A 2008-as ötkarikás játékok nem csak nemes versengésről, küzdőszellemről, emberi nagyságról, vagy dollármilliárdokat megmozgató üzletről szól majd. „A pekingi olimpia mérföldkő lesz, amely megerősíti Kína átalakulását a világ előtt” – jelentette ki Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, a testület közgyűlésén Pekingben. A sportdiplomata ezzel hivatalosan is egyértelművé tette: a 2008-as ötkarikás játékok nem csak nemes versengésről, küzdőszellemről, emberi nagyságról, vagy dollármilliárdokat megmozgató üzletről szól majd. És egy így igaz.

Pekingben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kap a „lelki tényező”: hihetetlen gazdasági teljesítményének elismerésén túl az ázsiai óriás mintha saját emancipációjának lehetőségét is látná egy sikeres olimpiában. Ennek megfelelően készültek is rá. Mintegy 40 milliárd dollárt költöttek építkezésre, fejlesztésekre – ez négyszer nagyobb összeg, mint amit a görögök szántak a játékokra, de magasabb a 2012-es londoni büdzsénél is. És biztos, ami biztos, nem csak a szmogot tüntetik el a levegőből, hanem igyekeznek garantálni a napos időt is: az augusztus hiába része az esős évszaknak arrafelé, a tudományos-fantasztikus nevű Pekingi Időjárás-befolyásolási Hivatal 30 repülőgép és közel 5 ezer rakétavető segítségével veszi fel a harcot az elemekkel.

Természetesen a házigazdák a sport területén sem kívánnak senkiben kétséget hagyni kiválóságuk felől. A kínaiak ötkarikás hagyományai nem túl jelentősek ugyan (1984 óta vesznek részt rendszeresen a nyári olimpiákon), mégis csapatuk lesz a mezőny legnagyobbja – és nem biztos, hogy csak a létszámot tekintve. Az éremtáblázat első helyét ugyanis nem minden esély nélkül célozták meg: Athénban négy arannyal maradtak le a diadalmaskodó amerikaiak mögött.

„Kína egyértelműen bizonyítani szeretné, hogy joggal követel helyet magának a globalizált nyugati világ élvonalában" – fogalmazott lapunknak a NOB-elnök idézett kijelentésére rímelve Hamar Imre, a Kunfuciusz Intézet igazgatója. Szerinte a kínaiak úgy érezhetik, hogy a velük kapcsolatos sztereotípiákból eddig nem sikerült igazán kitörniük, sokan például még ma is csak egy kommunista országot látnak hazájukban. Holott - hangsúlyozta Hamar - a bolygónk népességének egyötödét adó Kína kapitalista berendezkedésű ország, ahol a hétköznapokban a politika kevéssé van jelen. Helyette ott a közös cél: a gazdasági fejlődés, és a jóléti társadalom. A szakértő szerint a kínaiak "titka", hogy a hőn áhított jólét érdekében - más ázsiai népekhez hasonlóan - számos nyugati polgár számára szokatlan szorgalommal feszülnek neki a munkának, és rendkívüli - családi és magánéleti – áldozatokra képesek.

Salát Gergely, az ELTE Kína Tanszékének adjunktusa arra is felhívta a figyelmet, hogy Kína – az elvesztett ópiumháború után – az 1840-től 1940-ig tartó egy évszázadban a nemzeti megaláztatások sorozatát szenvedte el a britek, az amerikaiak, sőt a japánok ellenében is, és ez még ma is „élő múlt”. „A Kínai Kommunista Párt legitimációja is abból fakad, hogy Mao vezetésével – vitatható módszerekkel ugyan, de – újra egységesítette, és nagyhatalommá tette az országot. A kommunista vezető 1976-os halála után elindult gazdasági irányváltás pedig a jólétet is elérhetővé tette” – mondta a szakértő, hozzátéve, hogy a három évtizede tartó elképesztő – átlagosan 9 százalékos – gazdasági növekedés demonstrálására ideális alkalom az olimpia.

A játékok ugyanakkor nem csak a pozitívumokra, hanem a negatívumokra is ráirányítják a figyelmet. Emberi jogi szervezetek most éppen – az olimpiára érkezett újságírók által is sérelmezett – internetcenzúra miatt tiltakoznak napi szinten, de „bűnlajstromukban” ott szerepel többek között Tibet és Szudán ügye, továbbá politikai foglyok kivégzése, újságírók bebörtönzése és a vallásszabadság helyzete. A Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet egyenesen azzal vádolja a NOB-ot, hogy a szervezet „a kínai rezsim cinkosává vált”.

Nem véletlenül vált kényes kérdéssé az sem, hogy melyik politikai vezető vesz részt a megnyitó ünnepségen és melyik nem. Bush és Sárközy – mint EU-elnök – ott lesz, de például az Európai Parlament elnöke, Hans-Gert Pöttering – a tibeti konfliktus miatt – nem. A kérdésben még XVI. Benedek pápa is állást foglalt, üdvözölve az olimpiát rendező Kínát, amit elemzők a Vatikán és az ázsiai ország közötti közeledésként értékeltek. (A kínai kormány nem engedi, hogy a katolikusok elismerjék a pápa fennhatóságát, ezért a kormányhű hivatalos egyház mellett több millió „földalatti” katolikus van az országban.)

A kínaiak a kritikákat nem veszik jó néven. Hu Csin-tao elnök nemzetközi sajtótájékoztatóján azzal a kéréssel fordult a média munkatársaihoz, hogy ne „politizálják a játékokat, ugyanis ez nem segítené elő „az eltérő vélemények közti kölcsönös tiszteleten alapuló közeledést”.

Salát Gergely szerint a kínai reakció, saját szempontjukból, teljesen érthető. „Úgy vannak vele, hogy ha már egyszer nekik ítélték a rendezés jogát, akkor a sportra kellene koncentrálni. Ráadásul Kínát nem úgy kell elképzelni, hogy 1,3 milliárd ember nyög az emberi jogok hiánya miatt: a döntő többségnek nem erre, hanem a boldogulásra, gazdagodásra van igénye. Meglehet, nyugati szemmel ez furcsának hat, de figyelembe kell venni, hogy az emberi jogok kifejezést a kínai nyelvben csak 1945-ben alkották meg, az ENSZ-dokumentumok fordítása kapcsán” – fogalmazott az ELTE adjunktusa.

Hamar Imre ugyancsak kiemelte: Kína megítélésénél azt is figyelembe kell venni, hogy Ázsiában nincs akkora hagyománya a demokráciának, mint a nyugati világban. „Egy ilyen roppant birodalmat nehéz is lenne demokratikus alapokon irányítani. Megkockáztatom, hogy jelenleg a töretlen kínai fejlődéshez elengedhetetlen az egypárti vezetés” – vélekedett. Az emberi jogi problémák, illetve a cenzúra kérdésével kapcsolatban megjegyezte: tendencia, hogy a kínaiak egyre inkább kiállnak az érdekeik mellett, és mind kritikusabbak a helyi, vagy akár a tartományi vezetéssel szemben is. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a médiumokban „nem jelenhet meg akármi”, ez a folyamat lassan akár a politikai változás irányába is hathat.

Mindkét szakértő utalt arra, hogy Ázsiában nem egyedülálló gyakorlat, hogy egy „menedzser szemléletű” puha diktatúra irányítja a piacgazdaságot, jelentős fejlődést produkálva. A rendszerváltás előtt ilyen volt Dél-Korea, vagy Tajvan, élő példaként pedig a „családi vezetésű” Szingapúr említhető. Az előbbi két országnál a fejlődés politikai változásokat is generált, ami hosszútávon Kínában is elképzelhető.

Salát Gergely hangsúlyozta: Kína nem nevezhető már kommunista országnak, de még csak szocialistának sem – szerinte egy vadkapitalista berendezkedésű, keménységét tekintve a késő kádárihoz hasonló diktatúráról van szó. „Igaz, nincs központi nyugdíjrendszer, illetve társadalombiztosítás, az iskolák pedig fizetősek. A földi boldogulás lehetőségei pedig csak akkor nyitottak a számodra, ha nem kérdőjelezed meg a központi hatalom legitimitását” – mutatott rá.

Mit hoz a jövő? 2006-ra Kína vált a világ negyedik legnagyobb gazdaságává (megelőzve már Nagy-Britanniát is), a CIA-nak alárendelt amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács előrejelzése szerint pedig 2016-ra az USA mögött felzárkózik a második helyre. Az ország védelmi kiadásai is jelentősen növekedni fognak: 2020-ra maga mögé utasíthatja Oroszországot, és szintén csak az Egyesült Államok fogja megelőzni. (Pekingi közlés szerint Kína idén mintegy 18 százalékkal csaknem 60 milliárd dollárra emelte katonai költségvetését. Külsős (tajvani) hírszerzési adatok szerint azonban a kínai védelmi kiadások az idén valójában 170 milliárd dollárra emelkednek a tavalyi 110 milliárdról.)

Egyre határozottabb világpolitikai szerepvállalása kapcsán ugyanakkor Kína gyakran emlegeti a „peaceful rising”, vagyis a békés felemelkedés fogalmát. „Hosszú időn át Kína természettől fogva védekező katonapolitikát folytatott. Soha nem fog hegemóniára törekedni. Kína fejlődése semmiképpen nem fogja sem sérteni, sem fenyegetni más országok érdekeit” – intett nyugalomra Hu Csin-tao elnök is az említett nemzetközi sajtótájékoztatón.

Hamar Imre úgy látja, ez a törekvés – az alapvetően békeszerető kínai kultúrát figyelembe véve – őszinte lehet. Ugyanakkor a globális energiaéhség kapcsán könnyen kiéleződhet a geopolitikai feszültség Kína és az Egyesült Államok, hiszen az ázsiai ország az olajért cserébe szemet hunyt a szudáni népirtás fölött (Szudán olajipari termelése Kínáé, az ENSZ BT-ben Kína fékezte a szudáni rezsim elleni fellépést), szoros viszonyt ápol a Nyugattal egyre hűvösebb Oroszországgal, sőt, Irán felé is kacsintgat, belépve ezzel a közel-keleti „sakktáblára”.

„A nyílt katonai konfliktus azonban a közeljövőben azért sem valószínű, mert Kína - egyelőre - katonailag nem nagyhatalom. Jelentősen növeli ugyan katonai kiadásait (mint ahogy nagy hangsúlyt tesz űrkutatási programjára is), ám a nyugati fegyverembargó korlátozza a hadi fejlődést” - mondta a Kunfuciusz Intézet igazgatója.

Salát Gergely ennek kapcsán arra mutatott rá, hogy a mao-i „szellemből” mára szinte semmi nem maradt Kínában – kivéve a nagyhatalmi sovinizust és nacionalizmust, amiből a birodalmi szerep helyreállítására való törekvés is táplálkozik. Hozzátette azonban azt is, hogy bár az USA és Kína „kóstolgatja” egymást, ám jól tudják, hogy függő helyzetben vannak a másiktól. „Az Egyesült Államok kínai kölcsönök révén – vagyis a kínai emberek megtakarításaival – tartja fenn a fejődését, az ázsiai óriás számára viszont az USA jelenti a legnagyobb export piacot” – magyarázta az ELTE adjunktusa.

A szakértő szerint nem szabad megfeledkezni arról msem, hogy vannak bizonyos tényezők, amelyek megakaszthatják Kína felemelkedését. Az energiahordozók és a nyersanyagok drágulása, a források apadása például a gyártás és a szállítmányozás további, akár radikális drágulását is maga után vonhatja. Szintén élő probléma, hogy a tengerparti ipari térségek telítődtek, ráadásul ezekben a körzetekben munkaerőhiány lépett fel, ami a bérek emelkedését vonta maga után. Emiatt már most több multinacionális vállalat is azon gondolkozik, hogy más ázsiai országokba – például Kambodzsába települ. Továbbá – vélekedett Salát Gergely – nem szabad kihagyni a számításból a természeti katasztrófákat (lásd az ország jelentős részét megbénító év eleji hóvihart, valamint a mintegy 100 ezer áldozatot követelő májusi földrengést), illetve a környezetszennyezés esetleges drámai következményeit sem.
Sebestyén István

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: