Kőrösi Csoma Sándor 225 évvel ezelőtt született, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, amely Gazda József kezdeményezésére jött létre, s amelybe lelket ugyancsak ő lehelt, húszéves. A két település újabb kori Csoma Sándor-mozgalma egyébként éppen negyvenéves, mert ez akkor fogant meg, amikor 1969. április 5-én Sepsiszentgyörgyön tudományos ülésszakkal egybekötött emlékünnepségen vettünk részt, majd Kovásznán elhelyeztük az éppen ezekben a napokban ugyancsak a mennyei mezőkre költözött sepsiszentgyörgyi származású Jecza Péter szobrászművész Csoma Sándor-emlékművének talpkövét.

Az egy időben és kalandos körülmények között felavatott szobrok történetét egyszer már megírtam. 1968 után, mikor kemény harcok árán a mai Kovászna megye megszületett, s én az egykori Háromszék művelődési életének az élére kerültem, az egyik első gondunk a Csoma-hagyományok feltérképezése és a méltó emlékállítás volt. Szándékunknak s az új lehetőségnek híre ment, a csomakőrösiek meg a kovásznaiak egymást felüllicitálva versengtek, hogy hova kerüljön a Csoma Sándor szobra?

Király Károly, az új megye nagyhatalmú első embere, - későbbi ellenálló - engem kéretett, hogy beszéljük meg a dolgot, tegyünk igazságot a rivalizálók között.

Elmondtam, hogy milyen érvek szólnak Kovászna mellett. Csoma Sándor szülőfaluja, Csomakőrös mindössze öt kilométernyi távolságra van a rohamos fejlődésnek induló fürdővárostól. Adminisztráció szempontjából is hozzátartozik: Csomakőrös Kovászna városi alárendeltségű falu. Ha azt akarjuk, hogy Kőrösi Csoma Sándorral az ország népe és a tágabb világ is megismerkedjék, akkor Kovászna mellett döntünk, ahol százezrek járhatják körbe a szobrot.

A csomakőrösiek viszont azt mondják – és mennyire igazuk van! – hogy ha a kovásznaiak Csoma Sándort akarnak maguknak, akkor szüljenek ők is egyet.

Királyt érdekelte a felvezetés. Nem szakított félbe.

Elmondtam, hogy véleményem szerint Kovászna egy nagyobb méretű – egész- vagy háromnegyed alakos – modern felfogású szobrot érdemelne. Ezt azért mondom – érveltem -, mert a kovásznai KISZ bizottság épületének belső udvarán, az eresz alatt jó néhány éve hányódik egy Csoma-szobor. A gyom felvette, az ereszről aláfolyó víz s az árnyékos hely zöld mohát telepített rá, s az épület külső felújításán szorgoskodó praktikus mesteremberek állványzatépítés alkalmával a Csoma fejét támaszként – kecskeként – használták. Erre fektették a pallódeszkákat. Klasszikus fogantatású szobor, a székelyudvarhelyi Orbán Áron tanár-szobrászművész munkája. Egy Baricz nevű kovásznai KISZ aktivista szorgoskodott a szoborállítás körül, de a rajoni, tartományi és bukaresti felettesei a magyarországi ’56 után kitörték a Baricz nyakát, visszaminősítették faipari munkásnak, a szobrot pedig beparancsolták a belső udvar árnyékába.

Ez a szobor éppen alkalmas lenne Csomakőrös kis terére, az ódon templom, a hatalmas hársfa, a kultúrház képezte háromszög közepére.

Kovásznára egy új, a modern fürdőváros főterére illő szobor kellene.

Ha rajtam állna, én két szobrot állítanék, egyik már megvan. Ez kerülne Csomakőrösre. Kovásznára rendelnék újat, ez lenne az igazi igazságtevés a civakodó felek között, de tudom, hogy ez marhaság, egy időben senkinek sem állítanak két szobrot.

Az addig engem figyelmesen hallgató Király Károly gondolkodás nélkül rávágta: Csináljuk meg ezt a marhaságot.

És kioktatott:

- A KISZ-udvarán lévő szobor nem új, érted? Az kerül Csomakőrösre. Semmi ceremónia, semmi cécó, díszes ünnep. Kovásznára pedig készíttessetek új szobrot.

Nem tudom, hogy a mai fiatalok mit tudnak ezekről a 40 évvel ezelőtti történetekről. Akkor a kultúrház zsúfolva volt, a gyerekek girlandként lógtak az ablakpárkányokon. A kis placcra kiszorult férfiak körülállták az andezit tömbből faragott portrészobrot, amelynek talapzatát egyetlen sziklából, kemény homokkőből faragták a mesterek.

Tehát a kis falucskából induló tudós szülőfalujában és szülővárosában két Csoma Sándor-szobrot is avattunk, ezzel a két település lakosai közti „Kié is Csoma Sándor?” vitának is véget vetettünk, s ahogy ez történni szokott, a továbbiakban minden, de minden a fáradhatatlan és törhetetlen Gazda Józsefnek, környezetének, támogatóinak a nyakába szakadt. A csomakőrösi emlékkiállítás gondozása, gyarapítása, a szimbolikus „Csoma-ház" létrehozása, Kovászna „elcsomasándorosítása", tehát az évenkénti rendezvények szellemi és földrajzi kisugárzásának a világ végéig való kinyújtása, majd ezeknek a fénysugárnyaláboknak székelyföldi fókuszba gyűjtése és felerősítése.

A szervezők az ünnepségek emelkedettsége mellé a tudományos kutatás komolyságát pászították, a művészetek minden ága-bogát a maguk körébe vonták, elméletben és gyakorlatban is bejárták Csoma Sándor egykori útját. Sőt, eljutottak azokig az ázsiai földrajzi pontokig is, amelyeket „A Mi Sándorunk" nem érhetett el: a magyarság rokon népeinek érdeklődésünkbe és kultúránkba építéséig, a kiadványok-könyvek sorozatát tették asztalunkra, Kovászna és Csomakőrös szellemi metropolissá, Csoma Sándor ezer alakban és formában történő reinkarnálójává vált.

Kitartásuk és szívósságuk, szenvedélyes elkötelezettségük is a Csoma Sándoréval rokon: Gazda Józsefnek és társainak hihetetlen érdeme, hogy minden időkben minden apró rést, lehetőséget felkutattak, és a szent ügy szolgálatába állították.

Alulírott, aki legalább fél évszázada részt vállalóan figyeli ennek a székelyföldi térségnek a szellemi mozgását, a kovásznai-csomakőrösi Csoma Sándor emlékét nemcsak idéző, hagyatékát nemcsak ápoló, hanem évről évre értelmező és gyarapító, az alkotó művészeteket, irodalmat inspiráló, a magyar szellemi univerzumot egy piciny falucskától és egy vidéki kisvárostól a Himalájáig, az Andokig vagy az észak-amerikai hegységekig tágító, szellemi folyamattá duzzasztott rendezvénysorozathoz hasonlóval nem találkozott.

Az idén a „Csoma Napok” fő attrakciója a szülőfaluban szervezett zárónapi rendezvény volt. Olyan tömeges összejövetel, amelyet ünnepi istentisztelet, amelyet  két szabadtéri ünnepség követett. Az apró falucska piciny főterén a templom és a hársfaóriás előtt álló szobor, az Orbán Áron alkotása előtt, amelyet most is, mint minden évben csomakőrösi székely népviseletbe öltözött fiatalok álltak körbe. A szokásos koszorúzásokat az tette különlegessé, hogy a testvérvárosok, Nagykanizsa és Pápa küldöttei is elhelyezték virágaikat a szobor talapzatához. Az ünnepi műsor és koszorúzási ceremónia után a tömeg a kis falu fő utcáján felhömpölygött a székelykapus Csoma Emlékházhoz, ahol az ünnepi beszédek után a rendezvénysorozaton és a kovásznai tudományos ülésszakon résztvevő személyiségek az emlékház udvarát körülültették nyírfácskákkal. A nyírfaültetésben – egyébként a három napos Csoma ünnepségek egészén – részt vett Füzesi Oszkár,  a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete és felesége is, aki Sólyom László államelnök nevében köszöntötte az egybegyűlteket. Ezt követően a Csoma Sándor Emlékház udvarán négy kopjafát avattak a jelentős Csoma-kutatók , Baktay Ervin, Debreczy Sándor, Duka Tivadar és Marczell Péter emlékére. A Bodor János és Ferencz Botond faragta kopjafák, a gelencei Kelemen Dénes által adományozott központi faragott oszlop a félkörívben strázsáló fenyők közé kerültek. A fenyő és a nyír székely-magyar szimbólumfánk és mindkét fafaj a háromszéki táj jellemzője is.

Egyed Ákos akadémikus történészprofesszor, Székelyföld szülötte és Erdély történetének köztudatba építője ünnepi beszédében Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvének példaértékét, a  katonanemzetet alkotó székelység   fegyelmezettségének és rendtartásának tovább örökítőjét méltatta.

„Kőrösi Csoma Sándor a talentumon kívül, amit Istentől kapott – fejtegette Egyed Ákos – a szülőfalutól számos értéket örökölt. Élete és munkássága azt üzeni a mának, hogy a tudást meg kell szerezni, meg kell becsülni, tovább kell adni a következő nemzedékeknek”.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: