A sokak által már a XXI. század meghatározó hatalmának tekintett Kína legkényesebb problémáját az etnikai kisebbségek jelenthetik - erre hívják fel a figyelmet a 2008. márciusi tibeti és az utóbbi napok történt hszincsiangi zavargások, amelyek mindkét esetben számos halálos áldozatot követeltek. Kezelésétől - mint tavaly a pekingi olimpia előkészítésére árnyékot vető és a játékok szervezői által remélt presztízssikert veszélyeztető tibeti események világvisszhangja is mutatta - sokban függ a pekingi ambíciók jövője.

Ha van olyan kérdéskör, amelynek kezelésében a mindenkori kínai hatalomnak bőségesen van hagyománya és tapasztalata, az éppen az etnikai kisebbségeké. Bizonyos értelemben az először több mint két évezrede kialakult egységes kínai állam alap-problémájáról van szó. Már az i.e. 221-ben létrejött országegyesítő Han-dinasztiának olyan területi-közigazgatási rendszert kellett bevezetnie, amely figyelembe vette a korábban külön államokban élő sokféle összetételű és hagyományú lakosság különbözőségét.

A világ legnépesebb országában a lakosság mintegy 91 százalékát alkotó kínaiak éppen a Han-dinasztia után nevezik magukat "han" embereknek. A nem han, 55 etnikumba besorolt kisebbségek a lakosságnak csak mintegy 9 százalékát alkotják, ám abszolút számban ez is több mint 120 millió főt jelent. A központi kormány ezt az óriási kisebbségi tömeget bonyolult, papíron és formailag jelentős autonómiákat biztosító rendszerben igazgatja. A kérdésről 2005-ben kiadott hivatalos Fehér Könyv adatai szerint 155 különböző szintű etnikai autóm terület működött: öt autonóm tartomány, 30 autonóm megye (prefektúra) és 120 autonóm járás.

Talán még jelentősebb a kérdés területi vetülete: Kína területének nagyobb részét, 64 százalékát alkotják az autonómnak nevezett, tehát mindenképpen jelentős etnikai kisebbséggel rendelkező tartományok, köztük az ország peremén lévő Tibet és Hszincsiang. A bonyolult közigazgatási rendszer alapvető feladata a külső megfigyelők szerint elsősorban a központi irányítás céljainak, köztük az integrációnak minél hatékonyabb érvényesítése ezeken a kisebbségi területeken, például a nemzetiségi káderek bevonása és támogatása révén. A hosszú együttélés megtanította a vezetést arra, hogy a kisebbségi nyelvek, vallások, kulturális hagyományok tiszteletben tartása, ápolása fontos követelmény. Ám ha fontos is, Peking szemében az elsőbbséget az állami egység feltétlen biztosítása jelenti (mint különben a nem nemzetiségi területek ambícióinak kezelésében is), és ennek érdekében nem riad vissza az erő alkalmazásától sem. Ez persze nem feledtetheti: ha idáig jutnak a dolgok, az a többi, rugalmasabb eszköz és végső soron a központi kormányzat kudarcát jelenti.

A tavalyi tibeti lázongások kapcsán a The New York Times annak magyarázatát, hogy miért kényszerül végül erőszak alkalmazására a pekingi vezetés, olyan tényezőkben kereste, mint hogy az autonóm tartomány megjelölés puszta díszlete a központosító törekvéseknek, s hogy valójában a han többséget felsőbbrendűségi érzés tölti el, ami kifejeződik az általa a kisebbségi térségekbe küldött sok millió káder és telepes magatartásában.

Peking a gazdaságilag rendre hátrányos helyzetben lévő, szegényebb etnikai kisebbségi területek gyors ütemű han benépesítését általában a korszerűsítés, a modernizálás, az ország gazdasági vérkeringésébe való bekapcsolás szükségleteivel igazolja, mintegy "civilizációs" küldetésként mutatja be. Jó példa erre az óriási költséggel megépített Peking-Lhásza vasútvonal, amely kétségkívül jobban megnyitja a mindeddig elszigetelt, hatalmas tartományt, közelebb hozza a központhoz, és erős eszközt jelent a fejlődés meggyorsítására. A tibetiek jelentős részének szemében azonban veszélyezteti hagyományos vallási kultúrájukat, és még névlegesebbé teszi a térség autonómiáját.

Ennél is fontosabbnak látszik azonban az amerikai lap által említett harmadik szempont, nevezetesen az, hogy azok a térségek, amelyekben a kisebbségi problémák az utóbbi években kiéleződtek, olyan határterületek, amelyek Peking szemében stratégiai fontosságúak. Dél-Kínában is számos etnikai kisebbség él, de ezek kisebbek, elszigeteltek, jobban integrálódtak, s így a pekingi vezetés szemében potenciálisan korántsem jelentenek az előbbiekhez fogható kihívást.

Hszincsiang, amelynek neve kínaiul Új területet jelent, a történelem során Tibethez hasonlóan ugyancsak állt kínai fennhatóság alatt, de a harmincas évektől 1949-ig önálló volt. Hszincsiangban a muzulmán ujgurok jelentenek kihívást a pekingi hatóságok számára. Az utóbbi években a központi hatalom elleni merényletekig is elmentek egyes csoportjaik, amelyeket Peking külföldi, muzulmán irányítású terrorszervezeteknek tekint és az állami eszközök teljes fegyvertárával igyekszik felszámolni.

A Szovjetunió megszűnésével megszaporodtak Kína etnikai-biztonsági gondjai. Határain új független országok tűntek fel, például Kazahsztán. Ezekkel Peking viszonya ugyan ma általában jó, de vezetésük természetesen rokonszenvezik az etnikailag rokon, Kínában élő kisebbségekkel, és nem feltétlenül osztja azt a hivatalos pekingi beállítást, hogy muzulmán terroristákról van szó. Ráadásul az internet és a nyitás világában az incidenseket már nem lehet eltitkolni, erről tanúskodik a hszincsiangi zavargások kezelése a kínai médiában.

Nem kétséges, hogy a pekingi vezetés mindent meg fog tenni újabb incidensek elkerülése végett, mind biztonsági intézkedések, mind újabb gazdasági erőfeszítések, mind az etnikai kisebbségi területekre irányuló han betelepülés növelése révén. A kínai életszínvonal általános emelkedése azonban paradox módon éppen az utóbbit veszélyeztetheti: ha az etnikai feszültség nő, mind nehezebbé válhat rávenni a hanokat arra, hogy ezekre területekre költözzenek át.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: