Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Hegedűs Tamás: viszontválasz Florian Geyernek

2010. november 3./MTI/TibetPress

Mielőtt kitérnék Florian Geyernek a válaszlevelemre írt reakciójára, hadd emeljem ki: örömteli és megtisztelő, hogy ennek a tartalmilag egyébként éles vitának ilyen korrekt keretek között sikerült maradnia. Így lehetőség van arra, hogy személyeskedés helyett a lényegi mondandóra tudjunk koncentrálni – amivel mindenki jól jár, legfőképpen az olvasó.
Mindenek előtt figyelembe kell vennünk: a török EU-csatlakozás kapcsán egy olyan kérdésről van szó a Jobbik részéről, amelyről pártszinten még nincs döntés. Tény, hogy a frakcióban sok barátja van a török népnek (a magyar–török baráti tagozatnál csak a nemrég megalakult magyar-perzsának van több jobbikos tagja – jelentős átfedéssel), ami nagyrészt őstörténetünk mélyére nyúló rokonságunknak, a hun örökség tiszteletének és az ebből fakadó rokonszenvnek köszönhető. (Hadd említsem meg itt nagy elismeréssel a Kurultaj szerepét, ami kiemelkedően sokat tett a turáni közösségtudat megerősítéséért).

Aki járt már török közösségben magyarként, az személyesen is megtapasztalhatta ezt a testvéri szeretetet. Az is tény, hogy a keleti nyitás meghirdetett stratégiája több, korábban evidensnek tartott álláspont esetében újragondolást igényel. Itt tartunk most.

Éppen ezért nem szeretném tovább szaporítani a pró és kontra érveket, csak néhány részletkérdést kiragadva. Például annak kapcsán, hogy Görögországnak az EU segítségét kellett kérnie határainak őrzéséhez, mert nem tudott gátat emelni a Törökország felől érkező illegális bevándorlókkal szemben. Mindezt a Kuruc.info azzal a címbeli hozzátoldással közölte, hogy „a Jobbik is erre vágyik?”. Természetesen nem. A cikkben ugyanis még csak nem is török bevándorlókról van szól, hanem oda is illegálisan érkező migránsok behatolásáról az EU területére.

A gondolatkísérlet kedvéért: amennyiben Törökország az EU része lenne, gyökeresen más lenne a helyzet. Abban az esetben a bivalyerős török hadsereg révén már saját országukat is védenie kellene, ami egészen más motivációt és érdekeltséget jelent. Az EU-s szabályozás szerint ugyanis az illegális bevándorlókat abba az országba telepítik vissza, ahol először átlépte az Unió határát. Ez jelen esetben Görögország, ami miatt – ismerve az évszázados gyökerű konfliktusokat – aligha okoz fejfájást Törökországnak. Ha viszont ők lennének az az ország, ahová visszazsuppolnák az illegálisan érkezett bevándorlókat, akkor azonnal érdekeltté válnak a szigorúbb fellépésben. (A képesség most is megvan hozzá.) Florian örményekkel kapcsolatos felvetését illetően pedig egyetértünk abban, hogy a magyarországi örményeket megbecsülés és tisztelet illeti. A történelmi vitával kapcsolatban viszont a legfontosabb az, hogy az Örményországgal nemrég megkötött megbékélési egyezmény részeként közös török-örmény történészi kutatóbizottság jön létre a fájó történelmi múlt értékelésére. Mivel az érintettek éppen azon dolgoznak, hogy közös álláspontot alakítsanak ki (ami nyilván nem lesz könnyű), a politikának ebbe hiba lenne beleszólnia, pláne kívülről.

A továbbiakban nem a török-kérdéssel, hanem az általános külpolitikai megközelítéssel szeretnék foglalkozni. Ezzel kapcsolatban Florian egy lényeges kérdésre tapint rá akkor, amikor felveti: a külpolitikában (is) előállhat olyan helyzet, hogy a célszerűség erkölcsi szempontokkal ütközhet. E tekintetben elég határozott véleményem van: míg a magánéletben az erkölcsi mérce mindig elsődlegességet kell, hogy élvezzen, a közösség szolgálatában – bizonyos korlátok között persze – elsősorban az eredmény számít. Nemzeti önérdek, semmi más! Ennek tükrében kell vizsgálnunk a felvetett külpolitikai kérdéseket is. Nyersen és durván hangozhat, de minket – és minden más politikust – azzal bíztak meg a választók, hogy a magyar nemzet érdekeit képviseljük, a lehető leghatékonyabb módon. Ehhez képest másodlagos, hogy egy-egy szükséges és nemzetérdekű lépés milyen mértékben befolyásolja az adott közéleti szereplő lelki higiénéjét. Mondhatni, ez az ő a magánügye.

De mondok még egy megbotránkoztatót: a román diplomáciát utálhatjuk, mert fondorlatos tevékenysége kétszer is azország megcsonkításához vezetett (1920, 1946). El is lehet róla mondani minden rosszat és morális kifogást. De ki érte el a célját? A román vagy a magyar diplomácia? Vajon ki érzi magát ma elégedettebbnek magát Erdély ügyében: egy magyar vagy egy román ember? Ki van ma birtokon belül, immár lassan évszázada? A román diplomácia elérte célját, a magyar nem.
Büszkék lehetünk rá, okkal, hogy mi legalább becsületesen és jóhiszeműen küzdöttünk, de ezzel megmentettük-e az idegen uralom alá került milliókat? Egyszer kiszámoltam a rendelkezésre álló demográfiai adatok alapján (köszönet érte Für Lajosnak): ha nincs Trianon, akkor ma 18-20 milliós lenne a magyarság a Kárpát-medencében, a térségbeli átlagos születési ráta alapján. Vagyis – középértékkel számolva – közel 6 millió fő az asszimilációs veszteségünk. Ez minden mérce szerint genocídium! Vajon kárpótol-e minket ezért az, hogy legalább becsületesen – bár naivan – politizáltunk? Az elveszett életeket ez nem adja vissza.

Ahogy Jézus mondja a Szentírásban: legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Ehelyett mi a legtöbbször – éppen ellenkezőleg – naivak voltunk és harciasak. Utóbb már azok se, csak naivak. Gyönyörű nemzeti szózatunk – minden lelki és esztétikai szépsége mellett is – sajnos félrevezet minket:

    „Az nem lehet, hogy annyi szív
    Hiába onta vért,
    S keservben annyi hű kebel
    Szakadt meg a honért.
    Az nem lehet, hogy ész, erő
    És oly szent akarat
    Hiába sorvadozzanak
    Egy átoksúly alatt.”

Pedig dehogyisnem lehet! Sajnos, éppen ez a realitás. Ezt tükrözi egész történelmünk mérlege. A magyar néplélekben a mai napig erősen él az a naiv hit, hogy ha mi rendesen, becsületesen állunk hozzá a magunk és mások dolgaihoz, és rendre kiállunk az igazságért, a magunkéért és másokéért egyaránt, akkor előbb-utóbb a Sors megajándékoz minket az igazságtétellel. És amikor rendre azt tapasztaljuk, hogy ez nem így történik, mert „megint elbántak” velünk, szegény magyarokkal, akkor pedig kollektív depresszióba esünk. Nem lenne jobb inkább a romantikus illúziókkal leszámolva – megőrizve azokat művészi és pedagógiai értékeink között – nemzetstratégiánkat a józan észre, a realitásokra és a győzni akarásra építenünk?

Elképesztően – bár a fentiek tükrében nem meglepő módon – erős az az ambíció a nemzeti oldal szószólói részéről, hogy bizony, nekünk keményen ki kell állnunk a világ igazságtalanságainak orvoslásáért, például Tibet függetlenségéért. Különben – úgymond – milyen módon várjuk el, hogy bárki is kiálljon, mondjuk, Székelyföld önrendelkezéséért? Megint nyersen fogok fogalmazni: a magam részéről sehogy nem várom. Úgyse fog senki mellénk állni ebben morális megfontolásból – kizárólag akkor, ha közös érdeket találunk. Lehet, hogy elmorzsolnak egy könnycseppet értünk (még ez se valószínű), de senki nem fog értünk konfrontálni. (Amikor a londoni kormány, amely egész addig legalább szimbolikusan Magyarországot támogatta 1848-49-ben, arról értesült, hogy az osztrákok orosz segítséggel verik le a magyar szabadságharcot, a külügyminiszterük révén csak annyit üzentek Bécsnek: végezzenek gyorsan! Mindezt saját közvéleményük ellenére.)

Vagy tud valaki ellenpéldát mondani? Olyat, amelynek tényleg súlya volt? Boldogok vagyunk, hogy sikerül felmutatnunk egy-két szórványos megnyilvánulást, amelyek a két háború között teret adtak a magyar igazságnak (ld. lord Rothermere), de fajsúlyos, perdöntő kiállást aligha tudunk említeni. Vajon a Dalai Láma mikor szólalt fel Székelyföld autonómiája érdekében? Miért legyen nekünk fontosabb Tibet, mint a tibetieknek Székelyföld?
Mivel nem várom, hogy bárki kiálljon értünk a világban (úgyse fog), ezért ez számomra nem érv arra, hogy protestáljunk pl. Tibet függetlenségéért.

Ujgurföld már nehezebb kérdés, hiszen ők a rokonaink. De vajon tudunk-e bármit is tenni értük, Kínával szemben? Ha a 10 millió magyar fennhatóság alatt élő magyar összefog 9 millió ujgurral, az 1300 milliós Kínával szemben, akkor vajon mi történne? Már megint illúziókat kergetünk. Miközben az ujgurok szomszédságában élő rokon népek (kazahok, üzbégek, kirgizek, türkmének) sem teszik ezt, és nem keltenek hamis illúziókat ujgur testvéreinkben. Miért akarunk pápábbak lenni a pápánál? Leszakadni csak széteső birodalmakról lehet. Kína még jó ideig emelkedni fog, aztán jó eséllyel stabilizálódni.
Elismerem, hogy az általunk megfogalmazott keleti nyitás koncepciója nem segít az ujguroknak. De nem is árt. Ha pedig e tekintetben zéró az egyenleg, a többiben pedig nyerni lehet, akkor meg kell lépni.

Az is gyakran elhangzó tévhit, hogy a Kínával kialakított jó kapcsolatokkal mintegy legitimálnánk a kommunistának mondott (tartalmilag valójában nemzeti autoriter) rendszert. Jelentem, Kínának nincs szüksége ilyen legitimációra. Megvannak amúgy is. Mint ahogy az sem a keleti nyitáson múlik, hogy elárasztják-e termékeikkel a világpiacot, szabad pénzeszközeikkel pedig a befektetési piacot. Ezt kivédeni nálunk erősebb gazdaságoknak se sikerült.

A kérdés csak az: sikerül-e ezt – a szigorú fogyasztóvédelmen túl – valamilyen politikai alku eredményeképpen kordában tartanunk, adott esetben a javunkra fordítanunk? Illetve sikerül-e olyan együttműködési lehetőségeket találnunk, ami kölcsönösen előnyös lehet? (Erre egy lehetséges példa: Élet az IMF után – a „kínai kártya”.) Nem könnyű, nem is magától értetődő, de a nemzet túlélése, majd megerősödése érdekében meg kell próbálnunk. Ezzel kapcsolatban ismét meg kell szabadulnunk egy illúziótól: Magyarországon ma nincs szuverén nemzetgazdaság. Rövidtávon már annak részleges visszaszerzése is komoly eredmény lenne. Ki vagyunk szolgáltatva a döntő részben nyugati tőketulajdonosoknak. Ilyen környezetben kell megtalálnunk azt a megoldást, ami legalább részben javíthat a helyzetünkön. Márpedig egy ilyen helyzetben – mint amilyen helyzet Bethlen Gábor korát is jellemezte – két nagy hatalom között egyensúlyozva kedvezőbb feltételeket lehet elérni, mint egy egyoldalúan függő helyzetből.

Florian állításával ellentétben nem írtam sehol azt, hogy hátat kellene fordítanunk Európának, azon belül is a német nyelvterületnek, és ki kellene szakadnunk onnan. Az egyensúlyi állapot a cél. De mivel jelenleg teljesen egyoldalú a függő helyzetünk, az egyensúly eléréséhez radikális fordulat kell. Számos részletnehézség merül fel, erre több olvasó és publicista is felhívta a figyelmet. De ha világos a cél, a stratégiai cél, akkor ezek nem lehetnek elrettentő hatásúak, csak a megoldandó feladat nehézségét fokozzák.

Perge Ottóval egyetértve: nem lehet mindenkit ellenségnek tekinteni a világon. Kit ezért, kit azért. Legkevésbé azért lenne botorság konfrontálni bármely országgal, hogy milyen a belső berendezkedése. Lehet, hogy adott esetben nem tetszik, de nem az a kérdés, hogy szeretnénk-e ott élni, vagy sem. Ilyen döntési opció nincs. Ami rajtunk múlik, az az, hogy ki tudjuk-e aknázni az együttműködésben rejlő lehetőségeket. A többi nem. Régi igazság, a magánéletre és a közéletre egyaránt: azzal érdemes foglalkoznunk, ami rajtunk múlik. Több példa is mutatja: azok az országok voltak sikeresek, amelyek diplomáciájukat ilyen pragmatikus alapra tudták építeni.

És itt kell kitérnünk arra, hogy magyarként milyen mértékben kell összeurópai érdeket képviselnünk. Hiába írja Florian, hogy amikor 1421-ben, 1526-ban és 1944-ben Európáért véreztünk, magunkat is védtük, a védelemben való részvételünk aránytalanul nagy volt. Most jöjjön más! Ha összeurópai szinten fenyeget valamilyen veszély, van még arra 24 tagállam, hogy megoldja. Ez nem azt jelenti, hogy közömbösek lennénk Európa sorsával kapcsolatban, de azt igen, hogy nem feltétlenül nekünk kell azt orvosolni. Elég nekünk a magunk baja.

Gyakran felmerült vádként Gyöngyösi Márton vagy az én soraimmal kapcsolatban, hogy a gazdasági érveket más indokok elé helyezzük. Ezzel kapcsolatban szögezzük le: demokráciában élünk. Ha a Jóisten akaratából egyszer Jobbik-kormány lesz Magyarországon, akkor tőlünk ugyanúgy el fogja várni választóink széles tömege, hogy biztosítsuk a jólétet, ami előzetes diplomáciai offenzíva nélkül nem megy. Ha ezt nem tudjuk megtenni, ők maguk fognak elzavarni pár hónapon belül elzavarni. A külpolitika gazdasági vetületeivel foglalkozni ezért nem luxus, még ellenzékben sem, hanem egy leendő nemzeti kormány középtávú stabilitásának megalapozása.
Hát ezen dolgozunk.
Hegedűs Tamás/Jobbik

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb