A kínai hatóságok eredetileg a szocialista-kapitalista sikermodellt prezentáló rendszer diadalútjának szánták a pekingi olimpiát. Ám aki a fővároson túlra is kimerészkedik, az egy repedező birodalommal szembesül, amelyet a gazdasági fellendülés által felszabadított erők fenyegetnek - írta helyzetelemzésében a Der Spiegel.

A helyzet olyan, mintha ismét előtérbe kerülne számos elfojtott kérdés, és naponta új, még nyomasztóbb kérdések merülnének föl. Merésznek tűnik az a megállapítás, miszerint Kína az ezredforduló óta csaknem olyan mértékben megreformálódott, mint amennyire tönkretette magát - és mégis igaz. A katasztrófák, amelyek közül az ökológiai csupán a legmegrázóbb, a terjedő jóléthez hasonlóan a fellendülés fokmérői, amelyeket nem takarhatnak el a fogyasztás és a sport új palotái sem.

A Világbank számításai szerint Kínában évente 750 ezren halnak meg környezeti ártalmak következtében. Immár 700 millió kínai nem jut tiszta ivóvízhez. A tavak háromnegyede és a talajvíz-készlet fele mérgezettnek számít. Hatvan nagy folyó vize elapadóban van, s mindegyiket feltartóztathatatlanul szennyezi az ipar meg a jólét termelte szemét.

A Jangce folyó Tibettől a Kelet-kínai-tengerig tartó útján évente 30 milliárd tonna szennyvizet fogad be. A legsúlyosabban szennyezett városok nemzetközi "rangsorának" első húsz helyezettje között 16 kínai található. A finompor-szennyezés mértéke Pekingben hatszor magasabb, mint New Yorkban. Kína energiaszükségletének 70 százalékát szénerőművek fedezik. 2006-ban 2,4 milliárd tonna szenet tüzeltek el bennük, a világtermelés mintegy 40 százalékát.

Ugyanakkor a kínai gyárak és erőművek hatásfoka szánalmasan alacsony. A pekingi vezetés kiszámította, hogy a kínai üzemek - azonos termékmennyiség előállításához - hétszer annyi energiát fogyasztanak, mint japán vetélytársaik. Az a tény hogy Peking ezt fölismeri, ám nem tud mit tenni, újabb nehéz kérdéseket vet föl. Úgy tűnik, mintha a kínai párt és kormány nem tudna már parancsolni annak a szellemnek, amelyet előhívott a palackból.

Harminc évvel a Teng Hsziao-ping által meghirdetett egyéni gazdagodás jelszava után, amelynek hatására Kína népe megkezdte a "szocialista piacgazdaságba" vezető rövid, sietős menetelést, először tűnik úgy, mintha borotvaélen táncolna az érdekes kínai modell, amelynek lényege diktatúra és kapitalizmus összekapcsolása, a piac erőinek a párt szolgálatába állítása. Történik mindez éppen akkor, amikor az olimpiai játékoknak a kínai modell fényes győzelmét kellene hirdetniük. A következő hetek kérdése az lesz, vajon a világ legnagyobb show-ja, a nyári olimpia tovább élezi-e, vagy átmenetileg tompítja majd a piac és a diktatúra, a gazdaság és a politika közötti ellentmondást.

Aki az utóbbi hetekben Kínában járt, a vidéki régiókban, az egy átalakuló országot láthatott. Ezúttal azonban nem a politikai vezetés diktálja a változások ütemét. A társadalom az, amely megmozdult, egyrészt a problémák feszítő erejétől, másrészt a sikereken felbátorodva, s nekivágott egy új élet felé vezető útnak, amelynek koordinátái még nem ismertek.

A környezeti botrányok, a nagy projekteket kísérő kisajátítások ellen tiltakozó megmozdulások, a korrupt káderek lebukását követő felháborodás hangjait a kormány ma már nem hagyhatja figyelmen kívül. Még az állami hírközlő szervekben is szaporodnak az "incidensekről" szóló jelentések. Az ökológiai katasztrófa és a hatóságok tehetetlensége láttán országszerte erősödik az ellenállás. Egyedül 2005-ben 51 ezer kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulásra volt kénytelen reagálni a hatalom. Az akciók egy részéről a tüntetők videofelvételt készítettek, majd föltették a YouTube-ra.

A képek azt sugallják: Kínában valami zajlik, valami furcsa, kínai viszonyokhoz képest soha nem látott dolog. Emiatt csúszik ki újabban egyre többször az ellenőrzés a kormány kezéből, mivel a kapitalizmus hatására megváltoznak az alattvalók. A saját vállalkozásaik sikerén felbátorodott és a fogyasztás árubőségével járó választási szabadságot megízlelő kínaiak egyre gyakrabban élnek a politikai tiltakozás jogával.

A párt és a kormány csak ritkán lép fel keményen; általában kénytelen eltűrni a protestálásokat egy olyan országban, amelynek nagysága csak földrészekhez mérhető. Egy ekkora ország csak akkor tarthat össze, ha lakosai össze akarnak tartani. Egyetlen párt- vagy besúgó apparátus, a világ egyetlen katonai gépezete sem kényszeríthet 1,3 milliárd embert összetartásra. Ez az oka annak, hogy az olimpiát megelőző évtizedben különös állami képződmény jött létre: olyan diktatúra, amely az alattvalók jóindulatától függ, olyan egypártrendszer, amely csak a közjóért folytatott kemény munkával tarthatja fenn magát. Kína a hallgatólagos politikai alku országra

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: