Kínában nem cenzúrázzák, hanem „harmonizálják” a cikkeket

2011. március 7./emasa.hu/TibetPress

A kínai szerkesztőségekben senki nem említ cenzúrát, a kényes témákat „harmonizálják”. Ez Anne Soëtemondt francia újságírónő „A kínai propagandának dolgoztam” című könyvében olvasható, amely a minap jelent meg az Éditions du Moment kiadónál. A könyvről a párizsi Le Monde alapján számolunk be.
A szerző egyike volt azoknak a „külföldi szakértőknek”, akiket a kínai propagandaszervek azt követően verbuváltak, hogy Kína 2008-ban elhatározta: fokozottabban fogja hallatni hangját a nemzetközi médiában. Anne egy éven át dolgozott Pekingben a Radio Chine Internationale Európa és Afrika frankofón hallgatói számára sugárzott adásának szerkesztőségében. Feladata az volt, hogy elolvassa és a mai nyelvhasználatnak megfelelő, stilisztikailag gördülékeny formába öntse kínai kollégáinak már francia nyelven megírt anyagait.

A média sem vonhatja kétségbe a társadalmi harmónia elvét

Munkája közben a fiatal újságírónő blogot is vezetett tapasztalatairól, ügyelve arra, hogy ne fedje fel általa idézett kínai kollégáinak kilétét. Franciaországba visszatérve anekdotákban és humoros részletekben gazdag könyvet írt tapasztalatairól.
Mint fogalmazott, amikor Kínában halálos áldozatok százait követelő súlyos földrengés pusztít, a hivatalos média szerkesztőségeire néma csend borul, még a legyek zümmögését is hallani lehet. A szabály ilyenkor az, hogy semmit sem szabad csinálni addig, amíg a hivatalos Hszinhua hírügynökség meg nem adja a zöld jelzést: csak akkor lehet beszámolni a történtekről.

Anne Soëtemondt beszámol arról, milyen lassú, alacsony produktivitású a szerkesztőségi munka: napok telnek el, amíg a beadott anyagok a szerkesztők kezén vándorolnak. Ami a fizetési viszonyokat illeti, a legnagyobb titkolózás a jellemző, de a „külföldi szakértők” a kínai újságírók életszínvonalához képest jól keresnek.
A fiatal francia újságírónő könyvének legérdekesebb részében belülről írja le, hogyan működik a kínai sajtóellenőrzés. Senki sem mondja, hogy cenzúráznak, a hivatalos személyek a szöveg „harmonizálásáról” beszélnek. A hivatalos újságírás egyik alapszabálya az, hogy nem vonhatja kétségbe a társadalmi harmónia elvét, amely egyaránt kedves a két és fél évezrede élt Kung Fu-ce (lojalitást, tekintélytiszteletet hirdető) tanaira épülő konfucianizmus hívei, illetve a kínai kommunisták szemében.

Vannak természetesen olyan témák, mint például az 1989 évi Tienanmen-téri megtorlás, amelyekről nem szabad beszélni. Nyilvánvaló tényként kell kezelni, hogy Tajvan Kína részét alkotja vagy hogy a száműzetésben élő dalai láma politikai – nem vallási – vezető. Ezek jelentik a legfontosabb axiómákat.
A hivatalos médiában más íratlan szabályok és elvárások is érvényesülnek, például a lehetőség szerint kerülni kell a negatív híreket, a véres bűnügyi szenzációkat vagy a társadalmi konfliktusokat.

A szabad sajtónál fontosabb az életszínvonal emelkedése

A Radio Chine Internationale nem kedveli az élő adásokat. Minden műsort előre felvesznek és mielőtt sugároznák, még egyszer meghallgatják.
A francia újságírónő nem tagadja, hogy közreműködése egy olyan kínai propagandában, amelynek célja a „soft power” terjesztése – a hatalom „puha”, kulturális eszközökkel történő kivetítése – nem egyszer lelkiismereti kérdéssé vált számára. Erre a maga módján keresett megoldást, egy saját, társasági témákról szóló műsorral próbálta megkerülni a rendszert, bemutatva Kína egy másik, szabadabb és kevésbé egyeztetett arculatát.

Az újságírónő szerint a kínaiak korántsem naivak, időről időre levetik álarcukat és ilyenkor őszintén beszélnek. Az emberek egy pillanatra sem adnak hitelt a propaganda-hazugságoknak, de nincs mit tenniük. Az ő szemükben ugyanis, árulták el neki, „nem az a legfontosabb, hogy a sajtó szabadabb legyen, hanem az, hogy emelkedjen az életszínvonal.” A hivatalos média hiteltelenségét ugyanakkor más kifejezési formák ellensúlyozzák, elsősorban az egyre jelentősebb blogszféra.
eMasa