Demonstrációk, amelyeket céljaikban és a taktikát illetően bizonytalanság jellemez

2008.április 6./WTN Kanada/TibetPress

Kína aggódik, hogy a tibetiek körében az utóbbi időkben tapasztalt harag és ellenállás más etnikai kisebbségekre is átterjedhet, akiknek ősi területeit gyarmatosították és kizsákmányolták a többségi han kínaiak. A tibetiek nyilvánvalóan az autonómia valamilyen formáját akarják, amit nem fognak megkapni.

Az utóbbi idők tibeti megmozdulásainak elfojtása sokkolta a nemzetközi közvéleményt. Több ezer tibeti vonult az utcákra, először Lhászában, majd más városokban is zászlókat lengetve és Tibet függetlenségét követelő jelszavakat kántálva. Demonstrációik világosan kifejezik a hatvan éves kínai uralom elutasítását. Azonban az a tény, hogy szerzetesek is jelen voltak a megmozdulás vezetői között, felvet néhány kérdést a felkelés természetére vonatkozólag, amelyet „buddhista lázadásnak” is szoktak aposztrofálni. Számos tüntetőnek a rendőrségi ellenintézkedések brutalitása ellenére is kifejtett, szokatlanul agresszív fellépése rontja az erőszakmentes küzdelemről kialakult képet. Egyes tüntetők han kínai és muszlim hui civileket is célba vettek, azt sugallva, hogy a felkelésnek vallási-etnikai indíttatása van.

Szimbolikus módon a megmozdulások március 10-én kezdődtek, az 1959-es lhászai kínai intervenció elleni lázadás évfordulóján. Ennek a népi megmozdulásnak az elfojtása váltotta ki a Dalai Láma és kormányának Indiába menekülését. Több ezer menekült követte  példájukat. Bár Jawaharlal Nehru miniszterelnök szívesen látta a tibeti kormányt, nem ismerte el azt. Ugyanígy tett az ENSZ is.

Történeti kérdések

Tibet 1950-es inváziója – vagy ahogy a kínaiak fogalmaznak, „békés felszabadítása”- felvet bizonyos történelmi kérdéseket. Ennek jelképes értéke van a visszatérő nehézségek szempontjából, amelyekkel a kínaiak találják szemben magukat meg-megújuló kísérleteik során, hogy elfoglalják a területet, lenyugtassák a tibetieket és meggyőzzék őket, nincs értelme a világ elé tárni, hogy függetlenségi törekvéseiknek történelmi alapja van.

Kína először a 13. században a (mongol) Yuan dinasztia idején (1279-1368) követelte Tibetet, majd  a 17. században a (mandzsu) Qing dinasztia (1644-1911) uralkodásakor. Ebben a két időszakban érte el a Kínai Birodalom legtávolabbi kiterjedését nyugati irányban a Yuanok által vezetett sikeres hadjáratoknak köszönhetően, akik az egykor Ázsiát, Kínát és Tibetet uraló Mongol Birodalom romjain építkeztek.

A köztes időszakban a kínai Ming dinasztia (1368-1644) - amely inkább a tengeri hódításokban volt érdekelt - mellékágai révén mongol hercegek hagytak maradandó nyomot a tibeti politikai életben. Altan Khan, amikor 1578-ban egy helyi vallási konfliktusba beavatkozott, a Gelugpa vonalat támogatta és ráruházta a Dalai Láma (a bölcsesség óceánja) címet annak vezetőjére. 1642-ben Gushi Khan megerősítette a Dalai Láma politikai hatalmát, megszilárdítva ezzel a már létező kapcsolatokat Tibet és Mongólia között, amelyek a choyon típusú kapcsolaton alapultak (kalauz és védelmező), vagyis mindkét fél egyenrangúnak tekintette egymást. A mongol herceg hadseregével megvédte Tibetet, cserébe Tibet spirituális vezetője felajánlotta lelki vezetését Mongóliának. Ez a típusú kapcsolat működött a mandzsu Kínával is és a szövetségrendszerektől függően más szomszédos királyságokban is.

Tibetben hosszú története van az idegen befolyásnak, gyakrabban mongolnak, mint kínainak, ami megmagyarázza sebezhetőségét. 1720-ban a mandzsu Kínától kért segítséget, hogy kiűzzék a mongolokat. Ugyanehhez az ezközhöz folyamodott 1792-ben hogy megszabaduljon a nepáliaktól. Ebben az időszakban a kínaiak azon fáradoztak, hogy újjászervezzék a tibeti kormányzati rendszert, de anélkül hogy szilárdan megvetették volna a lábukat itt. 1912-ben, a mandzsu Qing dinasztia összeomlását követően a kínai politikai vezető, Sun-Yat sen megszervezte a nankingi köztársaságot. Tibet egy évvel később kinyilvánította függetlenségét. 1914-ben az Egyesült Királyság, Kína és Tibet küldöttei aláírtak egy háromoldalú megállapodást Kína szuverenitásáról. A kínaiak azonban nem voltak hajlandóak a tibetieket egyenrangú félként kezelni az aláírási ceremónián.

Tényleges függetlenség

Ettől kezdve Tibet tényleges függetlenséget élvezett 1949-ig. Kína belső zavargásokba süllyedt – hadurak közötti konfliktusokba, amelyeket a nacionalisták és kommunisták közötti polgárháború követett – és külső invázióval is szembenézett a franciák, britek, oroszok és a japánok részéről. 1950-ben, mindössze néhány hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltását követően Mao Ce Tung elrendelte Tibet lerohanását. A nem sokkal előbb megalakult ENSZ-ben a Nemzeti Kína (Formosa, ma Tajvan) képviselői meggyőzték a Biztonsági Tanácsot arról, hogy ez kínai belügy. (2)

1951-ben Mao katonai akcióval fenyegetőzve érte el, hogy a Tibet elfogadott egy 17 pontos tervet. Ez elrendelte, hogy „a tibeti népnek vissza kell térnie az anyaország családi kötelékébe.” Cserébe a terv autonóm státuszt garantált, gondoskodva „a fennálló politikai rendszer…valamint a Dalai Láma meglévő státuszának, funkcióinak és hatalmának” a folytatólagosságáról. De a tibetiek számára ő maradt az ország spirituális és gyakorlati vezetője is, aki visszautasította az egyezményt, a kínaiak pedig semmit sem tartottak be kötelezettségeikből.

Amikor a Dalai Láma száműzetésbe vonult 1959-ben, hivatalosan is érvénytelenítette az egyezményt. Új kormányt iktatott be, felállított egy parlamentet és megszervezte a menekültközösséget, amely eltökélten folytatta küzdelmét a függetlenségért. Ugyanakkor a Dalai Láma kinyilvánította, hogy „megfelelő légkör megteremtésén fáradozik a szükséges intézkedések alkalmazásával, ami a békés rendezéshez vezető tárgyalások előfeltétele.” (3) 1979-ben Kína új vezetője, Deng Xiaoping tudtul adta, hogy „a függetlenségen kívül bármilyen kérdést meg lehet tárgyalni.”(4) Ettől az időponttól 1985-ig négy tibeti küldöttségnek engedték meg, hogy meglátogassa a hazáját - amely autonóm terület (5) lett 1965-ben – és megtekintsék az időközben elért fejlődést. Úgy tértek vissza, hogy nem sikerült meggyőzni őket.

Az 1988-as Strassbourgi Javaslatban a Dalai Láma hivatalosan is lemondott a függetlenségről, megelégedve az önkormányzattal és a Kínával való egységgel. Azonban minden párbeszédnek véget vetett, hogy 1989 márciusában brutálisan eltiporták a kínai hatóságok ellen az 1959-es események óta kifejtett legnagyobb demonstrációkat. A tárgyalások újrakezdésére tett kísérletei során a Dalai Láma megismételte javaslatát az önkormányzatra a kínai fennhatóság keretén belül. 2002 és 2006 között hat alkalommal találkoztak kínai és tibeti küldöttségek, de a jelenlegi megmozdulások s a hatóságok válaszai azt sejtetik, hogy a történelem ismétli önmagát.

Ellenségesség Kínával szemben

A buddhista vallás szerves része a tibeti identitásak, de jelenleg a Kínával szembeni ellenségesség uralja a nemzeti érzelmeket. Bár a népesség nagyobb része rezignáltnak tűnik, a Kína-gyűlölet erőszakosan tör a felszínre. Peking vádolhatja azzal a Dalai Lámát, hogy ő a fő bajkeverő,de közben egy új generáció növekszik fel, amely fölött a spirituális vezetőnek kevesebb a befolyása. Miközben Kína szorítása egyre erősödött az országban a telepesek folyamatos és növekvő ütemű beáramlásával, a tibetieket fokozatosan félreállították. Az erőszak, amely Lhásza kínai negyedét érte, nem jellemző a függetlenségi mozgalom egészére. A tüntetések összehozták a világi és a vallási elemeket, a Dalai Láma képe és a tibeti zászló egyszerre szerepelt a szimbólumok között. A támogatói által az állam száműzött fejének tekintett szellemi vezető nem veszített semmit sem tekintélyéből és széles körű elismertségnek örvend mind Tibetben, mind külföldön, még akkor is, ha néhány militáns közvetlenebb akciókat sürget. Még mindig ő a nemzeti egység összetartója. A maguk módján   a kínai hatóságok is elismerik jelentőségét. Ahogy a Tibeti Kommunista Párt vezetője, Zhang Qingli megfogalmazta: „A Dalai-klikkel folytatott élet-halálharc közepén vagyunk”.

A külföldön élő tibetiek hozzáállása a Dalai Lámához és a függetlenség kérdéséhez összetettebb. A függetlenség kérdése tabunak számít azóta, hogy vezetőjük elvetette a gondolatot és megerősítette a nyitás és a párbeszéd politikáját Peking felé. 2002 októberében nyílt felhívást intézett a militánsokhoz, hogy világszerte tartózkodjanak a nyílt Kína-ellenes megmozdulásoktól, a párbeszédhez szükséges kedvező légkör megteremtése érdekében. A tartózkodásra intő felhívás sok militánst összezavart és elbátortalanított.

Bizonytalanság a teendőket illetően

A jelenlegi nyugtalanság kirobbanásáig úgy tűnt, Kína elérte a célját, már nem céltáblája az általános kritikának és jó szándéka révén újból tisztelet illeti meg. Közben a politikai küzdőtéren arrogánsan elutasította az önkormányzatra vonatkozó kéréseket. A tibeti függetlenségi mozgalom erre játszott rá, habár láthatólag kétségeik voltak teendőiket illetően.

A száműzetésben élők körében nincs egy egységes mozgalom, amely összefogná a különböző, függetlenséget követelő szervezeteket. Egyiknek sem sikerült még új javaslatot előterjesztenie, amely helyettesítené vagy kiegészítené a száműzetésben lévő kormány által elfogadott irányvonalat. A legtöbb függetlenségi kampány Tibeten belül elszigetelt egyének vagy spontán, kiszámíthatatlan csoportosulások munkájának eredménye, melyek híjával vannak bármiféle határozott célnak vagy stratégiának.

A pekingi olimpiai játékok médiavisszhangja egyedülálló alkalmat adott arra, hogy a világ elé tárják a kínai hegemóniát. Indiában az öt legfőbb függetlenségpárti szervezet egyesült erővel menetet szervezett Tibetbe, amely március 10-én indult. Az indiai hatóságok azonnal betiltották a megmozdulást, útjára indítva ezzel a menetelők második hullámát. Ugyanakkor megmozdulások kezdődtek Lhászában, amely felerősödött és Tibet más városaira és olyan tartományokra is átterjedt, amelyeket egykor a tibetiek foglaltak el. Erre még sohasem volt példa. Bár a mozgalomnak sikerült elérnie bizonyos népi és katonai egységet, hiányzik belőle a politikai irányultság és az átláthatóság, ami fölveti a súlyosabb kérdést: hogyan képviselik a tibetieket és milyen eszközeik vannak arra, hogy kifejezzék követeléseiket.

A legtöbb hazájában élő tibeti legitimnek tartja a száműzött kormányt, mert ez megegyezik a Dalai Láma szuverenitásának és uralmának az alaptörvényével. De aggodalommal is tekintenek a kormányra, amelyet hibáztatnak azért, mert még nem sikerült megoldást talánia jelenlegi nehéz helyzetükre, és mert föladták a függetlenség célját. Ez a neheztelés egyedül a Dalai Láma személyét nem érinti.

Különbséget kell tenni a kormány diplomáciai erőfeszítései és a száműzött tibeti parlament, mint képviselő testület munkája között. A parlament hivatott képviselni a tibeti nép egészét otthon és külföldön, ha csak szimbolikusan is, minthogy Tibetben lehetetlen választásokat tartani. Egyetlen valódi választótestülete az indiai és nepáli száműzött közösség, amelyeket a három, Tibetet hagyományosan alkotó terület szerint szerveztek meg. Az öt buddhista iskolának is vannak képviselői, ahogy az Észak-Amerikában és Európában élő száműzötteknek is. A választóközösségek bonyolult átfedései nem teszik könnyebbé annak meghatározását, hogy mit is képvisel a parlament.

Néma elkülönülés

A probléma gyökere az, hogy a tibetiek képtelenek rendes politikai vitát rendezni. A parlament pártok nélkül működik. Az alkotmánytervezet nem tiltja, egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt a tényt, annak ellenére, hogy reformtörekvéseket tartalmaz a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalom szétválasztásáról, a választójogról, képviselők választásáról és arról, hogy a miniszterelnököt általános választásokkal kell megválasztani. Ám demokratikus intézmények felállítása még nem elég a demokrácia eléréséhez, különösen akkor, ha nincsenek pártok, amelyek megvédelmezhetik az eltérő politikai célokat és gondolatokat. Nyilvánvaló, nincs lehetőség arra, hogy kifejezésre jusson a függetlenséget hangoztatók és az önkormányzat mellett lévők között megbúvó ellentét. A legutóbbi száműzetésben tartott választásokon, 2006 márciusában néhány képviselő a függetlenséget támogatta, de azóta sem tettek kísérletet arra, hogy elkötelezettségüket a gyakorlatba is átültessék. Természetesen nehéz nyíltan szembehelyezkedni a Dalai Láma nézeteivel.

Kevés az esélye annak, hogy a közeljövőben politikai pártok alakulnának a parlament mellékcsatornáin folytatott tárgyalások eredményeként, még akkor is, ha egyre nagyobb számú képviselő támogatja a függetlenséget. A jelenlegi helyzet – a menekültek bizonytalan helyzete, a tolerancia korlátozott volta, amit a vendéglátón India megengedhet, a külföldi kormányok részről gyakorolt nyomás, hogy a status quot ne borítsák fel, valamint az otthoni tibetiekre irányuló kínai megtorlások – a függetlenségi frakciónak kis mozgásteret ad.

Lehetséges, hogy a felkelés szélére sodródott az ország, de hiányzik a politikai irányultság, amely nélkül a lhászai tavasz nem hozhat gyümölcsöt. A jelenlegi események emlékeket idézhetnek a kínai elnök, Hu Jintao számára, aki a Kínai Kommunista Párt vezetője volt Tibetben az 1989-es megmozdulások idején. Akkor kirendelte a csapatokat és hadiállapotot vezetett be. Tudja, hogy egy remegés a világ tetején az előszele lehet egy földrengésnek a Tienanmen téren.

A bajok azzal fenyegetnek, hogy átterjednek más szeparatista hajlamú vidékekre, különösen az ujgurok lakta Xinjiangra és Belső-Mongóliára. Pekingnek el kell döntenie, hogyan tudja leginkább összeegyeztetni a róla kialakult nemzetközi képet a stabilitását fenyegető belső nyugtalanság elfojtásával.