.

Egy hagyomány azonban mozdíthatatlanul tovább él: Kína nem néz szembe saját történelmével. A múzeum nem annyira az átfogó kutatás, felfedezés és kreativitás terméke, mint inkább a kommunista párt arra irányuló erőfeszítésének megtestesülése, hogy ellenőrizze a történelemfelfogást, és elfojtsa az eltérő véleményeket, még azokat is, amelyek az országot vezető elit körében forognak. De azt is jól érzékelteti, hogy milyen nehéz dolga van Kínának akkor, amikor olyan kulturális intézményeket kíván létrehozni, amelyek felérnek gazdasági eredményeivel.

Az újjáépítés évekkel tovább tartott a tervezettnél, mert folyamatosan alkalmazkodni kellett a politikai fordulatokhoz és a változó szempontokhoz, amelyeket nem egyszer magas rangú politikai vezetők képviseltek. A hatóságok elvetették azokat a javaslatokat, amelyek értelmében állandó történelmi rész foglalkozott volna a kommunista rendszer első éveiben történt katasztrófákkal, különösen az úgynevezett nagy ugrással, az 1958-61 közötti politikai kampánnyal, amely egyes becslések szerint több mint 20 millió halálos áldozatot követelő éhínségbe, gazdasági összeomlásba torkollott. Más vezetők a kulturális forradalom őszinte értékelésének is külön részt szántak volna, de arra sem került sor.

Ehelyett az újkori Kínáról szóló rész ugyanúgy a párt sikereire koncentrál, mint az átrendezés előtt. Egy másik állandó kiállítás a régi Kína történelmét mutatja be, ugyancsak idealizált változatban, felemelő módon ábrázolva, miként fogtak össze a különböző etnikai csoportok a "ragyogó vívmányok" eléréséhez.

"Azt, hogy mi a történelmi igazság, a párt akarja meghatározni - mondta az amerikai lapnak Jang Csi-seng (Yang Jisheng) történész, akinek a nagy ugrás okozta éhínségről szóló könyvét Kínában betiltották. - Attól tartanak ugyanis, hogy ha engedélyeznék az egymásnak ellentmondó változatokat, a párt legitimitása válna kérdésessé."

Hol nyitva, hol zárva

Nem Kína az egyedüli ország, amely úgy tárja fel múltját, hogy az kiváltja a független történészek ellenvetéseit - az amerikai múzeumokban például büszkén ábrázolják az ország nyugati terjeszkedését, a Vadnyugat meghódítását, de éppen csak hogy érintik az amerikai indiánok sokaságának ezzel együtt járó kitelepítését és megölését. De ha ez igaz is, Kínával kevés ország kelhet versenyre a múlt szürke foltjainak eltüntetésében, közvéleménye nemigen találkozik történelmének olyan feldolgozásával, amely különbözne a pártpropagandától. Ez magyarázza, hogy bizonyos nacionalista nézetek népi támogatottsága még a párt saját álláspontjánál is erősebb, és hogy például sok kínai elképed azon, hogy a tibetiek vagy az ujgurok elégedetlenek lehetnek a pekingi fennhatósággal.  

"Kínában egy nyilvános történelmi múzeum csak ritkán szól a múltról - magyarázta Hung Csang-taj (Hung Chang-tai) hongkongi professzor.  - Mindig a párt aktuális szándékait érzékelteti, azt, hogy mit szeretne bemutatni magáról."

A múzeum eredetileg is a kommunista párt történelmi hagyományának őrzésére szolgált. Vang Je-csiu (Wang Yeqiu), az intézmény első igazgatója emlékirataiban például megemlítette, hogy amikor a kommunista csapatok 1949-ben elfoglalták Pekinget, az egyik börtönben rögtön megkeresték azt az akasztófát, amelyen 1927-ben kivégezték a párt egyik alapítóját - ez vált a múzeum gyűjteményének első darabjává. Ám már az intézmény 1959-es megnyitását is megzavarta az a probléma, amely mindmáig jelen van: a politika. Csou En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök a felavatás előtt meglátogatta a tervezett kiállítást, és erőteljesen kifogásolta, hogy az nem hangsúlyozza eléggé a "vörös vonalat", az ország legfőbb vezetőjének, Mao elnöknek a politikáját.

Az ezután következett évtizedekben a múzeum hosszabb időn át tartotta zárva kapuit, mint nyitva. Hivatalosan 1961-ben nyílt meg, aztán 1966 tavaszán, a kulturális forradalom kibontakozásakor bezárt, majd 1979-ban újra látogatható lett - aztán ez még többször ismétlődött.

A legújabb történelemről szóló rész 2001-ben végleg becsukta kapuit, mivel a hivatalosságok egyre inkább olyan anakronizmusnak tekintették, amely nem az ország modern arculatát sugározza a külvilágba. (folyt.)