Kína és a darfúri konfliktus

2010. december 25. /Kitekinto/TibetPress

Kína Afrika-politikájának legvitatottabb pontja a szudáni kormány politikai és katonai támogatása: a nyugati diplomácia és sajtó a darfúri konfliktus szításával vádolja Pekinget. Habár e kritikák nagyrészt megalapozottak, a krízis megoldása Kínának is érdekében áll, s bizonyos területeken komoly lépéseket is tett a helyzet rendezésére.

Amint arról korábbi cikkünkben beszámoltunk, Kína afrikai gazdasági–politikai jelenléte az elmúlt évtized során elképesztő mértékben növekedett. Jelentőségét jól érzékelteti, hogy Kína a napokban először védte hivatalos dokumentumban sokat vitatott afrikai gazdasági és kereskedelmi tevékenységét, mondván, elősegíti az ENSZ Milleniumi céljait és fellendíti a fekete kontinens fejlődését. Peking Afrika-politikájának legérzékenyebb és legvitatottabb pontja a kelet-ázsiai országnak a szudáni kormánnyal fenntartott szoros kapcsolata. A nyugati diplomácia és média szerint Kína a szudáni kormány emberi jogi vétségeinek elnézésével, valamint az ország katonai támogatásával hátráltatja a darfúri konfliktus megoldását, mi több, olajat önt a tűzre.

Olajkapcsolat

A kontinens többi államához hasonlóan Kína Szudánnal is elsősorban az ország ásványkincseinek kiaknázása céljából ápol szoros viszonyt. A két ország 1959-ben vette fel a diplomáciai kapcsolatokat, Kína az 1970-es években kölcsönökkel és segélyekkel támogatta az országot. A két fél gazdasági kapcsolatai ugyanakkor csak az 1990-es évek közepén indultak virágzásnak, amikor is Szudán Oszama bin-Laden és az al-Kaida támogatása miatt az Egyesült Államok feketelistájára került. Ezt megelőzően az ország olajkészleteinek feltárását az amerikai Chevron vállalat irányította, a cég azonban a washingtoni kormányzat nyomásának engedve, illetve a térségbeli biztonsági kockázatok hatására kivonult Szudánból, így Kartúm kénytelen volt új üzleti partnerek után nézni. Peking természetesen kapva kapott az alkalmon, s az 1990-es évek végére a Kínai Nemzeti Olajvállalat (CNPC) vált a legfőbb olajipari befektetővé Szudánban.

A CNPC 40%-os részesedést birtokol az 1997-ben alapított, a Fehér-Nílustól nyugatra elhelyezkedő térségében koncessziót élvező Greater Nile Petroleum Operating Company konzorciumban, míg a Szudán délkeleti határa mentén elterülő olajmezőiket kitermelő, 2001 óta fennálló PetroDar 41%-át tartja kezében – mely cég további 6%-a a szintén kínai Sinopec-é. A kínai cégek a kitermelés mellett az olajipari infrastrukturális fejlesztések kivitelezésében is kulcsszerepet vállaltak, a szudáni olajvezetékek és finomítók a CNPC hathatós segítségével készültek el, míg egyes kelet-ázsiai vállalatok a Vörös-tenger partján fekvő Port Sudan kikötőjének bővítésében működnek közre. A kínai cégek infrastrukturális beruházásai nem csak az olajiparra korlátozódnak: a fentiek mellett a legtöbb szudáni út-, vasút-, ingatlan-, gát- és erőműépítést kelet-ázsiai cégek végezték és végzik. Peking összességében Kartúm legfőbb kereskedelmi–gazdasági partnere. Kína szudáni befektetéseinek pontos mértéke nem ismert, az összeg becslések alapján meghaladja az ötmilliárd dollárt. Az elmúlt években a szudáni olajexport 65-80%-a irányult Kínába – mely a kelet-ázsiai ország teljes fogyasztásának 5-7%-át teszi ki –, míg az afrikai ország importjának egyharmada érkezett Peking irányából. Mindezek következtében a szudáni kínai diaszpóra mérete is jelentősre nőtt, manapság 25-50 ezer fő közé tehető.

Fegyverexport

Az olajipari és kereskedelmi együttműködés mélyülésével a két ország politikai és katonai kapcsolatai is igen szorossá váltak, ez pedig Peking szudáni szövetségének fő támadási felületévé vált. Egyes források szerint Kartúm az olajüzletekből származó bevételeinek több mint háromnegyedét fegyverkezésre költi, fő hadibeszállítója pedig természetesen Kína. Peking már a darfúri konfliktus 2003-as kitörését megelőzően is Szudán egyik legfőbb fegyverszállítója volt, s a kelet-ázsiai ország az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 2004-ben bevezetett, majd 2005-ben kiterjesztett – Kína tartózkodása mellett elfogadott – fegyverembargók ellenére továbbra is Kartúm legfőbb hadiipari partnere.
A két ország fegyverkereskedelmi együttműködése a fenti két ENSZ-embargó egy kiskapujának kihasználásán alapul, mivel a fegyverkereskedelmi korlátozás csak a darfúri katonai jelenlétre terjed ki, nem érinti azonban Szudán egyéb hadibeszerzéseit. Kína 2003 óta legalább 26 vadászgépet, 200 katonai teherautót, illetve tankokat és harckocsikat, valamint jelentős mennyiségű kézifegyvert és lőszert adott el Szudánnak – az ENSZ szankciók miatt természetesen ezen üzletek feltétele az volt, hogy a felszereléseket Kartúm nem használja Darfúrban.

Ugyanakkor számos jel arra utal, hogy a Kartúm a Kelet-Ázsiából származó fegyvereket Darfúrban is bevetette és beveti: egy a múlt hónapban – Peking tiltakozása ellenére – az ENSZ BT elé került jelentés szerint a régióban a szudáni hadsereg bizonyítottan Kínában gyártott lövedékeket használt. Az ehhez hasonló vádak nem új keletűek: az ENSZ szakértői már 2006-ban is kínai lövedékeket találtak, illetve több mint 200 Pekingtől vásárolt katonai járművet azonosítottak be Darfúrban. A téma a pekingi olimpiát megelőzően is heves vitákhoz vezetett: Steven Spielberg például ezen okból nem vállalta a sportesemény nyitóünnepségének megrendezését, míg a BBC Panorama című tényfeltáró műsora a játékokat megelőzően a darfúri konfliktus „feltüzelésével” vádolta meg Kínát. A fegyvereladások mellett további nemzetközi kritikák forrása, hogy Peking a szudáni hadsereg – elsősorban a légierő pilótáinak – kiképzésében, valamint az afrikai országok hadiiparának kiépítésében is jelentős segítségek nyújt Kartúmnak.

Habár Peking mindennemű felelősséget elhárít a kérdésben, s folyamatosan hangsúlyozza, hogy elítéli a Szudánnak eladott hadianyagok Darfúrban való bevetését, valószínűtlennek tűnik, hogy a kínai kormány annyira naiv lenne, hogy bízzon Kartúm jogkövető magatartásában. Ugyanakkor Pekingnek nem csak nemzetközi közösség elmarasztalásával kell szembenáznie Kartúm támogatása miatt: a darfúri felkelők az elmúlt években számos esetben támadtak kínai cégek által birtokolt és üzemeltetett olajipari létesítményeket Szudán területén.

Diplomáciai manőverezés

A két ország szoros gazdasági–politikai kapcsolatai következtében Peking az ENSZ-ben is gyakran kiáll Kartúm mellett. Habár Kína eddig nem használta a biztonsági tanácsi vétójogát az afrikai országgal szemben bevezetett szankciók megfékezésére, a Szudánnal kapcsolatos kérdésekben rendre tartózkodik a szavazástól, illetve lobbierejét is felhasználja a Kartúmra nehezedő nemzetközi nyomás enyhítésére. Emellett a két ország kölcsönösen „segíti” egymást az ENSZ emberi jogi bizottságában is: míg a darfúri konfliktussal kapcsolatos kérdésekben Peking támogatja Kartúmot, addig Kína Tibet-politikájának anomáliáit illetően Szudán rendre a kelet-ázsiai ország elmarasztalása ellen szavaz.

Az emberi jogi kérdésekben, illetve azok asztal alá söprésében tanúsított együttműködés ellenére ugyanakkor az elmúlt években valamelyest megváltozott Kína álláspontja és hangneme a darfúri konfliktust illetően. Habár Peking továbbra is fontosnak tartja a szudáni belügyekbe való be nem avatkozást, illetve az ország területi szuverenitásának tiszteletben tartását, Hu Csin-tao (Hu Jintao) elnök 2007-es kartúmi látogatását követően a korábbiaknál valamivel árnyaltabb hivatalos pozíciót fogalmazott meg Darfúr kérdésében. A kínai államfő által megfogalmazott pontok szerint országa a konfliktus békés, tárgyalásos úton való rendezését kívánja elősegíteni; támogatja továbbá az ENSZ és az Afrikai Unió (AU) részvételét a békefolyamatban; valamint kiemelt kérdésnek nevezte a térség stabilitásának megteremtését és az életkörülményeinek javítását. A kelet-ázsiai ország a fenti elvek mentén fontos szerepet játszott az ENSZ és az AU közös békefenntartó missziójának, az UNAMID-nak a felállításában. Az egység felállításáról egyrészt Peking ENSZ BT-elnöksége alatt született döntés, másrészt az alakulatot a szudáni kormány elsősorban a kínai diplomáciai kar unszolására engedte be az állam területére, harmadrészt a kelet-ázsiai ország maga is számottevő katonai szerepet vállal a misszióban.

A darfúri békéltetés diplomáciai síkját tekintve tehát Kína sok szempontból pozitív szereplőnek tekinthető, egy témakörben ugyanakkor továbbra sem hajlandó meghajolni az ENSZ-többség előtt, mégpedig a darfúri konfliktus háborús bűnösei feletti igazságszolgáltatás kérdésében. Az ENSZ BT 2005-ben a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elé utalta a darfúri kérdést, mely szervezet statútumát azonban a mai napig sem Kína, sem pedig Szudán nem fogadta el – az ICC joghatóságát egyébként az Egyesült Államok sem ismeri el. Az ICC ezt követően több szudáni vezetőt, köztük Omar al-Bashir elnököt is háborús bűnökkel vádolt meg, s elfogatóparancsot adott ki ellenük, mindezt Kína – számos afrikai és arab országgal egyetértésben – hevesen ellenezte és ellenzi a mai napig is, amit ma már WikiLeaks-távirat is igazol.