Egy tibeti, aki sosem járt Tibetben

2009. április 23./Magyar Világ/TibetPress

2009. április 9.
Nemrég két napot Budapesten töltött, és találkozott Németh Zsolttal és Balog Zoltánnal, az Országgyűlés külügyi, illetve emberi jogi bizottságának az elnökével Tseten Samdup Chhoekyapa, a genfi tibeti iroda vezetője, aki egyben Őszentsége, a XIV. Dalai Láma Közép-Kelet-Európa régióért felelős megbízottja. Ha Tibet önálló, szabad állam lenne, azt mondhatnánk, hogy ő országa egyik legrangosabb diplomatája. Két előadást is tartott a fővárosban. Az elsőt április 6-án a Tibetet Segítő Társaság Attila úti Sambhala Tibet Központjában, a másodikat pedig április 7-én a Pollack Mihály téren, az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem dísztermében, a Nagykövetek Klubja meghívott vendégeként.

A kérdésekre adott válaszaiból kiderült, hogy egyszerű farmer szülei 1959 márciusában, a Dalai Lámával együtt menekültek el Tibetből. A helyzet akkor már igen forró volt, hiszen a levert felkelést követően a kínai légierő már a Dalai Láma palotáját is bombázta, így Őszentsége életét is közvetlen veszély fenyegette. Tseten Samdup már egy nepáli menekülttáborban született, s kisgyermek korában családjával Indiába költözött. Itt nőtt fel, s tanult, majd sokáig Angliában élt, jelenleg is brit állampolgár, hiszen tibeti vagy kínai nem lehet. A genfi képviselet vezetőjeként az emigráns tibetiek ügyes-bajos dolgait, ügyeit intézi, érdekeit védi, valamint népét képviseli a genfi ENSZ-konferenciákon. Ő maga még sohasem járt Tibetben, pedig szívesen megnézné szülei házát, ha még megvan, de a kínai hatóságok nem adnak neki beutazási engedélyt. Azért a helybeliek elbeszéléseiből, telefonbeszélgetésekből pontos képet alkothat az ottani állapotokról.

Gyakorlatilag hadiállapot uralkodik, pattanásig feszült a helyzet most Lhászában. Különböző egyenruhába öltözött kínai rendőrök és katonák járőröznek kisebb-nagyobb csoportokban, ujjuk a géppisztolyok ravaszán. A magasabb házak tetején mindenütt mesterlövészek ütöttek tanyát. A kínai hatóság képviselői rendszeresen ellenőrzik a helyiek mobiltelefonjait. Az emigráns tibeti kormány adatai szerint, a tavaly kezdődött zavargások áldozatainak száma eddig több, mint kétszáz, körülbelül hatezer embert tartóztattak le, mintegy ezerkétszázan tűntek el. Egyszerűen nem tudni róluk semmit. A zavargásokról röviden annyit, hogy közismert a tibetiek türelmének a végtelensége, de van erre egy példázat. Ha karodra száll egy szúnyog, akkor az elsőt hagyod, hadd szívja a véred, hisz neki is élnie kell. A másodikra már ráfújsz, hogy menjen el. A harmadikat viszont már csak lecsapod.

A kínai uralom öt-hat évtizede alatt 1,2 millió tibeti halt meg, az össznépesség egyötöde. Csaknem hétezer buddhista kolostor semmisült meg. Hatalmas, Nyugat-Európa méretű ország Tibet, de ritkán lakott. A kínaiak a maguk módján tesznek ez ellen: betelepítésekkel egyre inkább kisebbségbe szorítják az őslakosokat. Pontos adatok nincsenek, hiszen ez államtitok, s nem is regisztrálják név szerint a betelepülőket. Mindenesetre a nemrég átadott, a világ legmagasabban fekvő vasútja hetente ezrével szállítja Tibetbe a kínai telepeseket. Ezek közül sokan itt ragadnak, sokan visszatérnek, mert nem bírják a magaslati levegőt, aztán új bevándorlók érkeznek helyettük.

Egyébként a tibetieknek nem az egyszerű kínai emberekkel van bajuk, szerintük ők ugyanolyan lények, mint a helyiek, annál inkább a kínai hatalom politikájával, mely meg akarja ölni a tibeti kultúrát. A Dalai Láma mindig hangsúlyozza, hogy az ő mozgalma nem szeparatista, hanem általános autonómia elérésére törekszik. Tibet Kína része maradna, státusza viszont Hongkonghoz vagy Makaóhoz hasonlítana, az egy ország, két rendszer elv érvényesüléseként. Ez lenne Kínának is az igazi érdeke, hiszen annál gazdagabb egy ország, minél sokszínűbb a kultúrája. Persze naiv elképzelésnek tűnik mindez, hiszen Kína a saját, ősi kultúráját is igyekszik elpusztítani, s nem csak a buddhista tibetieket üldözi, hanem a muszlimokat, a keresztényeket is, mindenkit, aki a Kínai Kommunista Párt hatalmát, egyeduralmát veszélyezteti. De nem lehet tudni, mit hoz a jövő, hiszen Európában megbukott a kommunizmus, másrészt viszont, ha nem küzdöttek volna ellene, már rég megszűnt volna a tibeti kultúra is.

Mindenesetre egyre több kínai fiatal érdeklődik országa buddhista gyökerei iránt, s ami igen pozitív, friss fejlemény, hogy a helyi tibeti ifjúság új mozgalmat indított el, melyhez az emigráció is csatlakozott. Minden hét egyik napján, szerdán az emberek tibetiesen öltözködnek, tibeti ételeket esznek, tibeti italokat isznak, tibeti kulturális és vallási helyszíneket látogatnak, egyáltalán egész napjuk tibetiül szól. A napos oldal után a szomorú esemény: idén februárban a tibetiek nem ünnepelték meg a máskor boldog és felszabadult, nagy ünnepüket, a tibeti újévet. A néma tiltakozás oka a szolidaritás a tavaly óta elhunytakért, elhurcoltakért.

Kínának óriási hatása van a világpolitikára, a világgazdaságra. Afrikában is sok pénzt helyez el, persze nem önzetlenül. Nemrég egy dél-afrikai békekonferencián részt akart venni a Dalai Láma is, de kínai nyomásra a helyi hatóság nem adott neki vízumot. Ezért ezen tiltakozásul nem jelent meg az ország három Nobel-békedíjasa: az utolsó fehér elnök, Frederik Willem de Klerk, illetve a fekete Nelson Mandela és Desmond Tutu sem. Hiszen hogy néz ki egy békekonferencia a béke, az erőszakmentes küzdelem jelképe, a Dalai Láma nélkül?!

Őszentsége máshol is igen tisztelt, elismert személyiség: Németországban például népszerűbb, mint a német pápa. Különböző, nemzetközi felmérések szerint sokáig az egész világon a legnépszerűbb közéleti személyiség volt. Most a második helyre szorult, Barack Obama mögé, de ez is igen előkelő pozíció.

Jelenlegi rezidenciája Észak-Indiában, Dharamsala városában található. A tibetiek nagyon hálásak Indiának, amiért 1959-ben és azóta is befogadta, befogadja a menekültek tízezreit. Az emigránsoknak földet ad, taníttatja őket. A tibetiek idén a „Köszönjük, India!” elnevezésű, ötven éves jubileumi fesztivállal fejezték ki hálájukat ezért. Az emigránsoknak kis zöld könyvecskéjük van, ez úgy működik, mint egy útlevél. Ezzel szavazhatnak, választhatják meg az emigráns parlamentet. Különben, ha valamilyen csoda folytán hazatérhetne a Dalai Láma, már semmi sem zajlana a régi, feudális módon, hanem tovább folytatódnának a demokratizálódási folyamatok. Őszentsége egyre nagyobb döntési felelősséget ad át a kormánynak és a parlamentnek. Ő maga egyre inkább csak vallási vezető maradna.

És persze egyben az ország, a nép szíve. Minden tibeti vágya, hogy őt láthassa, szolgálhassa és személyes munkatársa lehessen. Tseten Samdupnak ez az álma megvalósult, s talán ő készíti elő a hatszor már hazánkban járt XIV. Dalai Láma legközelebbi, magyarországi útját is, valószínűleg jövőre…
Rózsa Iván/Magyar Világ