Kadhafi, a divatdiktátor

2010. december 12./Kiteintő.hu/TibetPress

Eddig is lehetett tudni, hogy Moamer Kadhafi szeszélyes és excentrikus figura – a Wikileaks legújabb dokumentumáradata nyomán a hóbortos elnök képe csak tovább erősödik, kiegészülve néhány új információval. Ismerje meg a politikai zsarolás fenegyerekét, a kontinens legkülöncebb diktátorát, a Líbiát 41 éve vasmarokkal vezető elnököt.

Diktátor. Showman. Őrült. Exhibicionista páva. Pitiáner zsaroló. Csak néhány lehetséges kategória, amibe Moamer Kadhafi bőven belefér. Csodálatos tógáival, külföldi útjaira rendszeresen magával cipelt beduin sátrával és fiatal szűz lányokból álló testőrségével (az Amazon Gárdával) a líbiai vezér a legnehezebben elviselhető sztárok allűrjeit is messze túlszárnyalja. Van róla stadion elnevezve, az 50 dénáros bankjegy az ő portréját viseli, hivatalos titulusa pedig a „Líbiai Forradalom Vezetője” – hosszabban a „Líbiai Arab Szocialista Tömegek Köztársasága Szeptember Elsejei Nagy Forradalmának Vezetője”. Persze Kadhafi előszeretettel aggat magára újabb és újabb beceneveket. „Királyok Királya”, a „Kultúra Királya”, „az arab vezetők vezetője", „minden muszlim imámja" – megmosolyogtató a szerénysége.

Dörzsölt tárgyaló, kevés igénnyel
A Wikileaks dokumentumai alapján kettős kép alakul ki Kadhafiról. Egyrészt – exhibicionizmusával és bizarr ruhakölteményeivel – egy őrült bohócnak hat, akit nem kell komolyan venni. Ez azonban csak álca, figyelmeztetnek az amerikai diplomaták, a líbiai vezető fürge észjárású, kiszámíthatatlan tárgyalópartner, ráadásul a zsarolás nagymestere, így nagyon nehéz vele üzletet kötni. Kiszámíthatatlanságára jellemző, hogy amilyen kedélyes csevegő általában, úgy zárkózik el esetenként, szótlanul, a tárgyalópartner tekintetét kerülve gubbasztva. Önérzetes, büszkeségét egy meggondolatlan félmondattal is meg lehet sérteni, aminek aránytalanul súlyos következményei lehetnek.

Kadhafi nem teljesen normális, orvosi értelemben se. Állandóan paranoia gyötri, így csak a legközelebbi tanácsadóiban bízik meg – köztük az „érzéki szőke” ukrán ápolónőjében, aki mindenhova elkíséri. Nyílt tenger fölött nem mer repülni, de amúgy is legfeljebb nyolc órát hajlandó egyhuzamban eltölteni a levegőben. És csak a földszinten hajlandó aludni.

Bogaras rögeszméi ellenére otthon meglehetősen szerény körülmények között él. Persze nem sátorban, de a földszintes házában a fehérre meszelt falakon még képek sincsenek. Ráadásul a diplomáciai források szerint napközben szeret mackónadrágot, elnyűtt papucsot és Afrika-mintájú pólót hordani. Mindezzel nem sok rokonságot mutat a hasonlóan despota, ám jóval nagyobb luxussal körülvett közel-keleti olajmonarchákkal.

Menetrend szerinti diplomáciai botrányok
Kadhafi évtizedekig persona non grata volt nyugaton, köszönhetően a – hivatalosan is Izrael ellen fejlesztett – nukleáris programjának. A kilencvenes évek végén azonban megkezdődött az enyhülés Líbia és az USA között. Tripoli az elsők között ítélte el a 2001. szeptember 11-i merényleteket, és miután az észak-afrikai ország 2003-ban az atomprogramja leszereléséről döntött, Washington levette őt a terrorizmust támogató államok listájáról.

A „megjavult” líbiai vezér ennek ellenére továbbra is kellemetlen partner maradt. Kadhafi mindmáig elnyom minden kritikus hangot országában, az emberi jogok csorbítása hozzátartozik a rendszer napi rutinjához. Persze ő ezt tagadja. Sőt, hogy az emberi jogok és a demokrácia iránti elkötelezettségét mutassa, 1988-ban alapított egy – magáról elnevezett – emberi jogi díjat is. Az első évben Nelson Mandela volt a kitüntetett, azóta azonban igencsak diszkreditálta magát a döntéshozó testület, hiszen például 1998-ban Fidel Castro kubai (volt) elnöknek, 2004-ben pedig Hugo Chavez venezuelai vezetőnek ítélte oda a díjat. Nyugati szemmel egyikük sem a demokrácia és az emberi jogok élharcosai.

A nyugati államok kénytelenek lenyelni Kadhafi autoriter és jogtipró lépéseit, ellenkező esetben ugyanis gazdasági befektetéseiket veszélyeztetnék. A líbiai vezető ezzel tökéletesen tisztában van, és ravaszul ki is használja. Mindennapos a líbiai olajjal történő manipulációja, egy-egy személyét ért kritika esetén egyből az adott diplomata (rosszabb esetben az egész diplomáciai testület) kiutasításával fenyeget, ígéreteit rendre megszegi, realitásérzékét elvesztve pedig az örök semleges Svájc ellen hirdet dzsihádot.

A kicsinyes bosszú embere
Az ominózus dzsihádra való felszólítás a svájci minaretépítésről szóló (azt megtiltó) 2009-es népszavazás után történt, a két ország közötti feszültség azonban egy évvel korábbra nyúlik vissza. A líbiai vezető ugyanis rossz néven vette, hogy miután egyik fia a sok közül (Hannibal) megütött egy szállodai alkalmazottat, a svájci hatóságok letartóztatták és csak óvadék ellenében engedték szabadon. Kadhafi válaszul azonnal visszahívta berni nagykövetét, befagyasztotta svájci bankszámláját és megtiltotta az országába való belépést minden schengeni övezeti ország állampolgárának. Emellett bosszúból két, Líbiában tartózkodó svájci üzletembert lecsukott – a tartózkodási engedélyük lejártára hivatkozva –, hogy aztán csak szűk két év múlva, idén júniusban engedje el őket. Hadd járjon nála Canossát a fél Nyugat.

A svájci történetnek utózöngéje is volt. Az amerikai Külügyminisztérium egyik szóvivője viccelődve vont párhuzamot Kadhafi Svájc elleni kirohanása és a tavalyi ENSZ Közgyűlésen mondott monstre beszéde között. „A [Svájc elleni dzsihádra való felhívásról szóló] jelentés egyből egy tavalyi szeptemberi napot idézett fel bennem, a Közgyűlések történetének egyik legemlékezetesebb momentumát – sok szó, sok szálló papír, de túl sok értelem nélkül.” Hiába kértek bocsánatot hivatalosan is, Kadhafi hónapokig azzal fenyegetőzött, hogy kitúrja az amerikai olajérdekeltségeket – a jogokat pedig átadja a kínaiaknak.

Cirkusz New York-ban
A már említett New York-i út is érdekesen alakult. A Wikileaks vonatkozó dokumentumai szerint az először az USA-ba utazó líbiai vezér „gyermeki izgatottsággal” várta az utazást. „Washington messze van New York-tól? Mit gondolsz, lesz arra lehetőségünk, hogy megnézzük a fővárost is?” – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta Kadhafi a protokollfőnökét. Akinek egyáltalán nem volt könnyű dolga. A vízumhoz például kellett egy fénykép a vezérről, akit azonban egy ilyen jelentéktelen üggyel zavarni illetlenség lett volna, így a líbiai diplomata azzal próbálkozott az amerikai hatóságoknál, hogy a Tripoliban százszámra magasodó, Kadhafit ábrázoló óriásplakátok egyikét fényképezte le. Nem járt sikerrel, végül mégis meg kellett ejteni a fotózást.

Gond volt a szállással is, miután az amerikaiak nem adtak engedélyt arra, hogy Kadhafi felállítsa a sátrát New Jersey-ben. B-tervként egy szállodát kellett tehát keresni, de ez se ment egyszerűen, Kadhafi hóbortjainak engedve ugyanis olyan hotel kellett, amiben nincsen lift, viszont a lépcső maximum 35 fokból áll.

Az ENSZ Közgyűlés végül remekül sikerült, legalábbis Kadhafi szemszögéből. A pódiumot magához ragadva a neki szánt tizenöt perc helyett ugyanis másfél órát beszélt John F. Kennedy és Martin Luther King meggyilkolásától kezdve a sertésinfluenzán át a szomáliai kalózokig. Beszéde spontán volt, a rengeteg kézzel (több színnel!) teleírt papír láthatóan inkább csak zavarta őt a gondolatai kibontakoztatásában. Obamát fiának nevezte, panaszkodott a jetlag-ről meg a korai kelésről, a „terror tanácsának” nevezte a Biztonsági Tanácsot, de azért helyet követelt abban az Afrikai Uniónak. A CNN összevágott tudósítása humorosan adja vissza a történteket:

A Lockerbie-ügy
Líbia nyugati renoméja akkor zuhant mélypontjára, amikor 1988-ban Skócia felett felrobbantottak egy civil utasszállító repülőgépet. A tragédiában 270-en haltak meg, ebből 189-en amerikai – négyen pedig magyar – állampolgárok. A szálak Líbiához vezettek, a merénylet értelmi szerzőjét azonban csak 1999-ben sikerült letartóztatni. Abdel Baset Megrahi életfogytiglant kapott, azonban csak nyolc és fél évet ült le, tavaly augusztusban ugyanis váratlanul kegyelmet kapott, végső stádiumban lévő prosztatarákja miatt.

Megrahi azonban az orvosi szakvélemény ellenére nem halt meg néhány héten belül, sőt, a kegyelem után fél évvel is vidáman parolázott Kadhafival. Már ekkor lehetett sejteni, hogy valami bűzlik a történet mögött, de bizonyíték erejű dokumentumra a Wikileaks szivárogtatásáig kellett várni. A dokumentumok szerint Kadhafi egészen egyszerűen megfenyegette a briteket, hogy amennyiben nem engedik el Megrahi-t, annak „azonnali, súlyos és visszafordíthatatlan” következményei lesznek. Megrahi a nyomásnak engedve kiszabadult, Líbia pedig még aznap aláírt egy kereskedelmi szerződést a britekkel.

Érdekes módon éppen a titkos táviratok napvilágra kerülésének másnapján (tegnapelőtt) jelentették be, hogy Megrahi napok óta kómában van, bármelyik órában meghalhat. Mintha utólag ezzel szeretnék alátámasztani az anno kiadott, bizonyítottan a líbiai kormány által lefizetett orvos által kiadott szakvéleményt, miszerint a merénylő valóban halálos beteg.
Zsarolás, nagyotmondás: a líbiai diplomácia szerves része


Az említett botrányok csak a jelentősebbek, Kadhafi képes akár naponta diplomáciai viharba keveredni átgondolatlan nyilatkozatai és döntései miatt. Például tavaly egy Oroszországba induló, dúsított uránt szállító repülőgép felszállási engedélyét hirtelen megvonta, a kilenc hordónyi nukleáris fűtőanyag így mindenféle őrzés nélkül több hetet vesztegelt a felszállópályán. A felelőtlen döntés hátterében Kadhafi személyes sértettsége állhatott, ekkor tért ugyanis haza az ENSZ Közgyűlésről, ahol nem csak hogy sátrát nem állíthatta fel, de még a Ground Zero-t se látogathatta meg.

Az amerikaiak rettegtek a nukleáris anyag rossz kezekbe kerülésétől. Kadhafi ezt okosan megérezte, így zsaroló pozícióból könnyen érvényesítette akaratát: némi katonai felszerelésért cserébe végül megoldódott a miniválság.

Kreatív ötletekben sem szenved hiányt a vezér. Noha valószínűleg nem véletlenül nem kérik fel közvetítőnek egy-egy afrikai krízis kapcsán, ő azért rendre kinyilvánítja véleményét. Legutóbb a nigériai vallási villongásokkal kapcsolatban osztotta meg a nagyérdeművel az örök béke receptjét: ketté kell osztani az országot, hogy így homogén államok jöjjenek létre. A vezér csak azt felejtette el, hogy a vallási homogenitás még nem jár együtt etnikai homogenitással, a feszültség tehát fennmaradna, legfeljebb új törésvonalak mentén. Persze Kadhafi szemei előtt valószínűleg egy ilyen térkép lebegett:
Pánafrikanizmus újratöltve

Egy ilyen fragmentált, Líbia dominálta kontinens valóban ínyére lenne a vezérnek. Irányítani egész Afrikát: ez Kadhafi legfőbb álma – valóban, ez már méltó hivatás lenne számára. Az USA mintájára létrehozott Afrikai Egyesült Államok terve azonban egyelőre mintha nem találna megértő fülekre az afrikai vezetőknél. Állandó elnöki szék helyett így Kadhafinak be kellett érnie az Afrikai Unió soros elnöki tisztségével. Jobb, mint a semmi, gondolhatta a líbiai vezér, hiszen így legalább egy teljes évet a figyelem középpontjában állhatott. A feladat elnyerhette a tetszését, mert mandátuma lejárta előtt nem sokkal, 2009 végén lobbizni kezdett azért, hogy – az éves rotációs elvet figyelmen kívül hagyva – meghosszabbíthassa mandátumát. A soron következő Malawi és az őt támogató dél-afrikai országok heves tiltakozása végül meghiúsította a kezdeményezést.

Ennek ellenére a két hete megtartott III. EU-Afrika csúcs is jelezte, hogy Kadhafi könnyen háttérbe szorít mindenki mást – jelen esetben házigazdaként.  Az eseményt követően az újságok a líbiai vezér fenyegetéséről cikkeztek, miszerint „ha az EU nem ad azonnali ötmilliárd eurót az illegális migráció megfékezésére, az öreg kontinens hamarosan fekete lesz”. Kadhafi újfent diadalmaskodott: egy fontos esemény ismét kizárólag róla szólt – a két kontinens közötti együttműködés bővítését szolgáló elvi nyilatkozatokról a nemzetközi sajtó csak nyúlfarknyi terjedelemben számolt be.

Az afrikai államok vezetőit kétféleképpen igyekszik maga mellé állítani a líbiai diktátor: pénzzel és fenyegetéssel. Guinea esetén megtette a pénz, Kadhafi egyik conakryi látogatása során egy golyóálló autóval és nagy mennyiségű készpénzzel lepte meg az azóta fejlövése miatt nyugdíjba vonult Moussa Dadis Camara katonai vezetőt. Másokat nehezebb ilyen ajándékokkal lekenyerezni, ekkor kerül elő a tarsolyból a fenyegetés. Yoweri Museveni ugandai elnök például – a Wikileaks által nyilvánosságra hozott táviratok tanúsága szerint – mindmáig komolyan tart attól, hogy Kadhafi lelöveti a magángépét, hogy így távolítsa el a hatalomból.

Így vagy úgy, Kadhafi megszerzi, amit akar.
Tóth Miklós