Boldogság és/vagy fejlődés?

2009. március 20./szerda/Budapest/TibetPress

2009. március 11.
Véget értek az ötven évvel ezelőtti tibeti felkelés kirobbanása kapcsán rendezett „Tibeti Napok”. A Tibetet Segítő Társaság az ominózus napra, március tizedikére szervezett is tüntetést a budapesti kínai nagykövetség elé. Már délben felütötték a sátrukat, de a páratlan rendőri biztosítás miatt ezt csak a Városligeti fasor túloldalán tehették. A rendőrség ugyanis, a Kossuth téri példát követve, bekordonozta a fasor mindkét oldalát, a kínai követség tömbblokkja közelében, több mint kétszáz méter hosszan, duplán. Kettős szégyen az is, hogy szinte minden tüntetőre jutott egy rendőr még a demonstráció csúcspontján is, délután hatkor, amikor a legtöbben voltak. Ekkor mondta el beszédét Balog Zoltán, Gaudi-Nagy Tamás, Hendrey Tibor és a hazánkban élő tibetiek nevében, a 17 éve nálunk tanító Geshe Karma Dordzse. Hendrey Tibor felolvasta Őszentsége, a XIV. Dalai Láma idei, a világ közvéleményéhez intézett üzenetét is.

Szégyen, hogy a rendőri vezetés ennyire haptákba állt a kínai követség kérésére, hogy nem lehetett közvetlenül a követség előtt demonstrálni. És szégyen az is, hogy ilyen kevesen jöttek el, magyarok. Hiába, Kína gazdasági és katonai nagyhatalom, messzire nyúlik a keze, az egész világban élnek szétszórtan kínai kolóniák. Kínától még a világ elméletileg legnagyobb hatalma, az USA is tart, tekintve azt a nem elhanyagolható szempontot, hogy az amerikai állam teljesen eladósodott Kína felé. De félnek a kínaiak is? Hatvan-hetven ellenállótól?! Vagy az igazságtól? Ezért kellett kirendelni ötven rendőrt? Mennyibe került Magyarországnak ez a túlzott rendőri jelenlét?

A magyarok többsége sajnos nem foglalkozik Tibettel, csak a saját gondjaival. Pedig világszerte voltak megemlékezések, melyeknek köszönhetően is egyáltalán fennmaradt eddig a tibeti kultúra. A tibeti lámákat egyelőre még nem mutogatják rezervátumokban, mint az indiánokat az Egyesült Államokban. De mi, magyarok is az indiánok sorsára juthatunk saját hazánkban. Ha nem érzünk együtt más rab nemzetekkel, akkor más népek sem vállalnak szolidaritást a mi irányunkba, hasonló helyzetben. Nem vívjuk ki mások rokonszenvét…

A Tibetet Segítő Társaság az Attila úti Sambhala Tibet Központjában március 5. és 14. között kiemelt kulturális programot is rendezett. Volt itt élő koncert, beszélgetés és közös meditáció a Magyarországon élő tibetiekkel. A levetített angol, amerikai és bhutáni játék- és dokumentumfilmekből pedig bepillantást nyerhettünk a Himalája környékén élő emberek életfelfogásába, kultúrájába, a Dalai Láma gondolataiba, életének mindennapjaiba, vagy Tibet történelmébe. Rick Ray filmjében a Dalai Lámától többek között nagyon rokonszenves volt az a tudat alatti vágya is, hogy néha egyszerű szerzetesként, mint valami sebzett vad, elvonulna a világ egyik távoli szegletébe. De Őszentsége is tudja, hogy ez lehetetlen. Egyrészt, mert óriási a felelőssége a népe iránt, mely istenkirályként tiszteli őt, s bízik abban, hogy visszaszerzi Tibet függetlenségét. Másrészt azért sem, mert a műholdakkal vezérelt, mai globalizált világban már nincsenek rejtekhelyek, titkos zugok.

Elgondolkodtató az is, hogy a tibeti nép az ország történelme során egyszer sem lázadt fel szellemi és világi vezetője ellen. Biztos azért, mert mindig elégedett volt a sorsával és a mindenkori Dalai Láma tevékenységével. Az itteni emberek más fő jellemzői: az erőszakmentesség, az együttérzés, a részvét és a türelem. A kínaiak ellen, védekezésként, is csak akkor keltek fel, amikor végső elkeseredettségükben más utat már nem láttak. A „felszabadító” kínai kommunista hatalom lelkén több, mint egymillió tibeti halála és mintegy hatezer buddhista kolostor elpusztítása szárad. Az elmúlt hatvan év kínai politikája Tibetben a tudatos népirtás volt. Ha létezett, mára már eltűnőben van a regényekben megénekelt földi paradicsom, a Sangri-la világa. Az eszményi, abszolút harmóniában élő közösség, az idillikus világ, a „boldogság forrása”, a Sambhala is csak imitt-amott fellelhető: Ladakhban, Sikkimben vagy Bhutanban. Tibet most általában zárt terület, s ha olykor megnyitja a kínai hatalom a turisták előtt, az érdeklődők már nem azt a szinte gyermekien tiszta országot látják, amilyen volt azelőtt. A „fejlődés”, inkább a rombolás, ledarálta.

Egy gondolat még az írásom végére. A Tibethez hasonlóan elmaradottsággal vádolt Bhutan uralkodója az őt és országát ért bíráló kérdésekre válaszolva egyszer azt mondta: neki nem az egy főre eső GDP nagysága, hanem a népe egy főre eső boldogság-érzete a fontos. Hát, most mi, magyarok mindkét rendező elv szempontjai alapján hátul kullogunk az országok sorában…
Rózsa Iván

Budakalász, 2009. március 15.