Kailásza, a világ legnagyobb gyémántja

2010. január 29./Virtus.hu/TibetPress

Igen nehéz vállalkozásba fog az olyan utazó, aki nem elégszik meg a turista felszínes élményeivel, hanem alaposabban szeretné megismerni ezt az országot. Tibetben járva az ember általában 3000 méteres tengerszint feletti magasságon tartózkodik, ahol a legtöbb európai számára nehezen elviselhető a hideg, szeles időjárás, a por, az alaposabb tisztálkodás hiánya és a szűkös táplálkozás. Az időjárás szélsőségei és a ritka hegyi levegő mellett további nehézség, hogy a kínaiak a területet és az odautazókat folyamatos ellenőrzés alatt próbálják tartani, arra törekszenek, hogy csak hivatalból kirendelt vezetők felügyelte turistacsoportok legyenek az ország területén. Alapos ellenőrzések vannak az okból is, hogy a Dalai Láma fényképe ne kerülhessen be az országba.

Ennek a mélyen spirituális országnak a kínai határtól legmesszebb fekvő nyugati végén van a 6700 méter magas Kailásza hegy, amelyet a helybeli buddhista és bőn vallásúak a világ tengelyének tartanak, a szent hegy körüljárásától a zarándokok tömegei remélik a bűneiktől való megtisztulást.

Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek című könyvének egyik síkja a turista nézőpontja, aki egy távoli ország különös világával szeretne mélyebb ismeretségbe kerülni. Ezzel együtt zajlik egy belső utazás is: egy hajdani borász darabokra tört életének mozaikkockáit próbálja helyrerakni, együtt utazva egy kubai-amerikai nővel, aki pár éve a kifutók csillogó világában tévesztett utat és jutott zsákutcába. Mindketten abban reménykednek, hogy a szent hegy körüli mintegy ötven kilométeres ösvény végigjárásával végre megtalálják lelkük békéjét. Az út során távoli kultúrákból származó emberek próbálják magukat egymással megértetni, a kommunikáció olykor nehezen működik. A Kailásza hegynél azonban a szavak nem fontosak többé, - az 5500m-es hágón örül az ember, hogy egyáltalán levegőhöz jut, - ami számít az csupán az eltökéltség és a szándék tisztasága...

Ian D. Robinson: Az úton egyszer meg kell halnod című könyve lóháton megtett utazásról szól, amely Kína keleti részéből indulva egész Tibet átszelésével történik. A naplószerű történet írója ráadásul egyedül utazik és a kínai hatóságok elől is bujkálnia kell. A könyv második fele az igazán érdekes, mert ami eleinte kalandnak vagy sportteljesítménynek tűnik az fokozatosan válik zarándoklattá. Az angolszász társadalom köztudottan a versenyszellem jegyében az embert az egója kifejlesztésére biztatja, erről a Hét év Tibetben című film juthat eszünkbe, ahol a hegymászók értékrendszere fokozatosan megváltozik. A könyv írója is évek során válik a természetet legyőzni vágyó utazóból a természetet mélyen tisztelő és azzal harmóniában élő vándorrá. A címbeli mondat úgy valósul meg, hogy az illető nem is veszi észre, csak egyszerűen elfogadja, hogy a tibeti hegyek között nem több mint egy kis porszem az elemek játékában, viszont „felsőbb segítséggel” még a legnehezebb akadályokon is és túljuthat. A szent hegyhez érve eltölti az öröm és hála érzése..

Aki a buddhista vallás szellemében él, az együtt érez minden létező szenvedésével és igyekszik megtisztítani tudatát, hogy eljusson a derűs béke állapotába. Ha szertartások, a szimbólumok és a szavak mások is, de lényegileg nem nagyon tér el más nagy vallások céljaitól...Mindenkinek lehetősége van arra, hogy átéljen egy olyan belső zarándokutat, amely Tibet szent hegyéhez vezet.Ian D. Robinson: Az úton egyszer meg kell halnod című könyve lóháton megtett utazásról szól, amely Kína keleti részéből indulva egész Tibet átszelésével történik. A naplószerű történet írója ráadásul egyedül utazik és a kínai hatóságok elől is bujkálnia kell. A könyv második fele az igazán érdekes, mert ami eleinte kalandnak vagy sportteljesítménynek tűnik az fokozatosan válik zarándoklattá. Az angolszász társadalom köztudottan a versenyszellem jegyében az embert az egója kifejlesztésére biztatja, erről a Hét év Tibetben című film juthat eszünkbe, ahol a hegymászók értékrendszere fokozatosan megváltozik. A könyv írója is évek során válik a természetet legyőzni vágyó utazóból a természetet mélyen tisztelő és azzal harmóniában élő vándorrá. A címbeli mondat úgy valósul meg, hogy az illető nem is veszi észre, csak egyszerűen elfogadja, hogy a tibeti hegyek között nem több mint egy kis porszem az elemek játékában, viszont „felsőbb segítséggel” még a legnehezebb akadályokon is és túljuthat. A szent hegyhez érve eltölti az öröm és hála érzése...