Butikosból lett Tibet-védő: "Nem félőrültként megyek ki az utcára balhézni"

2017. december 10./hvg.hu/TibetPress

Hendrey Tibor szerint 2009-ben Balog Zoltánék szívből lengették mellette a tibeti zászlót, a mostani váltást annak tulajdonítja, hogy kínai elvárásra teszik, amit tesznek. HVG-portré.

Hendrey Tibor, a Tibetet Segítő Társaság alapító elnöke „Jobb esetben a vallás gyakorlása csak mankó. A valódi érték, az ember igaz élete minden külső és kulturális sallangtól mentes” – ad betekintést filozófiájába a 63 éves buddhista tanító. Budapesten nőtt fel, édesapja polgári családból származó játékkészítő kisiparos volt, majd fotósként lett híres: „Abból tartotta el a családját, hogy lefotózta a popsztárokat, és a kis képeiket trafikokban árulta.” Egy bátyja van, aki a hetvenes években Angliába disszidált, s ott később a BBC magyar adásának szerkesztője lett. Ő maga textilipari technikumot végzett, majd 1979-ben megnyitotta a Károly körúton az ikonikus Kék Elefánt Boutique-ot, ahol saját tervezésű, avantgárd ruhákat árult. A nyolcvanas évek közepén elkezdte érdekelni az ezotéria: asztrológiát, természetgyógyászatot, reflexológiát és fényadást tanult. „Aztán egyszer eljutottam egy előadásra, amely a buddhizmusról szólt, és nagyon magaménak éreztem a hallottakat.” Részt vett A Tan Kapuja Buddhista Főiskola 1991-es alapításában, ott el is végezte a buddhista tanító szakot. „Még A Tan Kapujára jártam, amikor a XIV. dalai láma Magyarországra jött, s felmerült: ideje lenne Tibetet segítő polgári kezdeményezést is indítani. Felkértek rá, és én elvállaltam. Leginkább arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a hagyományos tibeti kultúra veszélyben van, sérülnek az emberi jogok”, mondja a Tibetet Segítő Társaság – Sambhala Tibet Központ alapítvány létrehozásáról. Felesége a magyar nyelvi nagyszótár egyik szerkesztője. „Miután három diplomája közül az egyik néprajzos, van kapcsolódása ahhoz, amivel foglalkozom.” Két lányuk már felnőtt. „Még gyengéd erőszakkal sem irányítom őket, hogy Tibet-védők vagy buddhisták legyenek, hiszen sok más fontos dolog van a világon.”

HVG: Ismét vegzálták a rendőrök, amikor a múlt héten Budapestre látogatott a kínai miniszterelnök, és ön tibeti zászlóval tüntetett Tibet felszabadításáért. Legutóbb 2012-ben volt hasonló helyzetben – most is számított arra, hogy történni fog valami?

Hendrey Tibor: Szinte minden hasonló eseményt ilyen végkimenetel követett: amikor a kilencvenes években itt járt Csiang Cö-min volt elnök, a kisföldalatti Hősök téri megállójánál engedéllyel vonulhattunk, de a rendőrség furfangosan és jogtalanul buszokat állított elénk, hogy a kínai delegáció ne lássa a tiltakozásunkat. Mi héliumos lufival engedtük fel a tibeti zászlót, és végül nem minket bilincseltek meg, hanem az akkori kínai attasét, aki erővel nekünk esett az akció miatt.

HVG: Idén nyáron fejenként félmillió forintos kártérítést ítéltek meg önnek és társainak, amiért – hasonló zászlólengetés után – a rendőrség korlátozta véleménynyilvánítási jogukat. Nem vádolták még azzal, hogy az akciói fő célja valójában a pénzszerzés?

H. T.: Itt-ott már hallottam, hogy biztos emiatt csináljuk – de hát ilyen a politika és az emberi felületesség! Valójában kezd kicsit kellemetlen lenni, hogy minden pert megnyerünk, hiszen a nekünk megítélt összegeket végső soron az adófizetőktől veszik el. Nem félőrültként megyek ki az utcára balhézni, hanem vállalt kötelességemet végzem, a tibetiek érdekében. Ha nem perelünk, akkor az ügy nincs lezárva, olyan, mintha tényleg jogtalanságot műveltünk volna.

HVG: Régen még jóban volt a hatóságokkal, legalábbis 2009-ben Balog Zoltán az ön oldalán állva szólította fel az akkori kormányt, hogy amikor jó kapcsolatokra törekszik a Kínai Népköztársasággal, ne áldozza fel az emberi jogokat. Nem érzi, hogy átverték?

H. T.: Egyetlen percig sem gondolom azt, hogy akkoriban nem szívből lengették a tibeti zászlót. Most nyilván az érdekek miatt váltottak. Kínai elvárásra teszik, amit tesznek. Túl sokat remél az ország vezetése a kínai kapcsolatoktól, de vigyázni kell, mert a keleti észjárás trükkös! Az a nagy ellentmondás, hogy miközben Kína beavatkozásnak tekinti a belügyeibe, ha a világban valahol szóba kerül Tibet, most mégis a magyar belügyeket sérti azzal, hogy a tibeti zászló elrejtését követeli, és ezzel végső soron törvénytelenségre kényszeríti a rendőrséget. De könyörgök: ne importáljuk a zsarnokságot! Itthon is éppen elég lehetőség van a zsarnokságra, méghozzá évtizedek óta!

HVG: Buddhista tanítóként mit gondol arról, hogy egyes politikusok a terrorizmust az iszlámmal teszik egyenlővé?

H. T.: Az iszlám mint vallás alapvető fundamentalizmusát sunyi politikai érdekek ki- és felhasználják. Tudatos összeugratás folyik ma a Közel-Keleten, ami mögött az olaj és a pénz játszik szerepet. A terrorizmus ennek csak egyik elterelő és félelemkeltő eszköze. Az iszlám és különösen annak szúfi ága ugyanúgy az együttérző szeretetre épül, mint minden más hagyomány.

HVG: A buddhista életszemléletéből mit tanítana meg szívesen a magyar politikusoknak?

H. T.: Az együttérző szeretetet és a bölcsességet kellene leginkább erősíteni a politikusokban is. Ma mindenhol az ármány, a hazugság, az ígérgetés és a kizsákmányolás uralkodik. Az emberek száját betömik anyagiakkal – ez azonban nem elég ahhoz, hogy valóban jól érezzük magunkat a világon.

HVG: Az anyagi javakat korábban ön sem vetette meg: divatüzlete, a Kék Elefánt már a nyolcvanas években, a szocializmusban is jól jövedelmezett.

H. T.: Az anyagi javakat nem megvetni kell, hanem értelmesen felhasználni. Egy idő után nem elégített ki a pénzhajkurászás, még úgy sem, hogy azért kreatív munka is volt mögötte. Miután elkezdtem a buddhista főiskolára járni, egyre inkább azt éreztem, hogy az üzlet és a spirituális út nemigen működik együtt. Ha valaki az Útra lép, amellett kockázatos adni-venni.

HVG: Mindazonáltal nem a legutóbbi zászlós akciója miatt nevezték először rebellisnek: butikosként is támadták a különcsége miatt.

H. T.: Már önmagában azért is kaptam hideget-meleget az akkori hatóságoktól, hogy nem Divatárunak, hanem Boutique-nak neveztem a boltomat. Azt is ajánlották a hatóságok, hogy a jeans elnevezés helyett használjuk inkább a jancsinadrág szót. Állandóan ellenőriztek bennünket. Politikai-kulturális fellazítás volt a vád velem szemben, rendszerellenesnek gondoltak. Nem volt könnyű a szocialista látásmódban, saját varrodával készíttetni a ruhákat – állandó gyanakvás légkörében.

HVG: Annak idején az édesapját is megvádolták gazdasági üzérkedéssel, börtönben is ült fél évet emiatt. E szerint a vérében van a lázadás?

H. T.: Nem a lázadás, hanem a keresés. Igaz, hogy apám sem volt az a tipikus szelíd polgár, aki mindenben követte a rendszer szabályait. Filozofikus alkata ellenére kicsit rebellis volt. Miután ötletes játékkészítőként ellehetetlenítették, a Kádár-korszak fellazuló politikai-gazdasági éveiben elkezdte fotózni a popsztárokat. Akkor indult a táncdalfesztivál, ő az összes pop-, rock-, beat- és alternatív zenésznek jó barátja lett, és afféle magyar Allen Ginsbergként élte végig a rock hőskorát. Ez sem tetszett a rendőrségnek, ismét megvádolták üzérkedéssel, és elkobozták a több tízezres fotógyűjteményét. Néhány száz kép maradt belőle nálam, lehet, hogy még kezdek velük valamit.

HVG: És mit kezdett a divatkereskedelemben megszerzett pénzével?

H. T.: Eleinte abból működtettem az alapítványt. Talán már akkor inkább támogatókat kellett volna gyűjteni. De politikailag mindig függetlenek voltunk. Az utóbbi 10-15 évben az alapítvány máról holnapra él, a családom támogatása nélkül nem tudnám végezni a munkámat.

eredeti cikk