Az istennő keresése

2011. október 18./Virtus.hu/TibetPress

Tartalmi áttekintés:
Istenek és istennők egykor – és ma?
Kultúránk ősforrásánál: Anatólia, Mezopotámia istennői és istenei
Az istennő Közép-Ázsiába megy
Az ősiráni termékenységistennő: Anahita
A szkíta, szauromata világ istenasszonya
„Eneth”: ősvallásunk istennője és feltételezhető jelképei a steppén,
a honfoglaláskori és népművészetünkben


Istenek és istennők egykor – és ma?
Az újkőkori emberiség a mezőgazdaság kezdeti lépéseinél egyre inkább előtérbe helyezte a termékenységkultuszokat, és az ezek középpontjában „elképzelt”, érzékelt, istenített nőalakot, Magna Matert, az életadó Nagy Anyát. A kezdeti, valószínűleg még egyszerűbb kultuszokat köve­tően, a hitrendszer bonyolultabbá vált, megjelentek az istennő „leányai” is, akik az élet egy-egy aspektusa, szerelem, születés és elmúlás, béke, alkotás és háború „kapujában” álltak. Ebben a tanulmányunkban – most inkább képek, a lehető legteljesebb spektrumú vizuális összefüggések s csak a legszükségesebb magyarázatok segítségével – az ősmagyar istennő alakját keressük, mely a magyarság pásztorkodó, állattenyésztő életmódjának kezdetei óta a kultuszéletünk középponjában állhatott. Az istennő alakja, kultusza nyomon követhető néhány nem is olyan apró jelet figye­lembe véve az újkőkori, bronzkori Nyugat-Ázsiától, Irántól és az Urál-vidéki indoiráni kultúráktól a honfoglalás koráig, s jelképekben, életérzésben, női népviseletünk „királynői” pompájában, a katolikus Mária-kultuszunkban (székely Babba-Mária) vagy akár a másutt szokatlan magyar „kezitcsókolomban” egészen máig.

Természetesen nagyon nehéz ábrázolni azt a misztikusnak tűnő hátteret, melyből az egykori vallási képzetek fakadtak. Mai felfogásunk, gondolkodásunk szinte tetszhalott ahhoz képest, ahogyan a réges-régi időkben az ember átérezte a világot. Egykor a világ, a természet minden eseménye, rezdülése oly elevenen hatott az emberre, hogy abban élő gesztust, magasabb lények mozdulatát, akaratát, érzését látta, érezte, sőt hallotta, látta őket a szó legszorosabb értel­mében. Képtelenségnek tűnt volna a régi ember számára, ha valaki azzal áll elé, hogy az, amit lát, vagy ő maga, csupán természeti képződmény lenne, mint valami kő, fizikai folyamat, ugyanúgy, ahogyan ma a legtöbb embertársunk számára érthetetlennek, sőt, szélsőséges esetben őrültségnek tűnik az „istenekről” való bármilyen beszéd. Belátható azonban, hogy a régi ember nem „be­csapta” magát az istenek létezésével, vagy „politikai” manipulációkra használta őket, sőt ezért „találta ki” a vallást, mint ahogy ma interpretálja egy-egy félreértelmező tudományos-materialista magyarázat, hanem éppen akkor kezdjük megérteni mind a régi korokat, mind pedig magát a világot, melyben ma is élünk, ha önzetlenül számolunk azzal a lehetőséggel, hogy a vallások nem valamilyen emberi önkényből és tévedésből származtak, hanem valóságos, konkrét észlelésekből, melyek az ember lelki-szellemi lénye számára gazdag, sokrétű jelentéssel bírtak.

Azért írtam, hogy „tetszhalott” a mai felfogásunk a világ igazi, élő, szellemi megértéséhez képest – mert valójában nem teljesen halt el, feltámasztható. Nem csupán „dialektikus” módon, történetileg, vagy hétvégente kereshetjük kapcsolatunkat az istenek vagy az ősmagyarság világával (bár ez is hozzátartozik a megismeréseinkhez), hanem a jelenből fakadóan, gondol­kodásunk, érzületünk, akaratunk átalakításával, átszellemítésével. A jelenből kell megértenünk a szellemit, a gondolat, a lélek saját áramlatában, születésében, életében, nem abból, amire az vonatkozik, vagy vonatkozott egykor. A hagyomány nem a tárgy (vagy nem csak az), hanem maga az örök szellemi forrás, mely bennünk él. Ma is ugyanazokból a vallás- és nemzetfeletti szellemi forrásokból ered a belső életünk, ugyanúgy ősképek húzódnak meg gondolkodásunk mélyén, mint ahogy egykor látták azokat – és minél régebbi időkbe megyünk vissza, annál inkább hasonlítanak ezek az ősképek egymásra a különböző népeknél –, csupán ma elmegyünk mellettük, nem vesszük észre, mert a fejlődésben el kellett jutnunk a magasabb észlelések spontán meg­jelenésének megszűnéséhez, hogy kialakuljon az önálló emberi személyiség, melyet nem befo­lyásolnak akaratán kívül a szellemi világ lényei, megnyilvánulásai. Azonban egyre inkább elér­kezhetünk ahhoz, hogy a világból többet lássunk ismét, mint elméleti molekulákat (vagy ugyan­ilyen halott gondolkodással a hagyomány-elemeket), melyekből „lego”-ként összerakható egy „szép, új”, szintetikus műanyag-világ, műanyag-emberiséggel – mely közben egyre barbárabb, mohóbb, földhözragadtabb lesz, akár „republikánus”, akár „demokrata” –, hanem egy élő világot lássunk, melyben mély, „isteni” erők élnek, működnek, s amelyek éppenséggel kiáltanak a pará­nyi tudására gőgös emberhez, hogy végre értse meg, vegye figyelembe őket, mint a saját életének ősalapját, … mielőtt túl késő lesz. Ez nem a „hippik” paleolit „nosztalgiája”, mint olykor vélik a talán túlzottan „felvilágosultak”, hanem az ember organikus-szellemi lényéhez tartozó ősérzés, az ősharmónia kitörölhetetlen vágya, keresése, melyet sosem pótolnak a megszerezhető javak, a divatok vagy külsőséges „tudás”. Egy meditatív-képi megismeréssel, mely kiegészíti a sokoldalú, interdiszciplináris megközelítéseket, a hagyomány is mélyebben megérthető, feleleveníthető.

Az őseredeti élményhez tartozott egykor az a többé-kevésbé világos érzékelés, hogy a termé­szeti világgal egységes szellemi világ is nőnemű és hímnemű istenségekre, ezek egész családjára tagolódik, azaz a földi életben e két princípiumnak, elvnek megvan a szellemi-isteni forrása, mely nélkül semmi sem létezhetne a földön. Az isteni tulajdonságokat és polaritásokat különböző természeti szimbólumokkal fejezték ki: a nap kezdetben istennői rangot kapott – csak­úgy, mint néhány népmesénkben –, a hold a férfiistenségnek felelt meg, akiket a theriomorf ábrázolásokon általában macskaféle ragadozók, ragadozómadarak, mint az erő szimbólumai, és szarvas-patás, vagy egyéb állatok alakjával jelképeztek, a kultuszhoz, áldozatokhoz használt tárgyakkal együtt (pl. oroszlán-, sas-, szarvasfejű emberalakos istenábrázolások, kezükben külön­féle tárgyakkal). Majd idővel, amikor az istennő-kultusz, a matriarchátus kora végetért, legalábbis háttérbe szorult és előtérbe lépett az apajog, a patriarchátus – ez valószínűleg összefüggésben volt a fémből készült, kezdetben réz- és bronz-, majd vasfegyverek elterjedésével, melyek forgatására alkalmasabb volt a férfiak testi ereje –, megjelent a napisten és holdistennő alakja és szimbolikája, de eleinte még vegyesen létezett napisten és napistennő, illetve holdisten és holdistennő párosa is. Előfordult, hogy sem theriomorf, sem antropomorf ábrázolásokon, hanem ún. anikonikus, nem képi formákkal, csupán egy kősztélével vagy geometrikus jelekkel ábrázolták az isteneket és istennőket. Emellett megfigyelhető az istenalakok és megkülönböztető jegyeik metamorfózisa, átalakulása, ahogy egyik kultúra átvette a korábbi, legyőzött kultúra pantheonját, némileg átalakí­totta, olykor leegyszerűsítette, több istennőt eggyé olvasztva, és továbbadta egy következőnek az évezredek során (a hettitákra olyannyira jellemző volt ez, hogy az „ezer vallás népének” lehet nevezni őket, mint a 2002-es bonni kiállításon). Mivel az összetettebb civilizáció és vallás legrégebbi nyomai kétségtelenül Nyugat-Ázsiában bukkantak fel, és több bizonyítékunk van az innen kiinduló népvándorlásokra mind kelet, mind nyugat és észak felé – a nyelvészeti kutatások újabban a transzkaukáziai térségbe helyezik az indo-európaiak vándorlásának kiindulópontját (Gamkrelidze-Ivanov, 1995, v.ö. a genetikai R és J apai haplocsoportok „útvonalát”) –, így erre a földrészre kell mindenekelőtt ellátogatnunk. Annál is inkább, mert minden jel szerint innen, az észak-mezopotámiai, kelet-anatóliai, ősiráni világból hoztuk magunkkal vagy kaptuk és formáltuk tovább a steppei életföldrajzi körülmények között az isteni napanya, a szarvasalakú termékeny­ségistennő kultuszképzetét, jelképeit sőt nevét, több más néphez hasonlóan, akiknek kultúráján keresztül az ősmagyar istennő alakjára is rátekinthetünk, s talán valamelyest kibonthatjuk Őt az évezredek homályából. Huszka József A magyar turáni ornamentika történeté-ben (1929, reprint 1996) már több elő-ázsiai párhuzamra felhívta a figyelmet, melyeket igyekszünk kiegészíteni az istennő és a szarvas előfordulásaival és a motívumok további elemzésével.

Kultúránk ősforrásánál: Anatólia, Mezopotámia istennői és istenei
A legelső ábrázolások közé tartozik a dél-törökországi, anatóliai Çatalhöyük újkőkori településén talált istenanya szobra, trónoló pozitúrában két oroszlán között, míg a férfiistenség eleinte bikaalakban jelent meg. A terebélyes istennő-alakkal nyilvánvalóan a termékenységi képzeteket fejezték ki. Kussar királyának, Anittának szövege szerint (i.e. 18. sz. vége) a trónoló anyaistennő, Halmashuit, vezető helyet foglalt el a pantheonban a hettita óbirodalom megalakulása előtt (gör. Anatólia, anatolon = kelet, keleti). 2. kép: Anyaistennő két nőstényoroszlán között, égetett agyag, Çatalhöyük, Dél-Törökország, i.e. 8-7. évezred (Ősi Civilizációk Múzeuma, Ankara)

3. A mezítelen istennő, Inanna (a későbbi hurri/hettita Sauska, az akkád Istár), jellegzetes moz­dulatával kezeit melle előtt, vagy melleit fogva tartja; olykor Sarpanituval, Marduk-Bél hitvesével is azonosítják (sumér pecséthengerek rajzai, W. H. Ward, 1910; az istennő nevét írják Zerpanitu, Zir­banit, Zarpanit alakban is; ld. még alább a szarvasistennő ábrázolásai; a babiloni kultuszokról Héro­dotosz leírja, hogy a lépcsős templom legfölső helységében nincs más, csak egy tömör aranytábla, egy feldíszített ágy és egy templomi szűz, aki menyasszonyként vár az istenségre; a hieros gamos, a szent nász megjelenítése a sumér-babiloni újévi kultusz része volt, melyben a király vagy főpap és egy papnő a világ teremtését imitálták, újrajátszották, ld. Herod. I. 180-183, és M. Eliade: Vallási hie­delmek és eszmék története, I.; a pecséthengerek az isteneknek, szentélyeiknek adott áldozati javak „elismervényeinek” és más vallási tárgyú események, dokumentumok jegyzékének, illetve tulajdon­jegyeknek tekinthetők).

4-5. A mezítelen, szárnyas hettita istennő, a korábbi sumér/hurri pantheonból átvett Inanna-Sauska, a szerelem és háború istennője; balra lent: az istennő egyiptizált ábrázolása hettita reliefen (W.H. Ward)

Sz. P. Tolsztov, neves orosz régészprofesszor vetette fel, hogy I. és II. Sausatar a nyugat-ázsiai Mitanni királyának neve (Kr. e. 11-10. század) meglepően hasonlít Sausafar és I., II. Saus, hvárezmi uralkodók neveire. További hasonlóság a két régió nevei között I. és II. Artatama, mitanni király neve és az Artamúch, hvárezmi személynév. A nevek egyezése nyilvánvalóan utal a két régió kultúrájának, népességének azonosságára, ezt mind a források, mind a régészet alátámasztják. Megjegyezzük még, hogy Sauska istennő megjelenik Mitanniban és az észak-mezopotámiai Subartuban is (Ungnad, Subartu, p. 65.; még nem vizsgálták, hogy a -ska, -ske végződésű helyneveink legalábbis részben lehetnek-e elő-ázsiai eredetűek, ld. szerzőtől Magyar Őstörténeti tanulmányok, 2010, Mikes Int. és mek.oszk, és F. Edgerton: The K-suffixes of Indo-Iranian, Leipzig, 1911). Tolsztov így írt az ókori Elő- és Közép-Ázsia etnokulturális összefüggéseiről: „Minden ala­punk megvan arra a föltevésre, hogy ezek a törzsek [ti. a nyugat-ázsiai telepesek] a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották, melyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak, s amelyhez Mezopotámia, Szíria és Kisázsia legrégibb civilizációinak meg­teremtői tartoztak... a keleti [ti. hvárezmi, baktriai] jafetiták kialakulásában úgy látszik igen nagy szerepet játszottak azon hurri-mitanni vagy szubaru csoporthoz tartozó törzsek, melyek az i. e. 2. évezred elején Mitanni hatalmas elő-ázsiai birodalmát alkották” ( Az ősi Chorezm, p. 83).

6. Hettita pecséthenger rajza, jobbra fent a mezítelen istennő fekvő szarvassal, egyik attribútumával (W. H. Ward, British Museum); a szarvashoz az ősi vadásztársadalmak matriarchális, termékenységi képzetei fűződtek, míg az oroszlános istennő a háború, harc megtestesítője volt, inkább a déli kultúrákban, de párhuzamosan is létezett egymás mellett a kétféle állatszimbolika (ld. alább)

7. Agancsos szarvasfej az istennő oltárán; az ülő istennő fölötti szárnyas napkorong és madár, illetve az oroszlánok Inanna-Sauska alakjára utalnak; hettita pecséthenger rajza (W.H. Ward; az eredeti pe­cséthengerek fotója vagy jobb minőségű rajza sajnos nem állt rendelkezésemre); az antikvitásban alapvető volt a négy fő princípium, elem (föld, tűz, levegő, víz) és ábrázolásuk Bika (vagy valamilyen patás állat, kecske, ló, szarvas), Oroszlán (valamilyen ragadozó), Sas (valamilyen madár) és Ember alakban; ezzel kifejezték az ember és a különböző népek jellegét, természetét is (v.ö. négy vérmérsék­let), és törekedtek az erőik közötti egyensúlyra, harmóniára; ez a négyesség jelenik meg az egyiptomi Szfinx alakjában, a bibliai prófétáknál (Ezékiel) és a négy Evangélista szimbolikájában is; eredethagyományunkban a szarvas és a turul utalhat a magyar népszellem „föld-levegő”, azaz „melankolikus-szangvinikus” jellegére, a megkeményítő és a feloldó, átszellemítő erők impulzusaira, röghöz-kötöttség és szárnyalás bizonyos fokig „veleszületett” hajlamára és belső kontrasztjára

8. Hettita ezüst ivókürt (rhyton), újbirodalom kora, i.e. 1400-1200 k. (N. Schimmel Coll., Metropolitan Museum); peremén szarvasistennő kultuszának ábrázolása, a nap és a hold aranyrátétes, feliratos ábrázolásával (ld. a szarvas és a sas vagy sólyom egybeolvasztott ábrázolásait a szkíta művészetben; megj.: a sas általi égberagadás képzete, jelenete is legkorábban Nyugat-Ázsiában jelenik meg, v.ö. Nagyszentmiklósi kincs 2., 7. korsó, Rakamazi korong, Emese álma, és a sumér Etana-monda, a hasanlui aranycsésze vagy a sumér pecséthengerek rajzai W.H.Ward könyvében)

9. A hettita rhyton kiterített pereme; balra az ülő istennő, kezében csésze és sólyom, előtte gímszarvas hátán álló istenség (hosszú haja nőiségére utal) sólyommal és pásztorkampóval (hett. kalmuš a királyi hivatal jelvénye is volt; a királyi méltóságot a sumérek šibir-nek nevezték s a hettita címhez még a 'hős' jelentésű UR.SAG sumerogramma társult, ld. Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Sym­posia III, Ravenna, 2002, p.20; talán nem véletlen, hogy ezek a kifejezések magyarul „szabir uraság”-ként olvashatóak, utalva az 'ország' jelentésre is; a hettiták egyébként saját nyelvüket nesili-nek, nesumnili-nek nevezték), s az italáldozattal (libatio), dobolva, térdelve hódoló hívek, majd egy szent növény vagy életfa látható, tövében leölt szarvassal, fölötte nyíltegez és teli tarisznya

10. Az ephesosi Artemis szobra, a termékenységet jelképező keblekkel és állatábrázolásokkal
A legtöbbször szarvassal és íjjal ábrázolt Artemisnél – aki egyéb­ként a nőiség szűzi, nem anyai aspektusát képviselte, legalábbis nem az istenszülő típusokhoz tartozik – megfigyelhető az elő-ázsiai szerelem/termékenység- és az „állatok úrnője” istennő-típus továbbélése, egybeolvadása. A görög mítosz elmondja, hogy Iphigeneia és Oresztész a krími Boszporusz – vagyis a magyar ő shagyomány Meótisza – környékéről, a „tauroszoknak”, bikáknak nevezett néptől rabolta el Artemis fából készült szobrát és vele kultuszát (a görögök szerint hajdanán az egyiptomi Ozirisz bikákkal szántotta fel földjüket, ami a földmű velés itteni eredetét mondja el), s így került az Artemisz-kultusz Görögországba (egy másik verzió szerint az itáliai Ariciába is; ld. Frazer: Aranyág; a kultusz elrablásának motívuma érdekes módon az Avesztában is megjelenik, mely úgy fogalmaz, hogy az árják a „hunuk” kezéből vették ki Anahita illetve a szent vallás kultuszát, ami egy meglehetősen érdekes megállapítás, ld. 13. Farvardin Yast, XXV. 99-100). Ezek a „tauroszok”, akikben pre-szkítákat, -kimmereket is láthatunk, Ammianus Marcellinus szerint (362. év) „az isteneknek emberáldozatokat mutatnak be, és Dianának, akit ő k Orsilochénak hínak, feláldozzák az idegen jövevényeket, a levágott áldo­zatok fejét pedig templomuk falaira tű zik, mintegy hő stetteiknek maradandó emlékéül.” (XXII. 8,33, innen ered a Fekete-tenger régi, Pontus Euxenios, azaz „vendég­marasztaló tenger” neve; ez az emberáldozati szokás létezett az Akhaimenida perzsáknál és a párthusoknál is). Hérodotosz szerint viszont a szkíták istennőjét Tabitinek hívták, ami hang­alakilag hasonlít a hettita istennő, Hebat nevére (a szkíták többi istene erősen graecizált átírásban: Papaeus, Apia, Oetosyrus, Artimpasa, Thamimasadas, Herod. IV. 59, e nevek kisázsiai „hangulatúak”, Papas például a frígek egyik istene volt). Az epheszoszi Artemisz-szentélyt – csakúgy, mint két lakoniai Artemisz-szentélyt – a hagyomány szerint az amazónok alapították, akik Herodotosz szerint Kisázsiából, Kelet-Anatóliából kerültek a Fekete-tenger északi oldalára, a szkíták közé s tőlük származtak a szauromaták (ld. még Héraklész és Thészeusz mondája; a günekokratikus, anyajogú amazónoktól is eredhetett a szauromatáknál leírt nőtisztelet, v.ö. Diodorus a szauromaták méd eredetéről, és alább). Egy lüd feliraton Artimisz Anaitisz az istennő neve, ami arra vall, hogy Kisázsiában az iráni Anahitával egybeolvadt a tisztelete. Artemisz a csillagok úrnő je is volt, amit az elő-ázsiai istennőtől, Asztarté/Isztártól, a szerelem és háború istennőjétől „örökölt”, akinek egyik aspektusából fejlő dhetett ki a „tauroszoknál” (földműves szkítáknál?) Artemisz/Orsiloche alakja (v.ö. Z. Tóth Csaba: „Vadat űzni feljövének” – a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglalás­kori művészetünk).

11. Asszír kori relief, valósz. Nimródot ábrázolja, kezében egy Dama mesopotamica-val és a szent fával (W.S.W. Vaux: Nineveh and Persepolis, London, 1851). Nimródot, a hatalmas vadászt és városépítőt tekintette az ókor a szkíta népek ősatyjának egy régi hagyomány szerint, melyet a görögök tartottak fenn, majd Epiphanius egyházatya jegyzett le a 4. században. Ez igazolja az elő- és közép-ázsiai etnokulturális kapcsolatokat, melyeket a régészet is felfedezett: „Mert Nimrod, az etiópiai Kus fia, Asshur apja, királyként uralkodott. Királysága Orechben, Arphadban és Chalanában székelt, és ő alapította Theirast, Thobelt és Lobont is Asszíriában. A görögök mondják, hogy ő Zoroaster és hogy továbbment keletre, és az első telepes volt Baktriában.” (3,2, Panarion of Epiphanius of Salamis, trl. Frank Williams, Brill, Leiden-New Y ork-Köln, 1997, p. 15-18, Sc ythi anism, Hellenism). Epiphanius közlését átvették a későbbi írók, köztük a Kézai-krónika is ebből az ősi hagyományból merítette a Nimród nevet s Menroth-ra magyarította (Kézai bevallottan külföldi forrásokra is támaszkodott, ugyanakkor közvetett értelemben nem járt messze az igazságtól; a kb. kétszáz évvel korábbi Anonymus-krónika nem említi Nimródot vagy a csodaszarvas-történetet, de a Tarih-i Üngürüsz, török nyelven fennmaradt krónikánk ismét csak igen; a váci egyház alapítási mondájában is élő kép a szarvas, agancsain égő szövétnekkel, s a dozmati regösénekben ugyancsak előfordul népi képzete, ld. Sebestyén Gy. 1900)

12. a, b, c. Az „állatok ura” vagy úrnője (potnia theron) típusú ábrázolások Nyugat-Ázsiában és fejlődésük, időrendben s délről észak felé haladva: balra „steppei” stílusú életfa mellett szárnyas griffek s az istennő keblekkel és férfi attribútummal, szakállal; sumér pecséthenger rajza (W.H. Ward); később gyakran megjelenik Kelet-Iránban (BMAC, V. Sarianidi) vagy a Balkánon is ez a típusú tükörszimmetrikus ábrázolás (ld. J. Davis-Kimball et al. eds.: Kurgans, Ritual Sites and Settlements, 2000, ld. alább, 44-47. képek); középen: bronz zabla-oldaltag, Lurisztán, Zagrosz-hegység vidéke, i.e. 3-2. évezred, Yetts: The horse, Eurasia Septentrionalis Antiqua, IX., 1934, p. 253, és jobbra: bronz övcsat, Kobán-kultúra, Észak-Kaukázus, i.e. 11-5. század, F. Hancar: Kaukasus-Loristan, ESA VI, p. 89; v.ö. kötetünk 29. oldalán a honfoglaláskori hajkorongjaink, melyek ennek a lurisztáni-kaukázusi fémműves-díszítő hagyománynak a szerves folytatásai; ez persze nem feltétlenül „genetikus” eredetet tükröz, hanem a kaukázusi Kobán és a cisz-uráli Ananyino-kultúrák vaskor eleji kapcsolatait, Korya­kova-Epimakhov, 2007, scribd.com; a kulturális kapcsolatok, az újat tanulás legalább akkora szerepet játszanak egy-egy nép fejlődésében, mint a hozott képességek; mindenesetre nem egy kaukázusi, vagy azon túli párhuzamot találunk a magyar őshagyományában)

13. Hettita sziklarelief, Hattusa/Yazilikaya, Törökország, i.e. 1240 k.; Teshub, a viharisten (akit fokos­sal és háromágú villámmal is ábrázoltak), és párja, Hebat istennő oroszlánon, mögötte kísérője és két leánya, Allanzu és Kunzisalli, akik kétfejű sason állnak; más isten-páros Hatti isten és Arinna nap­istennő

14. Az oroszlánon álló fegyveres Istar, körülötte csillagokkal, asszír pecséthengerek rajza (W.H. Ward); a valószínűleg a steppéről érkező proto-iráni hettiták (az akkádokhoz, asszírokhoz, perzsákhoz hasonlóan) szinte a teljes pantheont és ikonográfiát átvették a korábbi anatóliai-mezopotámiai világ­ból; Istárt egy asszír szertartási szöveg „vadat terelő, vadászt szerető” istennőnek nevezi (Gilgames, Agyagtáblák üzenete, 1966, Rákos-Komoróczy, p. 273; ugyanott p.48: hét istenasszony; p. 214: Sar­panitu; p. 224: Nana, szerelemistennő (szimbóluma a fényes Vénusz planéta, az Esthajnalcsillag); p.278: Istár egyik neve Irnini, azaz sum. Ur-Nina, hett. Arinna)

15. „Istennő gyermekkel” típusú ábrázolások, sumér pecséthengerek rajzai (W. H. Ward, 1910)

16. Hettita napistennő (Anzili vagy Arinna, a sumér Ur-Nina megfelelője), feje körül fénykörrel, ölében gyer­mekkel, oroszlánmancsos trónon; nyakban viselhető arany függő, i.e. 1400-1200, m.: 45 mm (N. Schimmel Coll., metmuseum.org); az indo-európai hettiták ismerhették ugyanazokat a vallási képzeteket, melyek az Avesztában az eljövendő Világmegváltó alakjáról megjelentek

A napistennő neve a hettitákat megelőző, nem indo-európai nyelvűnek tartott hattiknál nem más, mint a nőnemű estan, s ezt az elnevezést vették át az indo-európai nyelvű hettiták istanu alakban, immár férfi napistenségre vonatkoztatva, amiben jól felismerhető a magyar 'isten' szavunk (ennek konstatálásán kívül alig foglalkoztak vele a magyar szakemberek, ld. Rédei Károly: 'Isten' szavunk eredete, Magyar Nyelv, 1999/1; v.ö. a kaukázusi népek Nart-mondáiban sze­replő Szatana nevét, aki a nartok anyja, és fényisten­női aspektusokkal is rendelkezik). Úgy tűnik, hogy e nevek az ugyancsak 'isten' jelentésű óiráni, avesztai yazatan- nal, perzsa yezdan-nal közös tőre vezethetők vissza (ld. Fauth, Haas, Beckman, és Aveszta, Ashi Yast II. 16., az ótörök tengri, 'égisten' név viszont a sumér DINGIR ideogrammával azonosítható, mint ezt már korábban megállapították, v.ö. az Aveszta közlései az árják és babilóniak, Thraetaona és Azi Dahaka küzdelmeiről). Minden szempontból kézenfekvőnek látszik és megvizsgálandó, hogy a magyar nép és népneve, sőt eredeti nyelvünk nem az ősanatóliai-protoindoiráni forrásból eredt-e (ld. az avesztai maidhyairya ~ 'magy-árja', a 'rituális rend szent ura' kifejezés egy ünnepre vonatkozóan, Yasna VI. 8, L.H. Mills, 1898).

17. Hettita istennő gyermekkel, bronz, Horoztepe (Museum of Anatolian Civilizations, Ankara, Wikipedia); a női princípium életadó aspektusa ( Hannahanna szintén egy anyaistennő volt a hettita isten-családban; megj.: nem minden arany, ami szóegyezés, pl. a hettita Telipinu istennév nem nőnemű, mint esetleg a fentiek nyomán várná valaki, hanem 'erős legény', ném. „starker Bursche” jelentésű, kvázi „deli fiú”)

18. Korai istennő-plasztika, 15,5 cm Çatalhöyük, Anatólia; emlékeztet a steppei szobrokra, a „kunbabákra”

Az istennő Közép-Ázsiába megy
19. Ezüst pecsétnyomó a sumér-babiloni Inanna istennő „oroszlánlovas” alakjával, Gonur Tepe, Baktria-Margiana kultúra (BMAC), i.e. 3-2. évezred (V. Sarianidi); ez a tárgy az egyik összekötő kapocs az elő-ázsiai istennő és a közép-ázsiai Nanaia istennő kultusza között, mely a kusán korban is megvolt, s összeolvadt Anahita alakjával; hasanlui csészén is megtalálható az istennő oroszlánon ülő alakja, kezében tükörrel (jobbra lent, 20. Dél-Káspi térség, i.e. 10. század, metmuseum.org; a csészén egy „égberagadás”-jelenet mellett szerepel, ld. még B. Brentjes: Die iranische Welt vor Mohamed, Berlin, 1978)

21. Inanna/Nanaia istennő oroszlánon, kezében a nap és a hold szimbólumaival, feje körül dicsfénnyel és az iráni-perzsa jellegű szalagokkal, melyek eredetileg szárnyak lehettek, Pendzsikent, AD 7. század (B. Stawiski: Kunst der Kuschan); az istennő alakja befoglalható egy szív-formába; négy karja a hindu vallás sokkarú istenábrázolásainak hatását tükrözi; megfigyelhető, hogy Anahita a párthus korban felveszi Nanaia tulajdonságait, főként harciasságát

22. Nanaia alakja oroszlánfejekkel egy kínai szolgálatban álló szogd vagy heftalita hun főember sírtábláján, AD. 6. század (Shumei- vagy Miho-panelek, ld. A. L. Juli­ano; v.ö. Encyclopaedia Iranica, Anahid címszó); a Heftal nevű királyukról elnevezett hunok vagy chioniták vezető rétege zoroasztriánus volt a pénzeik ábrázolásai szerint

23. Az esztergomi oroszlános freskó-töredék is tökéletesen beleillik az ősi nyugat- és közép-ázsiai vallási-ikonográfiai milliőbe, s a kelet-iráni Nanaia/Anahitára is utalhat, akinek ismerete a honfoglaláskori, részben zoro­asztriánus hagyományokat őrző kálizoknál is meglehetett (rekonstrukció); 24. II. Endre király pecsétjén (Aranybulla) szintén megjelennek az Árpád-sávban ábrázolt szívek és oroszlánok, valamint a nap és a hold-csillag szimbólum; az ötágú spirál a Vénuszt jelképezte (ld. a Vénusznak a Föld körül leírt szabályos ötszögű pályája a csillagászat megfigyelései szerint)

25. Összenőtt fejű oroszlánok Szt. István palástja gallérjának belső oldalán (Ipolyi, 1896); ez a képtípus, mint az erő megsokszorozódásának királyi szimbóluma, megjelenik asszír (Ziwiyeh) és közép-ázsiai emlékeken is (Termiz), de az alkímia királyi művészetében is ismert szimbólum (az Árpád-ház családi kincstárában lehettek régi perzsa emlékek, melyek ajándékként kerültek hozzájuk, ld. jobbra, pávasárkányt ábrázoló szászánida selyemkendő részlete, 6-7. század

26. Oroszlánok és életfa, aranylemez a ziwiyeh/saqqizi szkíta/asszír kincsből (Ghirshman: Az ókori Irán); itt jelenik meg először a tarsolylemezeink ősmotívuma, a hálófonat, mely a szkíták révén Kína északi részén is fölbukkant (AD 2. sz., Huszka); szkíta hatást mutat az asszíroknál, hogy Marduk istent néha fokossal és íjjal ábrázolják (Marduk szokásos fegyvere az ún. szkimitár, a sarló alakú kard volt), ugyanakkor a Marduk-Tiámat küzdelem egyik pazyriki szkíta megfelelőjén nem szerepel a fokos (ld. alább, W.H.Ward és Pazyrik, nemezkárpit rekonstrukciója, i.e. 5. sz.)

27. Asszírok (perzsák, lüdök?) és szkíták (kimmerek?) harca (W. H. Ward); a szkíták a déli hadjárataik során is találkozhattak az elő-ázsiai kultúrjavakkal (i.e. 7-6. sz.)

28. Stukkó részlete, Termiz, Közép-Ázsia, 10-12. sz.; a két, összenőtt fejű oroszlán egymásnak háttal szívalakot zár közre (B. Brentjes: Herren der Steppe)

29. Azilizes, indo-szkíta király pénze, időszámításunk kezdete tájáról; hátoldalán Nanaia istennő neve és jelképei, egy oroszlán-ló (szarvas?) keveréklény, a holdkaréj és egy tamgajel (más indo-szkíta pénzeken is így jelenik meg Nanaia ábrázolása, pl. Sapadbizes pénzén)

30. Bhratadaman, indo-szkíta király pénzének hátoldalán (jobbra) stilizáltan jelenik meg az istennő makrokozmikus ábrázolása, mely egyben a földi ország feletti uralmat is kifejezi: hármashalom (világhegy, világközép; ld. címerünk hármashalma), alatta folyót jelképező hullámvonal (evilág-túlvi­lág határa), kétoldalt a nap és a hold, fölül ismét a hold, Nanaia szimbóluma; ezek az ábrázolások is utalnak az istennő középponti szerepére az indoeurópai szkíták felfogásában

Az ősiráni termékenységistennő: Anahita
Az előző fejezetben már érintettük Anahita alakját, azáltal, hogy megvontuk a közeli párhuzamokat az elő-ázsiai Inanna és a közép-ázsiai Nanaia istennő között, de most nézzük részletesebben is Anahita alakját, akinek képzete valószínűleg már a steppei árja törzseknél megvolt, majd Kelet-Iránban fejlődött tovább. Mindazonáltal Anahita ábrázolásai körül van némi bizonytalanság: az Aveszta leírásait alig találjuk meg az ábrázolásokon, kivéve néhány kusán kori (tehát viszonylag késői) emléket (pl. a khalcsajani épületdombormű). Az Aveszta 5. könyvében, az Aban Jast-ban (Himnusz a Vizekhez) találunk néhány leírást arról, hogyan képzelték el az istennőt, pl. III. 12-13.: Anahita négy fehér ló vontatta szekéren utazik (XVIII. 120.: a négy ló a szél és a csapadékfajták szimbólumai, de Mithrának is fehér lovai vannak, uo. XXIV. 85, és Mihir Yt. XXXII. 136.), s Anahita eltapossa lovasszekerével a vallása ellenségeit, ami az elő-ázsiai hadistennői aspektus továbbélésére utal (ld. XIV. 54, a turáni népek sokaságának legyőzésében kérik segítségét; v.ö. a Rig Védában a viharistenek, a Marutok kocsiját pettyes dámszarvasok húzzák, ami a ló háziasítása előtti korszak emléke lehet), XIII. 49: állatáldozatot mutatnak be neki (ló, szarvasmarha, juh). A legrészletesebb leírása XXX. 123-129: a széptestű, hatalmas, legerősebb, dicső fajból született, tiszta istennő kezében bareszma-köteget tart (szentelt fa), és arany fülbevalót, nyakláncot, sugárzó, csillagokkal ékes koronát visel szalagokkal, ruhája pedig, melyet a melle alatt öv fog össze, harminc hód prémjéből készült (a szöveg a hódprém erdős-steppei ismeretéről tanúskodik, leírja, hogy ez a legjobb minőségű prém, s hogy a hód a vízben él, és ha megfelelő időben készítik ki a bundáját, arany-ezüstszínben csillog). A Farvardin Yast szerint az árják az istennő kultuszát a 'hunuk' kezéből vették ki (XXV. 100).

31. Anahita egyik párthus kori ábrázolása; balra az istennő, kezében a szent faággal, a bareszmával

32. Kusán épületfrízen Anahitát lovaskocsin ábrázolták, Khalcsajan, Surkhan-darya völgye, AD 1-4. sz. (Stawiski: Kunst der Kuschan); a Belső-Ázsiából visszaérkezett „sárga hajú” jüe-csik jelentősebb mongoloid vonásokat is magukkal hoztak

33. A szárnyas istennő középen fent, a lovas harci kocsi „adományával” a kezei között; etruszk sírban talált föníciai aranyozott ezüst csésze részlete, i.e. 8-7. század, Praeneste/Palestrina, Itália, Museo di Villa Giulia (ld. Female solar deities, Jürg Eggler szócikke, religionswissenschaft.unizh.ch; az etrusz­kok a nyugat-ázsiai J2 apai géncsoporthoz tartoztak); a küllős kerekű lovasszekér első példányait az Urálnál találták meg, i.e. 2000 körüli temetkezésekben, itt fejlesztették ki először, s a steppéről kerültek az első lovak is a déli kultúrákhoz (v.ö. Anthony-Brown: The Secondary Products-Revolu­tion, Horse-Riding and Mounted Warfare, 2003, P. Kelekna: Horse in the Human History, 2009, Koryakova-Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007)

34. Párthus-kusán kori agyag istennőfigurák, amulettek, ún. koroplasztikák, melyek az istennőt (valósz. Anahitát) bőségkosárral ábrázolják (Andrej Omelcsenko, sanat.orexca. com, kushan.org); a párthusok nagy szerepet játszottak az elő-ázsiai kultuszok közép-ázsiai elterjesztésében

35. Szaka-szogd ezüsttál közepe gímszarvas és őt etető nőalak életszerű ábrázolásával (Brentjes: Herren der Steppe)

36. A szárnyas Anahita/Aphrodité párthus-kusán kori hellenizált alakja, teli kötényét tartva, balján Erosz/Cupidoval; a kusánok egy része valószínűleg a kálizokkal eljutott a Kárpát-medencébe is, erre utal a honfoglalók és Tillia Tepe leleteinek több, szoros párhuzama

A szkíták, szauromaták istenasszonya
37. A szkíta istennő, valószínűleg Tabiti, kezében tükörrel, előtte kürtből ivó szkíta, arany veret, Kul Oba, Fekete-tenger melléke; az újhettita istennő, Kubaba, aki valószínűleg azonos az óbirodalom korabeli Hebattal, szintén gyakran tart tükröt, fekvő bikán, szarvason áll vagy oroszlánon trónol; Kubaba megjelenik a frígeknél, majd a római Cybele alakjában is (ld. alább 38-39; D. Bonatz, a rómaiak sok keleti vallást integráltak pantheonjukban; a tükör Hold-szimbólum volt)

40. Szkíta istennő trónon, kezében gömb alakú edénnyel, mellette életfával (sámánfa), a lóáldozatra utaló, karóra tűzött lókoponyával, és ivókürtöt tartó, lovas szkíta alakjával, edény díszítése, Olbia, Fekete-tenger melléke (transoxiana.org); v.ö. az anyajogú szauromatákról, masszagétákról Hérodo­tosz, Plinius és mások (ld. még T. Sulimirski: The Sarmatians, Southampton, 1970)

41. Szkíta nőalak hosszú süveggel, kezében pohárral; őstiszteleti kőszobor, Don-vidék; férfi és női szobrokat, melyeknél italáldozatot is végeztek, egyaránt állítottak a steppei népek a szkíta kortól (i.e. 8-7. sz.) a kora középkorig, az Altájtól és Mongóliától Kelet-Európáig; a poharat tartó istenség ábrázolása ismert a hettita és a sumér kultúrából, a magas süveg pedig a hettiták ábrázolásain is megjelenik (sőt etruszk emlékeken). Mészáros Gyula már 1938-ban utalt a lehetséges összefüggésre hattik/hettiták és szkíták között (Chattiak és skythák, reprint 1991), melyet a kutatás ma már nem zárhat ki egyértelműen (ld. Götz László: Keleten kél a nap, Püski, 1994, II., A szumér kérdés, az idézett szakirodalommal). Az archeogenetikai kutatások szerint a hettiták valószí­nűleg a korábban ugyancsak anatóliai, majd a Meótisz-Kubán vidékén letelepedett, főként R1b apai haplocsoporttal rendelkező Majkop-kultúra utódnépe, mely a ló megülésének, szekérbefogásának és a küllős kerekű, könnyű harciszekér új vívmányaival visszatért régi hazájába; ismételt „eltűnésük” 1200 körül (egy részük Észak-Szíriába ment) és a szkíták felbukkanása a „semmiből” néhány száz év múlva, felveti a hettiták és a szkíták legalábbis részleges azonosságát (számolva a népnév megváltozásával egy-egy újabb vezértörzs neve által)

„Eneth”: ősvallásunk istennője és feltételezhető jelképei a steppén,
a honfoglaláskori és népművészetünkben
A 13. század végén, 1285 körül keletkezett Kézai Simon, IV. (Kun) László (1272-1290) udvari papjának Gesta Hungarorum, a Magyarok Története című munkája. Mint közismert, ebben igyekezett összegyűjteni a steppei népekre, különösen a hunokra vonatkozó infor­mációkat, s ehhez hozzáfűzte a székelyeknél máig fennmaradt ún. hun-történetet az elköltöző „Csaba” királyfiról. A magyar őstörténet és istennő-keresésünk szempontjából egyik legér­dekesebb közlése Kézainak, miszerint „Nimród” egy Perzsiával keleten határos országba, Evilátba költözvén, nejétől, „Eneth”-től (a 15. századi Képes Krónikában Enee) többek között két fiat nemzett, „Hunort és Magort”, akiktől az összes „hunok vagy hungarusok” származtak, majd e két herceg vadászat közben egy nőstényszarvastól (lat. cerv a! v.ö. a taránd vagy rénszarvas agancsos nősténye) vezetve bukkant a Meótisz termékeny vidékére, ahol letelepedtek s feleségeket találtak maguknak, Dula és Belár fejedelmek leányai közül (alánok és óbolgárok, bár a Dula név is az óbolgárokra, az Irniktől eredő Dulo-nemzetségre utal).

A latinizált 'Eneth' névalakot – mely egyébként nem szerepel a Kézai által felhasznált külföldi forrásokban – az eddigi kutatás általában az ünő, szarvasünő szavunkkal hozza összefüggésbe, s „Eneth fiai” is lényegében egy szarvas segítségével jutnak feleségekhez és új hazába (az 'Eneth' nevet az Enikővel, „Ünőkével” is rokonították, de ezt valójában Vörös­marty vezette be a 19. században). Eneth-mítoszunk keletkezésének három megközelítése lehetséges, amellett, hogy jelenleg biztosan nem tudjuk eldönteni a kérdést: 1). saját (szabir-magyar?) szellemi hagyományunk lényegi részét képezte már a neolit és a bronzkori ősiráni-ősanatóliai világban, ahol, mint láttuk, több, hasonló istennő-név előfordult (Inanna, Nintu, Sarp anit um, illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában sal e-en-ta-an-ni, vagy e-en-ti = 'a papnőé', birtokos raggal, ld. V. V. Ivanov: Comparative Notes on Hurro-Urartian, Northern Caucasian and Indo-European; v.ö. az óiráni Anahit, mely ezekre az ősi névalakokkal közös forrásra vezethető vissza, és valószínű, hogy ez utóbbi Anahit alak lehetett Kézai Eneth-nevének eredetije), és itt jelenik meg 'isten' szavunk pontos szinonímája is, a hatti napistennő eštan, és a hettita napisten ištanu, majd magunkkal vittük őshagyományunkat az Urál vidékére, 2). a bronzkorban vagy a vaskorban a magyarsághoz csatlakozott nyugat- vagy közép-ázsiai népességtől ered (szabirok, szakák, szauromaták), 3). a heftalita hun korban, a 6-8. században csatlakozott oguroktól ered, ugyanis a bizánci Prokopius a 6. században egy nagyon hasonló történetet jegyzett le, melyben két „hun” testvér, Kuturgur és Uturgur, vagyis a 9-ogur és a 30-ogur törzsszövetség, szarvast űzve talál utat a Meótisz ingoványán keresztül nyugat felé, viszont itt a szarvas (-istennő) nincs „nevesítve” (Jordanes kompilációja, mely Priscusra támaszkodik, a hunokra vonatkoztatva adja elő). Bár az évezredek magukkal hozhatták mind a nyelv-, mind a vallás­cserék és népkeveredések lehetőségét, s az sem kizárt, hogy Kézai Prokopiustól kölcsönözte a csodaszarvas- és testvérpármotívumot, mégis, magam úgy vélem, hogy a magyarságnál (szovárd-magyarságnál?) kezdettől fogva élhetett az a mítikus és képi szemlélet, mely a népművészetünkben, néphagyományunkban autentikus módon máig fennmaradt, részben díszítőmotívumokban, vagy a Berze Nagy János által kiemelt „Üldözött szarvasünő” népme­setípusban, melynek öt variánsa ismert a 19. századból (401./2-22-31-36-38). Berze Nagy feltételezte, hogy a „Két egyforma testvér” (303.) és a „Tündér Ilona” (400.) mesetípusokkal együtt valamikor egységes mítoszt képezhettek ( Magyar népmesetípusok, I-II). A „csoda­szarvas”, mely aranyszőrű, nem lehet elejteni, nővé változik, majd visszaváltozik a vadász előtt, ismert volt a kaukázusi oszétek Nart-mondáiban ( Nartok – kaukázusi hősmondák, L'Harmattan, Bp., 2009), vagy a perzsa Ezeregynapban (Kerényi K.: Csodaszarvas a perzsa Ezeregynapban), de megjelenik a buddhizmus előtti Japán ősvallásában, a shinto-ban is, ahol Amateraszu napistennő szimbóluma, földi „kami”-ja a fehér szarvas.

Az istennő leegyszerűsített, tömör jelképe lehetett a steppén a szív- és szíves-életfa, vagy szív-palmetta motívum, melynek kialakulása, fejlődése nyomon követhető a bronzkortól a szkítákon és a honfoglalás korán át a magyar népművészetig (lótusz, vízililiom vagy tuli­pán-motívumok). A ma már triviális szív-motívumnak egykor vallási jelentése is volt, mint általában minden díszítőmotívumnak. Talán az eddigi legrégebbi szív-motívumos lelet épp a dél-uráli Alakul-kultúrából került elő, mely a közeli Alakul-tóról kapta nevét (ld. alább 42. ábra), s a Szintasta-Andronovo kultúrák egyik ága volt, melynek déli, anatóliai vagy proto-iráni, rövidfejű europid népességéhez közelállónak határozta meg a honfoglaló magyarságot az antropológiai kutatás (ld. Tóth Tibor, újraközlés: Turán, 2009/1; a genetikai kutatások fényében beszélhetünk a proto-iráni és turáni népességek azonos apai R1a-R1b eredetéről, és egykori keveredésükről az elő-ázsiai/mezopotámai J2 haplocsoportot hordozó népességekkel, akik nyomot hagytak a Balkánon és Kelet-Európában is, már az újkőkortól, v.ö. Gilgames útja nyugatra, és J2-táblázat e tanulmány végén).

43. Szív-motívumok: balra: honfoglaláskori veretek (MNM, 1996), jobbra dunántúli motívum (Malo­nyai), alatta párthus rhyton peremének díszítése (Nisa, i.e. 2-1. sz., Stawiski), és kusán ruhadíszek Tillia Tepéről, Afganisztán, i.e. 2-1. század (Kabul Museum)

44-45. A tükörszimmetrikus „állatok ura” ábrázolások stilizálhatók egy tengely kétoldalán szemben lévő S-spirálokkal, melyek egyesítve szívet adnak ki (az S-spirál gyakori volt az ókori művészetben, megjelenik a szkítáknál és az avarok szíjvégein is, pl. Abony, Huszka, 1996, balra lent); megfi­gyelhető, hogy az istenség emberalakban való ábrázolása olykor tabu volt; a honfoglaló magyarok művészetében sem találunk emberábrázolást, hanem túlnyomórészt növényi és geometrikus motí­vumokat. Lehetséges, hogy az ősvallásunk istennőjének alakja fennmaradt a magyar népművészet szíves-virágos motívumában szerte az egész országban, Erdélytől a Felvidékig és a Dunántúlig (ld. Malonyai, Magyar Néprajzi Lexikon; a szívet edény is helyettesítheti; jobbra lent: dunántúli nép­művészeti motívum, Malonyai, mely őrzi a honfoglaláskori motívumainkat)

46-47. Állatok ura és úrnője típusú ábrázolások a Tillia Tepe-i kusán leletből, i.e. 2-1. század, részlet (Kabul Museum); fent: két szárnyas hegyikecske S-alakban melldíszen, és jobbra: két halfarkú oroszlán függőn (az istennő két vállánál és fölötte a kusán művészetre is jellemző szívmotívumok, itt türkiz­berakások, 48 fent; honfoglaláskori vereteinken is nagyon gyakori az egy középpont körül elrendezett szívek ábrázolása, fent jobbra, 53-54. Törtel, Karos, MNM, 1996)

49. Fekvő S- (lemniszkáta) alakban stilizált szarvas egy szkíta nyíltegez arany borításán; az agancsok sasfejekben végződnek, ami az anyag-szellem metamorfózis gyakori szkíta ábrázolása (magángyűj­temény, aukciós műtárgy)

50. A Nagyszentmiklósi kincslelet 2. sz. korsójának szíves életfája (Hampel nyomán); a korsó a kauká­zusi, elő-ázsiai, iráni (az ősmagyarral egyező) motí­vumokat jól ismerő mester által készülhetett steppei lovasnomád (valósz. avar-hun) fejedelem számára

51. Szív-palmettás életfa a Képes Krónika 17. oldalán, 14. század (a középkori épületszobrásza­tunkban is megjelennek a honfoglaláskori növényi fonatok)

52. Az Anarcsi hajkorong „életfája”, szent növénye (Huszka); az életfa önmag&