"Kihalóban van már az a parasztember is, aki példakép lehetne a fiataloknak"

2011. július 6. /KE – barikad.hu/TibetPress

Magyarországon a múlt évben összességében mintegy 1,9 millió tonna zöldséget és gyümölcsöt termesztettek, ami zöldség esetében 32 százalékkal, a gyümölcsnél pedig 10 százalékkal volt kevesebb az előző évinél. A GfK Hungária Piackutató Intézet és az Agrár Európa Kft. Magyarországon eddig egyedülálló felmérést készített a belföldi friss zöldség-gyümölcspiacról. A hazai mezőgazdaság katasztrofális helyzetéről és a megoldásról beszélgettünk a Jobbik szakpolitikusával, Varga Gézával.

Mi az oka annak, hogy évek óta folyamatosan csökken a hazai zöldség és gyümölcstermesztés?

Amennyiben a zöldségfogyasztás iránti jelenlegi E.coli fertőzés okozta fogyasztói bizalomvesztéstől eltekintünk - a hazai zöldség és gyümölcstermesztés folyamatos csökkenésének számos oka közül a leglényegibb az, hogy ezek is a többi mezőgazdasági és élelmiszeripari termékkel együtt a WTO (világkereskedelmi szervezet) szabadkereskedelmi szabályozása (vagy inkább szabályozatlansága) hatálya alá tartoznak. Ennek keretei között pedig az ún. „komparatív előnyök” dogmája uralkodik. Eszerint minden árút ott kell előállítani, ahol azt a legolcsóbban lehet megtenni. Amíg az energia még mindig relatíve olcsón hozzáférhető, és a talajt már nem is igénylő, az ásványgyapoton vegyi tápoldattal folyó zöldségtermesztés a „korszerű”, addig mindig lesz a világnak olyan része ahonnan a szállítási távolság ellenére is megéri a terméket – esetünkben a zöldséget-gyümölcsöt – oda szállítani, ahol az adott időpontban azt valamivel drágábban lehet előállítani. Az alacsonyabb költségnek lehet oka a klimatikus különbség, az olcsóbb munkaerő, kevésbé szigorú környezetvédelmi szabályozás, stb.  Erre a legszemléletesebb példa a cukorgyártás. 2005-ben az EU okosai gondolták úgy, hogy ha Brazíliában olcsóbban lehet cukrot előállítani (komparatív előnnyel), akkor Európában le kell csökkenteni a gyártást és Brazíliából kell behozni. A következményeit napjainkban tapasztalhatjuk.

Igaz, hogy ez a gondolkodás rövidtávon olcsóbb terméket eredményezhet, de azáltal, hogy a helyi termelőt tönkre teszi és a helyi termelőkapacitásokat leépíti már ,közép távon is többe kerül a fogyasztóknak és a társadalomnak egyaránt.

Ha ez a tendencia tovább folytatódik mi lesz 20-30 év múlva?

20-30 év múlva bizonyosan, de valószínűleg már 5-10-es távlatban is fordulhat a tendencia az olajárak növekedésének következtében. Ekkor már a szállítási költségek oly mértékben meg fognak növekedni, hogy az már kiegyenlíti a fent említett „komparatív előnyöket” és a helyi termékek ismét versenyképesebbek lehetnének, mint a nagy távolságokról szállítottak. Rossz gazdaságpolitikával persze el lehet érni, hogy ez a trend, a helyi termék versenyképes ára,  akkor se változzon meg ennek a javára, amikor már jóval drágább lesz a szállítás a mainál. Ez azt jelenti, hogy ha ma nem védjük meg gazdálkodóinkat a pillanatnyilag olcsóbb áruk korlátlan beáramlásával szemben, akkor ők tönkre mennek, felhagynak a gazdálkodással, a fiatalok elhagyják a vidéket, de még az országot is, leépülnek a termőföldek, a termelő berendezések, a gépek, istállók, tárolók, stb. - vagyis elszakad az agrárkultúránk lánca. Ennek nyomait már ma is látjuk hazánk egyes vidékein, falvaiban. Egy leépült agrárkultúrát több éves halódás után már sokkal magasabb anyagi ráfordítással lehet csak újra felépíteni akkor is, amikor esetleg már ismét megérné. Ez pedig tovább fogja majd prolongálni a versenyképtelenségünket az ismételt újjáépítés miatt magasabb árainkkal. Ma kell tehát a gazdaságpolitikának megtenni a hatékony megelőző piacszabályozó intézkedéseket a gazdálkodók méltányos megélhetése és agrárkultúránk megtartása érdekében.  

Hogyan lehetne ismét felélénkíteni a magyar mezőgazdaságot?

Ez csak egy gyökeresen más agrárpolitikával lehetséges, mint amit a jelenlegi Közös Agrár Politika nyújt nemcsak a magyar, de valamennyi tagállam gazdálkodói számára. Csatlakozásunk óta Európa valamennyi kis- és közepes- vagy családi gazdálkodójával közös sorson osztozunk, de főleg az új tagállamokéval. Ugyanakkor az EU jelenlegi szabályozó mechanizmusai mellett a közös fellépés igen nehéz – bár nem lehetetlen. Tovább nehezíti a megoldást, hogy jelentős érdekellentét van a főleg hazai piacra termelő kis-közepes- és családi gazdálkodók és az exportorientált agrobiznisz között. De az elszegényedő lakosság olcsó élelmiszer iránti igénye is realitás.

Probléma továbbá az is, hogy az EU saját mezőgazdaságával, mint paraszt áldozattal a sakkban, úgy játszik. Nemzetközi kereskedelmi tárgyalásain saját belső élelmiszer piacait dobja oda cserébe azért, hogy ipari nagyvállalatai és bankjai műszaki termékeikkel és szolgáltatásaikkal szabadon garázdálkodhassanak a fejlődő országok piacain.

A minden érdekelt számára kielégítő megoldást csak az ún. „Élelmiszer Önrendelkezés” bevezetése hozhat, mely ugyan úgy globális szintű megoldást kínál, mint a WTO liberális kereskedelmi doktrínája, és így annak ellenpólusaként is felfogható. Ezt a koncepciót a családi gazdálkodók világszövetsége dolgozta ki és küzd bevezetéséért szerte a világban. Ez koránt sem jelenti a kereskedelmi befelé fordulást vagy exportról való teljes lemondást. Azt jelenti csupán, hogy minden tagállam maga határozhatja meg, hogy mikor milyen élelmiszert enged be területére a lakosság és a gazdálkodók érdekeinek figyelembe vételével, de egyben azt is vállalja, hogy támogatásokkal látszólag olcsóbban előállított termékeivel - vagyis a termelési költségei alatti dömping áron nem árasztja el más ország piacait.

Ennek globális bevezetéséhez, mint végső cél az kell, hogy az élelmiszerek kerüljenek ki a WTO hatálya alól, és azokat ne kizárólagosan kereskedelmi áruként, hanem az emberi létezés alapfeltételeként kezeljük. Egyébként a világ növekvő élelmiszer ellátási problémáira is ez a helyi élelmiszer előállítás az egyetlen megoldás. A jelenlegi erőviszonyok között kevés esély látszik ennek az EU szintű felvállalására - noha ez kedvező lenne úgy az EU gazdálkodói, mint fogyasztói számára – ezért nekünk, magyaroknak kell ennek az élére állni és feszegetni a korlátokat, már csak egészséges életösztöntől vezérelve is gazdálkodóink és a magyar vidék életben maradása érdekében. Azt sem feledve, hogy ami nem hajlik, annak törni kell.   

A fiatalok gazdálkodási kedve nagyon alacsony. Hogyan lehet rábírni őket a gazdálkodásra?

Ez még az előzőknél is nehezebb kérdés.  Addig, míg a mezőgazdaságból élők átlagjövedelme alig éri el a hazai átlagjövedelem 60-70%-át és ez csak 2008-ról 2009-re 32%-al csökkent, addig a mai pénzközpontú világunkban nem várható el a fiataloktól, hogy ezt a megélhetési formát válasszák. Lehet persze ilyen olyan vonzónak tűnő támogatásokkal próbálkozni, de ez látjuk csak ideig-óráig vagy addig sem működik.

Kihalóban van már az a paraszt ember is, aki példakép lehetne a fiataloknak, akiből sugárzik a társteremtő büszke tartása, mert tudja, hogy vállán nyugszik a társadalom léte, aki szereti a paraszti létformát, aki békében van sorsával és a tevékenységet, amit folytat az alkotás öröméért teszi és tudja, hogy a méltó fizetség sem marad el, mert tevékenységén áldás van. 

Nagyon nagy baj van a társadalom értékrendjével is. A mindennapi betevő falatunk, az áldott, tiszta és egészséges élelem nincs azon a helyen ebben az értékrendben, amit megérdemelne, mint létezésünk alapja és a legalapvetőbb szükségletünk, a jól-létünk elengedhetetlen eleme.

Gyökeres változást ebben valószínűleg csak az olcsó energia korszak rohamosan közeledő vége fog hozni, mikor a helyi gazdaság helyi értékei kerülnek ismét előtérbe, amiben kényszerből vagy belátásból, de egyre több fiatal találhatja meg a helyét.

Napjain gazdaságpolitikájának az a felelőssége és feladata mindebben, hogy megfelelő jövőképet vázoljon fel a nemzet, benne a fiatalok és a társadalom számára, majd tudatosan egyengesse az utat a minél simább átmenet számára. Ennek a jövőképnek szakítani kell a pénz uralmával és helyette az embert szolgáló gazdaságot, a nemzet tagjainak, az embereknek a harmonikus és fenntartható jól-létét kell a középpontba állítania.

Ki kell gyógyulnunk abból a kórból, hogy az egyre növekvő szükségtelen vacakok fogyasztására alapozott exponenciálisan növekvő GDP fogja problémáinkat megoldani Épp ellenkezőleg, ez azok okozói. Ez teszi kilátástalanná a jövőt a fiatalok számára annak minden következményével. Ez tereli őket a könnyebb élet reményével minél távolabb az élet-elemünk (élelem) előállításának fáradtságos, de annál felemelőbb tevékenységétől.

Morvai Krisztinával piaclátogatásba kezdtek. Mik az eddigi tapasztalatok?

Morvai Krisztinával történő országjárásaink során igyekszünk piacokat felkeresni és ebben a környezetben folytatni a párbeszédet a gazdákkal és a vásárlókkal egyaránt. Ennek kettős célja van: az egyik, hogy törvényalkotó munkánk során felhasználhassuk a szerzett tapasztalatokat, a másik pedig, hogy a gazdáknak elmondhassuk a másutt megvalósult jó ötleteket, piaci megoldásokat. Ez a mi társadalmi konzultációnk primitív és sugallt kérdéseket tartalmazó kérdőívek helyett.

Amit tapasztalunk az lesújtó. A piacok eladói és vevői közös sorson osztoznak és mindkét csoport tele van panasszal, ami az anyagi lehetőségeiket illeti. A vásárlók pénztelensége természetesen maga után vonja a gazdák pénztelenségét is. Piaclátogatásaink során a termelők beszámolnak az APEH és más hatóságok ember-barátnak nem nevezhető viselkedéséről, de az EU szabályok mögé bújó MVH rémtetteire is hamar ráterelődik a szó.

Gyakori a panasz a „tízedik emeleten lakó” földet sohasem látott őstermelői igazolvánnyal visszaélő piaci árusokra is, akik a nagybanin megvásárolt silány külföldi zöldséget gyümölcsöt árusítják a piacon lejáratva ezt az értékesítési formát és elvéve a tisztességes gazdák piaci lehetőségeit.

Van azonban néhány üdítő kivétel is. Ezekkel ott találkozunk ahol lelkes, többnyire jobbikos aktivisták szervezik és felügyelik a piacot egy-egy lakótelep szomszédságában. Ide szívesen eljönnek a termelők és a vásárlók egyaránt, akár nagyobb távolságokról is, mert ezeket a piacokat kellőképen meghirdetik, népszerűsítik a kizárólagosan magyar árúk forgalmának ösztönzése mellett elkötelezett lelkes aktivisták.

Termelők, vásárlók egyaránt érzik az összefogás szükségességét, ez azonban nehezen akar beindulni, mert erről többnyire rossz emlékei, tapasztalatai vannak az embereknek. Egy HANGYA mozgalomhoz szívesen csatlakoznának a gazdák, de az induláshoz elegendő kritikus tömeg még itt sem áll rendelkezésre, de további lelkes szervezők hadrendbe állásával eredményt fogunk elérni.