A dél-indiai Mungod-ban október 2-a és 6-a között rendezik meg a 14. Gyalyum Chenmo Emléktornát. 11 Indiából és Nepálból érkezett csapat mérkőzik meg egymással. A torna fővédnöke a kép közepén látható Ling Rinpocse, a Dalai Láma magas rangú tanítójának reinkarnációja. A torna fontos sportesemény a tibetiek számára, melyet az elmúlt harminc évben néhány évente rendeznek meg a Dalai Láma édesanyjának tiszteletére. A tibeti futballnak komoly hagyományai vannak, ami azért is furcsa, mert a közhit szerint a Hó országát, és a benne élő tibetieket mindig is magukba zárkózott, a külvilág hívságaira cseppet sem nyitott társadalomnak tartották a történészek.

Régi idők focija
Heinrich Harrer 1946-ban jutott el Lhászába, és ő is találkozott a focival, vagy legalábbis annak emlékével. Hét év Tibetben című kultikus könyvében így ír:
„Úgy hallottuk, hogy néhány éve volt egy futballpálya a városban. Tizenegy csapattal tornát is rendeztek, kieséses rendszerben. Az egyik meccs közben hatalmas vihar kerekedett, ami nagyon sok kárt okozott, ennek eredményeképpen a futballt betiltották. Talán a régensnek nem tetszett a sport, mert fenyegetésnek érezték az egyházra nézve, mivel a helyiek nagyon lelkesedtek a játékért, és sok szerzetest a Drepung meg Sera kolostorokból azon kaptak, hogy meccsekre jár. Akárhogy is, a vihart úgy értelmezték, hogy az istenek kinyilvánították nemtetszésüket a frivol sporttal kapcsolatban, így a futballt betiltották.”

Focimeccs Lhászában a harmincas években.
A vallás a kétezres években már másképp áll hozzá a focihoz, a mostani torna helyszínül szolgáló pályát például a helyi Kagyu kolostort vezető Drubgyue Rinpocse támogatásával építették fel.

Hamburg
2006 tavaszán a Tibet, a száműzött ország című film kapcsán találkoztam először tibeti focistákkal. Május vége volt Hamburgban, és egy szálloda halljában vártunk a Tibeti Nemzeti Futball Válogatott edzőjére, és szövetségi kapitányára, Kelsang Dhondup-ra. A csapat az esti meccsre készült, de előtte a vezetők a csapat szponzorával, a Hummel-lel tárgyaltak. Mivel ez hosszúra nyúlt, lassan a focisták is kezdtek leszállingózni az előcsarnokba. Le sem tagadhatták volna, hogy „labdarúgók”, menő sérók, menő cuccok, és nagyon dekoratív (tibeti) hölgyek körülöttük. Kissé meglepő volt, de aztán később kiderült, hogy ők a csapat Svájcban élő tagjai, ezért volt a nyugati stílusú hajviselet, meg a többi flinc-flanc.

A csapat öltözőjében éreztem először, hogy tibetiek között vagyok. Az edző utasításai után mindenki behunyta a szemét és egy közös ima mormolásába kezdtek.
Első meccsüket a hazai pályán játszó St. Pauli ellen játszották. Ugyanaznap este a német válogatott lépet pályára pár kilométerrel arrébb a „nagy Hamburg”, a HSV pályáján, de ennek ellenére telt ház volt. A St. Pauli amolyan punkcsapat, halálfejes kalóz zászló a logójuk, és a nézőközönsége is vidám fiúkból állt. Miután a pauli tartalékcsapat már három góllal vezetett a tibetiek ellen, a hazai drukkerek is átálltak a tibetiek oldalára. A nézőtér tele volt tibeti zászlókat lengető idősebbekkel, fiatal csajokkal, akik talán életükben először jöttek ki meccsre, és hétpróbás, Svájból érkezett, felpörgött tibeti kamaszokkal.

A csapat 2008 tavaszán. Bal oldalon az edző Kelsang Dhondup.
Ha belegondolunk, a tibetiek nincsenek könnyű helyzetben, ha össze kell rakni egy csapatot. Mindössze 130.000 ember közül választhatnak, ennyien élnek ugyanis emigrációban, szétszóródva a világ különböző pontjain. Napjaink legsikeresebb tibeti labdarúgója a Svájcban született Dorjee Tsawa, aki első osztályú svájci csapatokban, az FC Zürichben, FC Schaffhausenben, a Xamaxban, és a St. Gallen-ben szerepelt. A ’76-os születésű középpályás kiemelkedett a többiek közül, az ellenfelek is faragták rendesen, kissé túlságosan is a kupa fair play szelleméhez nem méltó módon.

„Egységes csapat voltunk: a tesóm és én, még két amatőr Svájcból, egy Amerikából, a többiek pedig Indiából és Nepálból- mondja Dorjee - A tornát brillánsan megszervezték. Nagyon megható élmény volt, amikor lejátszották a himnuszunkat. Még sok meccset akarok játszani a tibeti válogatottban.”

A tibeti válogatott, és a St. Pauli csapata Hamburgban. Balról az első játékos piros mezben D. Tsawa.
Dorjee Tsawa sérülés miatt már visszavonult, az ifiket és tartalékokat edző stábban dolgozik az FC Zürichnél. A tibeti válogatottbeli szereplést természetesen nem mondta le. A meccs után elbúcsúztunk az edzőtől azzal, hogy három hét múlva találkozunk a világ másik felén, az észak-indiai Dharamszalában.

India
Bár a több mint egymilliárd lakossal bíró India legnépszerűbb sportja a krikett, a tibetieket ez mintha a legkevésbé sem érdekelné. Az emigrációban élők egyetlen hivatalos csapatért szoríthatnak, ez pedig a Tibeti Nemzeti Labdarúgó Válogatott.
Tibet futballválogatottja első mérkőzését 2001. június 30-án játszotta Grönland csapata ellen. Mivel egyik csapat sem tagja a FIFA-nak, ezért hivatalosnak nem minősíthető, mégis történelmi fontosságú találkozót vívtak. Egy futballcsapat a nemzeti öntudat fontos kifejezője, - ezzel tökéletesen tisztában volt a Kínai Kommunista Párt is, amely hevesen tiltakozott, és a grönlandi áruk bojkottjával fenyegetett, hogy megakadályozza a mérkőzés létrejöttét.

2006. június 10-én a „Tibet, a száműzött ország” című film első indiai forgatási napja zajlott az indiai-tibeti határ közelében. A naplóba a következőket jegyeztem fel:
„Június 10. reggeli 4.30, megérkezés a Kinnaur Kailash Guest House-ba Kalpában. Felvételek a Himalájáról, a Kinnaur Kailash hegyről.
Délután találkozás Mr. Jigme Renziggel, a Dalai Láma titkárával a június 11-i tanítás felvételéről. Délután „városnézés”, internet keresés. Este England- Paraguay, svéd- trinidad.”

Hiába, a fontos dolgoknak mindig helyük van egy jó forgatási naplóban. A németországi futball világbajnokság nem Európa magányügye, bár az indiaiakat nem hozta lázba. Este meccsnézés közben a szálló tulajdonosa a pult mögül bőszen szapulja a futballt, és a krikettet dicsőíti a vébémérkőzésbe belefeledkezett turistáknak. Nem jó ötlet: egy holland srác nem hagyja szó nélkül és visszavág, heves vita alakul ki, amit tetéz, hogy a tulaj átkapcsol a focimeccsről egy éppen zajló krikett meccsre. Az európai, izraeli, és magyar fiatalok üvöltözése meghozza gyümölcsét, győz a foci. Reggelre sem rendeződnek a nézeteltérések, a hollandok kiköltöznek a szállóból, ám a tulaj megpróbálja átverni őket azzal, hogy plusz éjszakákat számol fel nekik. Rendőrt kell hívni, akiről kiderül, hogy a rokona. Este mi is rendezzük a számlát, nálunk is ugyanezzel a trükkel próbálkozik, de nem hagyjuk magunkat. Persze nincsenek illúzióink, de legalább azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy nem vert át bennünket annyira, mint szeretett volna. Simla felé zötykölődve akár azt is megállapíthattuk volna, hogy „idegen földön járunk, a krikett-őrültek birodalmában. Sok veszély leselkedik itt a labdarúgás szerelmeseire”.

A 14. Gyalyum Chenmo Emléktorna egyik A-csoportos meccse: TCV United- Goa Tibetan Club 1-1.

Megint tibetiek között
Dharamsalában már nyugodtabbak voltunk, tudtuk, hogy a tibetiek is focibuzik. Kelsang Dhonduppal, az edzővel már szinte régi ismerősként köszöntöttük egymást, és amikor megkérdeztem, hogy kinek szurkol a vébén, felcsillant a szeme: - Brázil!

A Tibeti Nemzeti Labdarúgó Válogatott szakmai tudása nem világszínvonalú, de hozzáállásuk a legprofibbakat idézi. A Tibeti Gyermekfalu területén van a csapat pályája, poros, közepes méretű pálya, és egyenetlen is, de ez a tibeti Népstadion, a hazai pálya, már ha lehet annak nevezni egy tibeti csapat estében.

„A tibetiek a focit minden más játéknál jobban szeretik -mondja Kalsang Dhondup - A labdarúgás az 1900-as évek elején, az angolok kezdeményezésére indult el Tibetben, és az emberek azóta is imádják. Ez az egyetlen sport, amelyet komolyan űzünk, és amelynek révén más nemzetekkel találkozhatunk, és más országokba utazhatunk.”

Lobsang Norbu-t is meginterjúvoljuk, a pályán középcsatár, a civil életben tornatanár, és focit oktat tesiórán. Nem láttam egy kosarazó fiatalt sem, itt a nemzeti sport a foci, és a kiscsajok is ugyanolyan lelkesek, mint a fiúk. Megkérjük Lobsangot, hogy mutasson a labdával egy-két trükköt a kamera kedvéért. A körénk összesereglett nebulók nagy ovációval fogadják a sikeres mutatványt. Az órák közötti szünetben a csajok hekiszerű babzsákkal dekáznak, méghozzá boszorkányos ügyességgel. Az indiaiak dobni szeretik a labdát, a tibetiek rúgni.

A dharmszalai főtemplomban, a Tsuklakangban is tombol a fociláz. Esténként a szerzetesek összegyűlnek, és szurkolnak kedvenceiknek. Sajna könyörgések után sem kaptunk engedélyt a forgatásra, így ez kimaradt a filmből.

A Gyalyum Chenmo Emléktorna kezdetei a nyolcvanas évek elejéről.

Kell egy csapat
Megmondom őszintén, én nagyon bírom, hogy a tibetiek fociznak, és hogy összeraktak egy válogatottat. Ilyenkor lefegyverezve áll az újságíróember, pedig lehetne kritizálni, hogy úgysem játszhatnak rendes meccseket, mert a FIFA nem ismeri el őket, meg hogy úgy sincsenek meg az anyai feltételei annak, hogy erős csapatuk legyen, és így tovább. Azért nem lehet szólni egy szót sem, mert az ő focijuk még abból az időből jön, amikor megalakultak az első futballcsapatok, amikor még nem volt Bajnokok Ligája, meg televíziós közvetítés, és szponzori szerződések. Nem volt más, csak egy erős vágy, hogy kell egy csapat. Van egy nemzet, ország nélkül. Van egy csapat, hazai pálya nélkül. De van tibeti mez, rávarrva a nemzeti zászló.
A foci nem csak sport.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: