Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Florian Geyer: Európához tartozom, nem kell a kóla után a kebab vagy a csador sem

2010. november 4./MTI/TibetPress

A szokásostól eltérően most nem csak Hegedűs Tamásnak kívánok válaszolni, hanem egyúttal az olvasók pro-török érveire, valamint az általam elolvasott temérdek fórumbeírásra is szeretnék reagálni. Az alábbi írásom tekinthető Hegedűs Tamásnak címzett viszontválasznak, ám leginkább a nemzeti oldalon általában felmerült érveket próbálom cáfolni, árnyalni. Egyúttal ez a vita utolsó fordulója.

Törökország: Izrael-ellenes fegyvertárs vagy geopolitikai veszély?
Mítosz! Az Erdogan előtti Törökország évtizedeken át szövetségi, sőt szoros baráti kapcsolatban állt Izraellel és az USA-val. Köztudomású tény, hogy a török hadsereget Izrael látta el színvonalas haditechnikával. Erdogan miniszterelnök valóban szakított a zsidó állammal, ám ebbéli őszinteségével kapcsolatos kételyeinket növelheti, hogy mindez pont arra az időszakra esett, amikor hatalmas, a társadalom minden szegmensét, és főként a hadsereget mélyen érintő belpolitikai átalakításokba (közkedvelt kifejezéssel élve: reform) kezdett. Ugyanakkor azt elhinni, hogy az évtizedek alatt kialakult és szorosra szövődött hadi- és gazdasági kapcsolatok Izraellel és Amerikával végleg eltűntek, naivitás.

Másrészt: vezető politikusok jönnek és mennek. Semmi sem garantálja azt, hogy a törökök EU-csatlakozása után nem változik meg Ankara társválasztásának iránya, azaz nem tér vissza Izrael és az USA keblére. Ha nem az EU-csatlakozás után, akkor Erdogan miniszterelnököt a jövőben felváltó török kormányfő teszi meg ezt a lépést, annál is inkább, mert egy EU-ba beférkőzött muszlim állam nem maradhat sokáig a cionistaellenes térfélen. Ha pedig igen, akkor a nyugat-európai nemzeti pártokkal szövetkezve el tudjuk ezt érni mi is, a törökök nélkül.

Harmadrészt: a jobbikos geostratégiai gondolkodás szűklátókörűségét jelzi, hogy miközben a török zsidóellenes érzelmek felszínre kerülésének örvendenek, és bizakodva, rokoni szálakra alapozva nyújtanak kezet Törökországnak, nem gondolkoznak el Izrael helyzetén.

A zsidó állam jelentős területet vesztett a török elhidegülés miatt. A közös hadgyakorlatok, a zsidó és az amerikai bázisok Törökországban, amelyek az arab világ féken tartására (és persze saját érdekük védelmére) irányultak, elvesztek. Mit tehet ilyenkor Izrael? Nyilvánvalóan új szövetségest keres, és helyzetéből kifolyólag ez nem lehet ázsiai, afrikai vagy egyéb helyszín, csakis a Fekete-tenger partjai lennének megfelelők. Adott a válasz: az EU amúgy sem Izrael-ellenes, így szóba jöhet Bulgária és Románia. Bulgáriában jelentős török kisebbség él, akik a zsidó jelenlét miatt – persze, ha annyira sikeres Erdogan politikája, mint ahogy azt állítják – zavargásokig is elmenő tiltakozásba kezdenének, amit a bolgár állam ellen is kihasználnának. Magyarán: belpolitikailag bizonytalan szituációt teremtetnének. Marad Románia, ahol ráadásul a Fekete-tenger partján már észrevehetjük az erős amerikai jelenlétet. Az izraeli-román kapcsolatokról lásd ezt, ezt (a Romániába telepített rakétavédelmi rendszer és a zsidó állam érdekeiről) vagy ezt ( a zsidó állam pilotái Romániában gyakorolták Irán megszállását)

Összefoglalva: a Jobbik Törökország Izrael-ellenes viselkedésében tulajdonképp nem látja meg a veszélyt: a zsidó állam hadserege a dél-keleti szomszédunkhoz költözhet. Ami persze egyelőre csak elvi lehetőség, még ha a hivatkozott híreink alátámasztani is látszanának ezt. Azonban azt a tényt semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Törökország olyannyira dicsőített pálfordulásával Izrael is teret kell találjon magának. Hogy ezt hol fogja meglelni, az a jövő korántsem annyira rejtélyes kérdése, és félek, visszasírjuk még azokat az időket, amikor békében élt együtt a zsidó állam és Törökország – mindkettő az EU-n kívül.

Törökország az EU-ban – játsszunk el a gondolattal!
Vona Gábor, a Jobbik elnökének érvelése szerint, a török csatlakozással mi kapnánk egy szövetségest magunknak az EU-n belül. Kisebb-nagyobb intenzitással, és különböző megfogalmazásokban, de a vélt fegyvertársi viszonyra való hivatkozás előfordul majd’ minden kommentelőnél is, akik törökök melletti érvelést folytatnak.

Az azonban korántsem biztos, hogy így is fog majd történni. A „valaki ellenében érdekünkben megnyerni valakit” című EU-s játéknak korántsem ilyen egyszerűek a szabályai. Sarkítva és képszerűen fogalmazva, egy lehetséges forgatókönyv: kell nekünk a török segítség az EU-n belül, hogy elérjünk valamit. Idejön Erdogan, leül a Villányi úti „székházban” Vona Gábor elé, aki akkor már mint kormányfő képviseli Magyarországot, és felteszi azt a roppant egyszerű, ám számára kézenfekvő kérdést: „és MI mit kapunk cserébe?” Innen kezdve van a főgond. Mert tényleg, mit adhatunk? Hivatkozunk majd arra, hogy mi segítettük be őket az EU-ba? Higgyük el, hogy ezt nem felejtik majd el nekünk, csak mert rokonok vagyunk? Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerűen működik, másrészről pedig miért is tartaná a szavát? Az ő szemében csak egy jól átvert, tízmillió alatti lakossággal bíró, gazdaságilag kivéreztetett, ezért szabad prédának tekintett ország vagyunk. Ráadásul hitetlenek, gyaurok. Miért tenne bármit is, ami nekünk jó, ergo, az erősödésünk szolgálná, ami viszont nem az ő érdeke. És ha van is valami, amit cserébe kínálhatunk, mennyi annak az értéke? Olcsóbban adjuk az irányukba szánt termékeinket X ideig? (Ilyenekkel szoktak még operálni a kis államok, de a gazdasági részről majd később.)

Nem mellékesen: nem túl bonyolult és nem is túl hihetetlen az a logikai lánc sem, amely a török uniós csatlakozásban valójában Izrael későbbi csatlakozását jelzi. Ez sem elvetendő, de a témának interneten fellelhető szakirodalma már elégséges ahhoz, hogy képet kapjon az olvasó. Ugyanakkor elég érdekes összetétele lenne a török EU-csatlakozás utáni első EP-választásokat követően felálló Európai Parlamentnek. Egyrészt lélekszámuknál fogva jelentős számú képviselő delegálására lennének jogosultak, másrészt ez löketet adna a Nyugat-Európában már megtelepedett iszlám szavazóknak, hogy saját formációikkal egy-két muszlimot bejuttassanak. Nos, hogy mit kezdenének az ily módon ölükbe hulló hatalommal, arra jobb nem is gondolni. (Mivel a törökországi átalakulások elsősorban az iszlamizálást jelentik, nem nehéz levonni a következtetést, csak címszavakban: mecset mecset hátán, csador, burka, Korán, szellemi tevékenység korlátozása, végletesen kettészakadt társadalmak erősítése, bűnözés, nők megalázása, Dúró Dóri számára vége a kisszoknyás korszaknak, keresztény jelképek szisztematikus rombolása stb.)

Törökország és a bevándorlás
A támogató tábor gyakran érvel azzal, hogy hozzánk úgysem jönnének a törökök. Ennek a kijelentésnek azonban semmi alapja nincs, különösen, mert az ezt igazolni próbáló okfejtések a jelen állapotból indulnak ki, amikor Magyarország még nem kívánatos a török állampolgár szemében, ám ez nem mindig lesz így. Egy török gazdasági visszaesés, párosulva egy magyar gazdasági felemelkedéssel nagyon könnyen felelevenítené török barátainkban a rokonság-tudatot, így özönlenének ám ide, bizony. Vona Gábor említette az interjújában, hogy szabályozni kellene a bevándorlást, és akkor nem jutunk Németország sorsára. (Ezzel egyébként burkoltan beismerte, hogy a törökök nem integrálódtak be a német kultúrába, civilizációba, ahogy ez több más európai állam esetében is történt, ráadásul mindent elkövetnek, hogy megfojtsák az őshonos kultúrákat. Csak néhány példa asok ezerből, lásd: ezt, ezt, ezt, ezt, és bár nem Törökországhoz kapcsolható, de a multikuti ezen "ajándéka" mindenkit el kellene gondolkoztasson, aki új, színesebb Európát szeretne.)

Sajnos ez sem így van. Ki kell ábrándítanom az elnök urat, de az Unió egyik lényeges alapeleme, hogy minden uniós állampolgár oda megy, ahova akar, ott telepedik le, ahol akar, sőt, szavazati joga is lehet a helyi önkormányzati választásokon, bár nem minden európai államban van ez így. Maximum ideig-óráig lehetne korlátozni a munkaerő beáramlását, ám azt sem örökké. Ráadásul ennek is csak akkor lenne értelme, ha egyéb uniós országok nemzeti mozgalmaival összefogva elérünk egy ilyen törvényváltoztatást, ami egységesen, az egész kontinensünkre kiterjedne. És akkor még mindig csak a munkaerőről beszéltünk, és csak egy bizonyos, jól belátható időkorlátig maradna ez érvényben. Ez természetesen csak egy esetleges forgatókönyv, ám korántsem lehetetlen.

Továbbá: szoktak azzal is érvelni, hogy minket sok minden köt össze a törökkel, így biztos jól kijönnénk velük. Jelzem, immár több mint kétezer éve Európában vagyunk, és már több mint fél évezrede keresztény kultúrkörben élünk, így nem sok közös vonásunk lenne. Ezer és ezer év kulturális örökségét nem tudnánk lemosni magunkról, hogy hasonlítani tudjunk a törökhöz. Személy szerint én nem is akarom. Ugyanakkor elképesztően óriási felelőtlenségre vall ez a nyegle gondolkodásmód, mert a kérdés adott: mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha nálunk is úgy fognak viselkedni, mint Nyugat-Európában, ráadásul könnyen partnert találhatnak maguknak a hazai cigányságban? (Hozzátéve, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége az alulképzett, eleve bűnözői életmódot folytatókból kerül ki.) Ráadásul a hozzánk esetlegesen bevándorló törökök várható viselkedésmódjának negatív megítélésére több nyugati tapasztalatot tudunk felhozni érvként, mint a barátságos magyarországi Gül Baba imidzse mellett. (Tudom, képszerűen fogalmaztam, de szerintem érthető.) Amennyiben Nyugat irányába zajlana egy erősebb kivándorlás az uniós Törökországból, úgy akkor sem lehetnénk nyugodtak. A globalizáció logikájából kifolyólag minden mindennel összefügg, így a bevándorlás miatt gazdaságilag megroggyanó nyugati államok által generált hatást mi is megéreznénk. Erdogan, és a vezényletével egyre erőteljesebben a radikális iszlám felé forduló törökök velünk kapcsolatos véleményéről pedig ajánlom a BBC vonatkozó hírét, amelyből kitűnik: semmi nemzetiségi, rokoni elképzelésük nincs Európa felé, annál inkább a militáns iszlám célkitűzéseit követik. Erdogan a következő szavakkal határozta meg politikájának főbb célkitűzéseit:

„A mecsetek a laktanyáink, a minaretek a bajonettjeink, a kupolák a sisakjaink és a hívők a seregünk.”

Tényleg nem akarnak nekünk semmi rosszat? Van valaki, aki úgy gondolja, hogy a török kisebbség nem lázadna fel a Dobó István emlékére szervezett rendezvények ellen, amikor Nyugat-Európában már sokszor az is zavarja őket, ha a tantermek falára ki van téve a feszület? Ugyan már, kérem…

A gazdasági racionalitás mellett szóló hamis érvek
Úgy a Törökország-, mint a Kína-vita idején előkerült az az érv, hogy gazdaságilag remekül járnánk, ha nyitnánk feléjük. Nos, abban remélem, a nemzeti oldalon egyetértés van, hogy hozzánk behozni nem kell semmit, inkább nekünk kéne saját termékeinket, amiből túltermelés van, a kínai és a török piacokra bevinni, és jó pénzért eladni.
Azért itt álljunk meg egy szóra: ha a tudat mélyebb szintjein is, kissé elrejtve, de ugyanakkor ezen érv mögött meghúzódik egy olyan szellemi jelenség, amely lassan betegséggé növi ki magát a nemzeti oldalon, jelesül, hogy mi sokkal, de sokkal több lehetőséggel, képességgel, stb. rendelkezünk, mint bárki más. Röviden ezt beképzeltségnek nevezik az egyén szintjén, nagyobb közösség, nemzet esetében pedig nem tudom, minek.
Szóval: a gazdasági érv tulajdonképp a „keleti nyitás” nevű program tervezésekor már az íróasztalon el kellett volna vérezzen. Ugyanis az első kérdés, amit a kínai piacok esetleges megszerzése után fel lehet tenni: mit adjunk el nekik? És itt már bajban vagyunk. Ráadásul az, hogy esetleg nekünk még lenne olyan termékünk, amiből többet termelünk a szükségesnél, az még korántsem jelenti azt, hogy a kínaiaknak és törököknek szükségük is van ezekre. Márpedig, ha nincs szükségük rá, akkor rokoni és baráti szálak ide vagy oda, csak áron alul (azaz az ő áraik alatt) tudjuk nekik eladni. Ami Magyarországon viszont egyértelmű veszteséget termelne. A logika azonban még így is fordított, ugyanis nem a piac megszerzésére kéne először koncentrálni, hanem elérni azt, hogy magyar cégek kedvező hazai adóviszonyok (itt bejön az, hogy erre a célra az egykulcsos adórendszer egyébként kiváló, és sok posztkommunista államnak már be is vált ez a recept, a Jobbik viszont tiltakozik ellene) között ráállhasson valami olyannak a termelésére, amire itthon is szükség van (ha behalna a keleti piac, maradjon a termelés és a bérek kifizetésére elegendő hazai piac), valamint Kínának és Törökországnak is. Ha ez legalább már gyerekcipőben járna, akkor lenne értelme keleti nyitásról beszélni gazdasági értelemben. Ajánlom egyik olvasónk ehhez kapcsolódó, jéghideg logikával és precíz adatokkal alátámasztott levelét. Az itt található cikk közepe táján, „A Gyöngyösi-Geyer vita margójára” címet viselő, Németh Csaba által szerzett írásból kiderül, miért is lufi a kínai és a török gazdasági kapcsolat.

Röviden hát, semmi értelme egy 17%-os, kétharmados többséggel szemben lavírozni próbáló pártnak ilyen megosztó kérdésekben egyáltalán megszólalni, különösen úgy, hogy az általuk gyakorlatba ültethető előnyös helyzet lehetőségét előbb itthon kéne megteremteni. Az alapprobléma, azaz a vita legfontosabb eleme: politikai vs. hétköznapi erkölcs:
Úgy Hegedűs Tamás, mint számos fórumozó azon a véleményen van, hogy nekünk most csak és kizárólag a saját érdekeinket kell nézni, az erkölcsös politikánkkal eddig sem mentünk semmire. Elöljáróban hadd szögezzem le: nem zárkózóm el mereven a keményen pragmatikus hozzáállás alkalmazásától. Azonban ez az elv felvet néhány olyan súlyos problémát – filozófiai és politikai hasznossága egyaránt –, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Jelesül:
- Az erkölcsös, jóra és igazságosságra való törekvést magába foglaló politizálás elvetése, vagy a materiális rendezőelv előnyére történő háttérbe szorítása hordozhatja azt az üzenetet is, hogy erkölcsre, igazságosságra nincs is szükség, az egyén – azaz saját szavazónk – nyelvére lefordítva: Istenben sem kell hinni, vagy az Ő törvényeit elfogadni, hisz’ a napi életben sok hátránnyal jár, meg kell élni valahogy, ugye… Azaz, máris rátértünk az erkölcsi relativizmus útjára, ráadásul politikailag sem biztos hogy hasznos, mert hazai ellenfeleink, a kommunisták és azok utódszervezetei ezen a téren fél évszázados előnnyel rendelkeznek. Magyarán: ez a kommunizmus terepe.
- Politikai haszna más okokból is kétségbe vonható: ha mi azt állítjuk, hogy be kell sorolni az erősebb mögé, hogy a magunk számára anyagi előnyöket szerezzünk elsősorban, akkor milyen alapon keseredünk el, ha a Jobbik-tag azt mondja, hogy átpártol a Fideszhez, hiszen így nem teszi ki magát üldöztetéseknek, anyagi előnyökre is szert tehet, és mégiscsak, valamiből el kell tartania a családját. Az egyén szintjére lefordítva ezt jelenti.
- A kommunista Kína és a kereszténységet finoman szólva nem barátjaként kezelő iszlám által uralt Törökország erős hatalomként való elismerése, és ennek a feléjük tett baráti lépésként igazolásként való felhasználása adja a következő kérdést: miért is bíráltuk és bíráljuk a mai napig kormányainkat, hogy azok kiszolgálják az USA és Izrael érdekeit? Hiszen mindkettő világhatalom, Martonyi szempontjából pedig mindez csak „stratégiai partnerség”. Az, hogy az erősebb kutya b..szik, és velünk szemben ezt minden gond nélkül alkalmazták az erős államok? Nos, a pragmatikus szempontok alapján ők sem hibásak, csak kihasználták a számukra előnyös helyzetet. Ha elindulunk az erkölcsi relativizmus ezen útján, akkor hol lesz annak a vége?
Egy fórumbeírásban olvastam, már odáig elment egyik hozzászóló, hogy kijelentette: „Free Tibet!”-et hangoztatni magyarellenes cselekedet. Nos, erről beszéltem fentebb. Bár itt csak egy fórumozóról beszélünk, azért tökéletesen tükrözi a folyamat lehetséges végeredményeit. A szintén keserű, de óhatatlanul is jelentkező mellékhatás pedig a civil kritika hangjának az elnyomásához vezethet, amit nem is kell, hogy a politika megoldjon, mert a közösség maga fogja elhallgattatni az erkölcsi és morális aggályokat felvetőket, mondván, hogy azok most az érdekeink ellen szólnak.
Ugyanakkor azt is meg kéne fontolni, hogy a pragmatikus politikai hozzáállás során előtérbe helyezett teljesítmény könnyen követhető, számon kérhető, és a fenti logikai láncból kifolyólag – mivel az erkölcs már egyre kevésbé játszik szerepet a szavazók értékrendjében is – féktelenné is válhat. Nem hiszem, hogy jót tenne a Jobbiknak, ha a folyamat végére oda jutnak, hogy saját szavazói kérik rajtuk számon a 3,60-as kenyeret.

Egyebek
Szomorúan veszem tudomásul – sok más nemzeti radikálissal együtt – hogy sokan, köztük Vona Gábor is, lekicsinylően nyilatkoznak a nyugati radikális pártokról. Igaz, van olyan, aki a számunkra elképzelhetetlenül magas muszlimbűnözés veszélye miatt a cionistáknál kötött ki, azaz Izraelt pártoló nyilatkozatokat tesz stb. Ilyen a brit BNP és a holland Szabadságpárt, ám az antiszemitizmustól kevésbé érintett országok esetében ez nem is meglepetés. (Érdekes felvetés: ha Izrael egy cigányállam szomszédja lenne, és a zsidó állam tűzzel-vassal irtaná a cigányokat, akkor vajon milyen mértékű lenne nálunk az Izrael-ellenesség, a hazai cigánybűnözési mutatókat véve alapul?)

Másrészt, az ebbe a csapdába beleesett pártok nem jelenítik meg az egész nyugat-európai radikális szcéna valóságát. A német NPD például kifejezetten zsidóellenes, akárcsak az osztrák FPÖ, de lehetne még példákat sorolni. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy a Vona Gábor által ábrázolt logika, miszerint a muszlimveszély elől a cionistákhoz való menekülés elítélendő, nagyon helyes álláspontot tükröz. Csakhogy ez fordítva is igaz, a cionista veszély elől a muszlimok irányába való sodródás is ugyanilyennek tűnik.

Magyarként nekem Európa a tágabb értelemben vett hazám. Nem szeretném, ha Szicíliát és Dél-Olaszországot elnyelné a nigger- és az arabáradat, nem akarok Kölnben a dómból kilépve fejkendős asszonyokba, bajszos-szakállas-turbános, mecsetbe igyekvő színesekkel találkozni, nem szeretném, hogy a svéd lányok rettegésben éljék le életük hátralevő részét a muszlimok által elkövetett, kirívóan magas nemi erőszaktól való félelmük miatt. Nem akarom, hogy félve, esetleg sehogy se utazhassak a spanyol tengerpartra, mert iszlám hordák fosztogatnak. Nem viselem el, hogy Párizsban nem készíthetek különböző szociofotókat, mert a külvárosba már a busz sem megy, akkora a muszlimbűnözés. Az én Európám egy önálló, saját kultúra bölcsője, olyan, amilyen, és millió konfliktussal terhelt – ez igaz. De az enyém! Sem Amerikában, sem Kínában, sem Törökországban nem tudnám otthon érezni magam, és nem akarom, hogy elpusztítsák mindazt, amit a görög, római és keresztény kultúrák évszázadok alatt Európában megteremtettek.

Nem akarom, hogy mekdonáldsz és a kókakóla után, a kebab, a turbán és a csador is Európa mindennapjainak részévé váljon. Európámat akarom!
Florian Geyer

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb