"Ha egy pár külön kasszán él, nem tekintik egymást egyenlő félnek" - Interjú egy buddhista szerzetessel

2015. október 12./life.hu/TibetPress

eredeti cikk

Gedeon Beatrix

Kiderítettük, hogyan lesz egy szegény, többgyermekes családból származó burmai kisfiúból Angliában és szerte a világon nagy tiszteletnek örvendő szerzetes, aki azt is elárulta, mit gondol arról, hogy sosem lehetnek gyermekei.

Tiszteletre méltó dr. Khammai Dhammasamit, az Angliában élő burmai származású szerzetest már több mint három éve ismerem, hiszen többször volt lehetőségem a Pandita Meditációs Központ szervezésében az általa vezetett vipasszanaelvonuláson részt venni, ám először nyílt alkalmam személyesebb kérdéseket feltenni neki. A mesterrel a gyerekkoráról, a párkapcsolat buddhista megközelítéséről és szerzetesi fogadalmakról beszélgettünk.

 

Egy burmai kisfiú hogyan jut el Oxfordba, és hogyan lesz belőle szerzetes? Önöknél ez családi tradíció volt?

Tradicionális buddhista családban nőttem fel, ahol, akárcsak az olyan délkelet-ázsiai országokban, mint Burma, Vietnam és Thaiföld, bevett szokás, hogy a gyerekek időszakosan bevonulnak a kolostorba. Nyolcéves voltam, amikor először léptem a kolostor falai közé. A többiek pár hét múlva hazamentek, én maradtam. Ez a hagyomány régre nyúlik vissza, amikor még

a család minden férfi tagjának legalább három évre be kellett vonulnia a szerzetesrendbe,

hogy kapjanak egy erős pszichológiai tréninget, és megismerjék a buddhista értékrendet. Amikor a britek bevonultak az országba, az ő elképzeléseiknek ez nem felelt meg, és lerövidítették az elvonulás idejét. A hagyomány azonban megmaradt, és bár sokkal rövidebb időre, de a nők és a férfiak is elvonulnak meditálni. Thaiföldön az a szokás, hogy mindenki egy alkalommal három hónap fizetett szabadságot kap, hogy szerzetesnek álljon, és mélyebben megismerkedjen a buddhizmussal.

Míg hozzászokott a szerzetesi életritmushoz, volt olyan időszak, ami kihívást jelentett?

A fiatal szerzetesek napja azzal kezdődik, hogy körbejárják a várost az alamizsnástáljukkal, és az emberek ételt adnak nekik.

Akkoriban mindennap úgy keltem fel, hogy nem tudtam, mit fogok enni,

mert a szerzeteseknek tilos bármilyen ételt tárolniuk. Így minden reggel ezzel a bizonytalanságérzéssel indult a nap. Amikor már idősebb egy szerzetes, akkor a hívei gondoskodnak róla, de gyerekként meg kell ismernie a mindennapokban felmerülő problémákat, és meg kell tanulnia kezelni őket. Az emberek a hétköznapokban mindent próbálnak kontrollálni, még azt is, hogy mit esznek, ám a szerzeteseknek meg kell tanulniuk elengedni a ragaszkodást, a biztonságot és az elméjük reagálását ezekre a helyzetekre.

Hogyan került Angliába a messzi Burmából?

Burmában szereztem meg az első diplomámat, majd Srí Lankán tanítottam. Az egyik diák meghívott egy angliai iskolába, de akkor még én is tanultam, és ezért egy évnél tovább nem akartam Európában maradni. Végül itt is tanítani kezdtem, és maradtam. Az első meditációs óráimon nagyon kevesen voltak, általában két ember, viszont ők hat hónapig kitartóan jártak, és mondták, nem értik, miért nem jönnek a többiek, hiszen ők sokat kapnak a kurzustól. Később elkezdtek segíteni abban, hogy megismerjenek. Szórólapokat készítettek, és egyre többen jöttek, így Angliában maradtam. Majd Oxfordba mentem tanulni az egyetemre, és végül ott alapítottam meg a kolostoromat, ahol a mai napig tevékenykedem.

 

Mi volt a legérdekesebb hely, és ki volt a legérdekesebb személy a világban, akivel találkozott?

Nyolc éve egyetlen napra sem mentem szabadságra, és bárhol jártam a világban, mindig tanításokat adtam, meditációkat vezettem. Az embereket és a kultúrákat mindig a buddhista megközelítés alapján vizsgálom.

A világra kulturális és faji különbségek nélkül tekintek, és kizárólag az emberi értékeket veszem figyelembe.

Mondanék egy példát: amikor Kanadában angolul tartottam elvonulást, a résztvevők észrevették, hogy brit akcentusom van, ők akkor a kulturális különbségeket látták meg bennem. Aztán leültem velük meditálni, amikor véget ért a meditáció, mindenki a megélt fájdalmairól kezdett beszélni, és akkor megszületett egy mély, közös nyelv. A testi és mentális fájdalmakat, amiket átéltünk, vizsgálni kezdtük, és ez nyelvi különbségektől függetlenül összekovácsolta a csoportot.

Milyen a tökéletes párkapcsolat buddhista megközelítése?

A szerelem buddhista megközelítése és a jó párkapcsolat egyik legfontosabb alappillére az erőszakmentesség kell, hogy legyen. Egy másik fontos dolog a felelősség megosztása, értem ez alatt a társadalmi, pénzügyi felelősséget, mindkettőnek az a lényege, hogy vigyázni kell a másikra.

Amikor egy pár külön kasszán él, az azt jelenti, hogy nem tekintik egymást egyenlő félnek,

az ilyen párkapcsolat nem áll stabil alapokon. Fontos, hogy anyagilag és érzelmileg is védelmet kell nyújtani a másiknak. A megosztásnak az egyik fontos jelképe lehet, ha egy család egy nap egyszer együtt étkezik, ilyenkor megosztják a javaikat egymással, ez megerősíti a kapcsolatot és az energiaáramlást. Az őszinteség fontosságát is hangsúlyoznám, mert ha ez hiányzik, akkor nem beszélhetünk jól működő kapcsolatról. A tökéletes párkapcsolat pedig akkor teljesül, ha a férfi és a nő is ugyanolyan jó tulajdonsággal rendelkezik, segítik egymást, és harmóniában tudnak együttműködni.

 

osem hiányzott önnek a család, a gyermek? Nem nehéz betartani a szerzetesi fogadalmakat?

Amikor gyerek voltam, és még nem tudtam biztosan, hogy a kolostorban élem majd le az életem, akkor voltak terveim. Aztán láttam, hogy a testvéreim megházasodnak, mindenkinek családja lett, én pedig maradtam a szerzetesi életmódnál. Amikor manapság elnézem, hogyan élnek ők, be kell vallanom, eléggé különbözik attól, amit gyerekként a családi életről elképzeltem. A családban élés rengeteg türelmet és kitartást igényel az embertől, ez pedig elég szigorú keretbe teszi az életet. Az én létem ennél sokkal szabadabb.

A testvéreimnek köszönhetően rengeteg unokaöcsém van, és amikor az ő körükben vagyok, olyan, mintha lenne egy csomó gyermekem.

A párkapcsolatokban eléggé jellemző, hogy amikor a párok hazaérkeznek a munkából, ahelyett, hogy megosztanák egymással, milyen jó dolgok történtek velük, panaszkodnak, és ráömlesztik társukra a gondjaikat. A szerzetesi életben a nyugodt magatartáshoz, a csendes beszédhez vagyunk szokva, és ez egy harmonikus környezetet biztosít.

Amikor nem tanít vagy meditál, mivel kapcsol ki? Van hobbija egy szerzetesnek?

Nagyon szeretek olvasni, és ehhez kapcsolódóan sok könyvet fordítottam már, ez rengeteg szabadidőmet kitölti. Rendszeresen valamilyen munkában vagyok. Amikor fiatal voltam, futballoztam és sakkoztam, néha éjszakába nyúlóan, de ma már ezeket a tevékenységeket nem művelem.

Varázslatos Burma

Kalandorok útra fel! Mianmarban, régebbi nevén Burmában, az ezertornyú pagodák hazájában igazi hullámvasúton érezheti magát az utazó – tudj meg mindent erről a varázslatos országról a Life.hu cikkéből.