Az önégetések és a Buddhizmus - Jamjang Norbu írása

2012.január 26. /Canada Tibet Committe /TibetPress

2012. január 05./Canada Tibet Cimmitte
Az önégetések és buddhizmus
A jiddis „chutzpah” szó pontosan ugyanazt jelenti, mint a tibeti „hamba”, és mindkét nyelvben különösen erős árnyalattal bír ez a két szó. A humorista Leo Rosten a következőképpen határozta meg a chutzpah-t: „egy olyan emberben rejlő tulajdonság, aki miután meggyilkolta az anyját és az apját, a bíróság kegyelmére számít, mivel árva”.

Dai Qingli, Kína nagy-britanniai  nagykövetségének illetékese kitűnően világított rá erre a vonásra a Guardiannek 2011. november 25-én küldött, „A tibeti halálesetek vétenek a buddhizmus ellen” című levelében: „ A magukat felgyújtó szerzetesek és szerzetesnők halála igazán tragikus volt. Haláluk emellett komolyan sérti a tibeti buddhizmusban meghatározó béke és tolerancia szellemét. Így, mint olyan, ezek az esetek dühöt és rosszallást váltottak ki a helyi lakosokból és a vallásos közösségből.„

Bhucsung K.Cering, az International Campaign for Tibet (ICT, Nemzetközi Kampány Tibetért) munkatársa hasonlóan fejezte ki magát „Ennek a kínainak igaza van a tibeti önégetésekkel kapcsolatban” című cikkében.
Tegnap – azaz 2011. december 1-én – olvastam a People’s Daily-ben a „neves tibetológus” Li Decseng tibeti önégetésekkel foglalkozó cikkét, melyben azt írja, hogy ezeket „a buddhizmus alapvető etikája” ellenében követték el. Továbbá azt mondja, hogy „a buddhizmusban, különösen a tibeti buddhizmusban a tan sosem buzdít gyilkosságra vagy öngyilkosságra, és a buddhista hittételek sem bátorítanak senkit arra, hogy gyilkosságot vagy öngyilkosságot kövessen el” – és én ezzel kétség nélkül egyet kell hogy értsek.

Bhucsung a folytatásban arra kéri a kínaiakat, hogy figyeljenek az önégetésekre, mivel „ez egy fontos társadalmi probléma Kínára és jövőjére nézve.” Bhucsung ezen kívül megpróbálja megmagyarázni, hogy a tibetiek miért olyan – és most pontosan az ő szavát használom – „kíméletesek” ezzel a magatartással szemben. Bhucsung és munkatársai az ICT-nél nyilván nem helyeslik az önégetéseket, ám tudomásul kellene venniük, hogy a szerzetesek és szerzetesnők sem voltak kíméletesek saját magukkal szemben.

A Dalai Láma már óvatosabban válogatta meg a szavait. Az UPI-nak november 21-én adott nyilatkozatában azt mondta, hogy sosem buzdított szerzeteseket arra, hogy önégetéssel tiltakozzanak Tibet kínai elnyomása ellen, valamint megkérdőjelezte azt is, hogy ezek a tettek mennyire hasznos eszközei a tiltakozásnak. Ugyan elismerte a szerzetesek bátorságát, annak is jelét adta, hogy ez nem buddhista cselekedet.
Tehát, ellenkezik a buddhizmussal az önégetés, vagy sem?

1963-ban Thich Quang Duc, egy vietnámi szerzetes felgyújtotta magát egy forgalmas szaigoni kereszteződésben. Malcolm Browne Pulitzer díjat nyert fotója a nyugodt lótuszülésbe helyezkedő, lángoló szerzetesről világszenzáció lett, és hozzájárult a Diem-rendszer bukásához. Peking akkor nyíltan dicsérte a vietnámi szerzetes tettét, és több millió példányban terjesztette a fotó másolatait (természetesen kalóz másolatokat) szerte Afrikában és Ázsiában, mint az „amerikai imperializmus” bizonyítékát. Ezután több vietnámi szerzetes és szerzetesnő is felgyújtotta magát a háború ellen tiltakozva.

Az önégetés szokatlan, ám mégis elfogadott buddhista tradíciónak tűnik Kínában és Délkelet-Ázsia egyes részein. Kína történelmében - főleg a Csing dinasztia korából – számos példa van arra, hogy politikai tiltakozást fejeztek ki vele (lásd James A. Benn Burning for the Buddha: Self-immolation in Chinese Buddhism című munkájában). 1948-ban Harbin városában egy szerzetes lótuszülésbe helyezkedett egy halom fűrészporon és szójaolajon, majd felgyújtotta magát, hogy így tiltakozzon Mao Ce-tung buddhistákkal szemben tanúsított bánásmódja ellen.

Úgy tűnik, hogy a fő inspiráció a Lótusz Szútra egyik tanításán alapul (tib. dam chos pad-ma dkar po’i mdo). Ennek a szútrának az egyik fejezete a Gyógyító Király Bódhiszattva élettörténetét beszéli el, aki úgy nyilvánította ki azt, hogy felismerte saját testének én-nélküliségét, hogy rituálisan felgyújtotta magát, tizenkét évszázadon keresztül árasztva magából a „Dharma Fényét”.

Én azonban úgy gondolom, hogy a fiatal tibeti szerzetesek és szerzetesnők máshonnan szerzik spirituális motivációjukat. Katmandutól negyvenöt kilométerre dél-keletre található a tibetiek legnépszerűbb nepáli zarándokhelye. Az Arany Fény Szútra ((tib. phags pa gser ‘od dam pa’i mdo) tanítása szerint a Namo Buddha hegye pontosan az a hely, ahol a Buddha (egy előző inkarnációjában) feláldozta a testét, hogy egy éhező tigrisanya és négy kölyke jóllakjon vele. Ez egy népszerű Dzsakáta-mese (buddhista születés-töténetek) a tibetiek körében, amit sokszor hoznak fel , ha egy beszélgetés során az önfeláldozásra, önzetlen cselekedetre keresnek példát. Léteznek egyéb, a másokért saját magát feláldozó Buddháról szóló Dzsakáta és Avadána történetekhez hasonló mesék is, ezek közül az egyik igen ismert mahakapi dzsakáta a Nagy Majomkirályról szól, aki „nyolcvanezer” majom-alattvalójáért halt meg.

Tibet tizenhárom (azóta 16. szerk.) önégetőjének bátor tettét tehát a tanítások ezen különleges megvilágításában kell szemlélnünk. Egyáltalán nem értek egyet a némelyek által terjesztett állásponttal, mely szerint a szerzetesek és szerzetesnők azon kétségbeesésükben gyújtották fel magukat, hogy nem gyakorolhatták vallásukat. Ha ez lenne a fő indok számukra, akkor logikusabb lett volna elszökniük Indiába, ahogy azt már sokan megtették előttük is. A Kirti kolostornak, ahol a legtöbb magát felgyújtó szerzetes tanult korábban, létezik egy ága Dharamszalában is, ahol szívesen fogadták volna őket.
Épp ezért úgy kell látnunk a tibeti önégetéseket, mint a mások jólétéért, a tibetiek szabadságáért, Tibet függetlenségért tett cselekedetet (ahogy azt néhányan a magukat felgyújtók közül határozottan ki is jelentettek). Legtöbbjük azzal a felkiáltással gyújtotta meg magát, hogy a Dalai Láma térjen vissza Tibetbe, ezt azonban szintén úgy kell értelmeznünk, mint a Tibet függetlenségének visszaállítását sürgető kérést, mivel a Dalai Lámát tekintik a független Tibet legitim és legfelsőbb vezetőjének – így ezeket a tetteket nem tolmácsolhatjuk úgy, mint azok, akik igyekeznek depolitizálni a kérdést, tehát mintha azokkal pusztán a spirituális vezető személyének visszatérését követelnék.

A tizenhárom önégető cselekedete nem csak megkérdőjelezhetetlenül, abszolút értelemben vett buddhista cselekedet, hanem egyenesen a buddhizmus egy hősies és cselekvésre összpontosító hagyományából ered. Egyes tudósok úgy találják, hogy ez a szemléletmód közelebb áll a történelmi Buddha eredeti tanításaihoz, szemben a buddhizmus kvietista, passzív, már-már eszképista felfogásával, ami sokkal szélesebb körben vált elfogadottá, különösen nyugaton.

A történeti Buddha a Ksatrija, a harcos osztály közé tartozott. Ugyan elfogadta az összes osztályt és kasztot, a szanghán belül úgy szólt követőihez, hogy „mi mind Ksatriják vagyunk”. Ezt természetesen nem azért tette, hogy kiemelje, milyen kaszthoz tartozik, hanem valószínűleg így akart különös hangsúlyt fektetni az elhivatottságra és bátorságra, melyeket megkövetelt tanítványaitól. A szútrában az áll, hogy Sziddhárta  magas és erős testfelépítésű ember volt, értett a harcművészetekhez,  melyeket kiválóan űzött, még más sákja harcosokat is legyőzött, hogy ezzeé kiérdemelje Jasodára hercegnő kezét. A harcos félelemnélkülisége és elhivatottsága tisztán kitűnik akkor, amikor először próbálja elérni a megvilágosodást, ami a Gandhara Buddha képe igen erőteljesen ábrázol, mikor hat év szélsőséges önsanyargatás után a teste csonttá és bőrré fogyott.

A harcos elhivatottsága és bátorsága akkor sem ingott meg, amikor felismerte, hogy első próbálkozása kudarcba fulladt. A Buddha következő módszere, a „középút” nem a tétlenségre, gyengeségre, tehetetlenségre fellelt ürügy volt. Mikor Sziddhárta végül leült a Bódhi-fa alá, eltökélt szándéka volt, hogy megvilágosodjon, mely elhatározásában nem lehetett megingatni. Egy gyönyörű és drámai verset is szánt ennek a szútrák egyik korai szerkesztője: „száradjon ki a vérem, sorvadjon el a húsom, de innen fel nem kelekk, míg a megvilágosodást el nem érem.”

Néhány név azok közül, amiket Sziddhárta a megvilágosodása után kapott, szintén hősiességét ismerik el: „jina”, avagy „hódító”, valamint „mahavira”, tehát „nagy hős” (ez a dzsainizmus alapítójának címe is).
A hős Bódhiszattva tisztán körvonalazódik a Pradzsaparimita Szútra egyik szakaszában, ami arról mesél, hogyan vezette ki rettenthetetlenül az érző lényeket a szamszára mély erdejéből, miközben „ellenséges erőkkel” küzdött.  Ennek a szakasznak a végén a következő kérdést teszi fel tanítványának, Szubhutinak: „ És ha az embert egyre több és több ellenséges és rosszindulatú erő támadja ott az erdőben, a hősies ember dönthet –e úgy, hogy hátrahagyja családját, és egymaga jön ki abból a szörnyű és ijesztő erdőből?”, mire a tanítvány természetesen így válaszol: „Nem, ó Uram”.

Amikor a történeti Buddha büszkén elhaladt a bandita gyilkos Angulimála mellett, nem a menekülést választotta, és nem is hagyta másokra a problémát. Ehelyett szembenézett a gyilkossal és megfékezte őt varázserejével, ahogy a hagyomány tartja. Mindegy, milyen fürgén futott Angulimála az amúgy sétáló Buddha mellett, sosem érhette utol őt. Úgy száz évvel korábban a görög filozófus Zénón már rögzítette ezt a helyzetet az „időparadoxonban”, ahol Achillesz sosem lesz képes utolérni a teknősbékát. Napjainkban ezt a fizikusok a „kvantum-Zénón-hatással” magyarázhatják, mely elnevezést E.C.G. Sudarshan és B. Misra alkották annak leírására, amikor „az idő egységes múlását a kvantum-dekoherencia megszűnteti”.

Vagy ott van a történet, melyben a Buddha egyik előző életében megölt egy tömeggyilkost egy hajón, hogy a többi utas életét megmentse. A kontextus, melyben a Buddha elmeséli ezt az avadanát a tanítványainak, nagyon érdekes és jól kapcsolódik ahhoz, amit összességében véve mondani szándékozom. Egy napon az egyik tanítvány észrevette, hogy a Buddha megsebesült a lábfején. A tanítvány megkérdezte, hogy ez hogyan történhetett meg azzal, aki elérte a nirvánát. A Buddha pedig ekkor elmondta a fenti történetet. A tanulság az, hogy senki sem tud teljes mértékben mentesülni egy erőszakos cselekedet következményei alól, még akkor sem, ha maga a tett szükséges és jogos volt. Ám a másik logikus következtetés szerint, ha a Buddha úgy dönt, hogy gyávaságból vagy erkölcsi fenntartások miatt nem öli meg a gyilkost, és nem ment meg ezzel sokak életét, akkor sokkal gonoszabb és erkölcstelenebb tettet követett volna el. Ilyen a lényegében erőszakmentes, ám árnyalt és dinamikus értelmezése a buddhista cselekvésnek, ami teljesen hiányzik a kortárs buddhista világot nagyrészt uraló passzív, nyugodt, csírátlanított, visszahúzódó, természeténél fogva öncélú Dharma-értelmezésből.

Ezen „New Age” buddhizmus egy szembeötlő aspektusa az, hogy milyen sokat foglalkozik a pénzzel, hírnévvel, és ahogy egyfajta igénytelen értelmiségiskedést terjeszt az olyan, amúgy olvashatatlan önsegítő könyvek áradatával, melyeket valamilyen kapós zen-stílusú címmel láttak el  (Nézni a nézőt, Csendes elme – szent elme, Élni a halálon keresztül, és a többi). Feltételezem, hogy mindez a többi intézményesült vallásban is gyakori, és kár felhúzni magunkat rajta. Azonban úgy gondolom, hogy a tibetiek velem együtt tiszta szívből elítélhetnék azokat a tanítókat, akik csillagászati összeget kérnek belépő gyanánt a prédikációkra, vagy azokat a Dharma központokat, akik visszatartják, vagy egyenesen megtiltják tagjaiknak, hogy politikai tevékenységben vegyenek részt – még Tibet szabadsága vagy az emberi jogok ügyéért sem.

És hogy is lehetne vitába szállni velük, ha még az emigráns kormány volt miniszterelnöke, egy tibeti láma és tanult geshe sem vett részt egyetlen Tibet szabadságáért tartott demonstráción, sőt még ki is adta a tibetieknek, hogy ne tüntessenek a nyugatra látogató kínai vezetők ellen. Ám Szmdhong Rinpocsét láthattuk az európai televízióban 2006-ban, mint annak a tüntetésnek az egyik vezetőjét, melyet annak a mezőgazdasággal foglalkozó, svájci SYNGENTA vállalat ellen tartottak, mely ellen az indiai környezetvédők tiltakoznak. Így talán az a spirituális tanulság, hogy a politikai tevékenység addig engedhető meg, amíg az divatos, előnyös, és Pekinget sem zavarja. A Dalai Láma nyíltan kiállt az Albertától Texasig tervezett olajvezeték ellenzői mellett. Én eléggé környezetvédő vagyok ahhoz, hogy ne vitassam a Dalai Láma kezdeményezését, de Őszentsége bárcsak ugyanúgy kiállt volna a pekingi Olimpia vagy Kína „népesség-áttelepítő” tibeti vasútvonalával szemben.

A  legcinikusabb dolog azonban, amit az utóbbi időben láttam – különösen az önégetések tekintetében -, egy adománykérő levél, amit az International Campaign for Tibet (ICT) küldött szét, és melyben azért kérik adakozásra az embereket, mert „ tizenhárom tibeti felgyújtotta magát”.  Mindezt egy olyan szervezettől, amely szembehelyezkedett Tibet függetlenségi harcával, és akinek vezetője írásában lelkesen helyesli Kínát, ahogy az elítéli az önégetéseket, mivel azok ellenkeznek a buddhizmussal.
 
Az ebben az írásban kifejtett nézetek a szerzőé, az írás közzététele ezen az oldalon pedig nem feltétlenül jelenti a közreadók egyetértését.
Jamjang Norbu