Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43
nyitva tartás/hétköznap 12.00-20.00 hétvégén előadás függő

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Az emberi hang kutatója

2018. június 6./40plussz/TibetPress

eredeti cikk

Énekművész, népdalgyűjtő, az emberi hang kutatója. Játszik a Nemzetiben, koncertezett itthon és külföldön, többször megjárta belső Ázsiát. Idén mutatták be második filmjét, melyet tuva sámánszertartások dokumentálásaiból állított össze: Adigzsi, a tuva sámán. És még mindig tele van tervekkel. Kanalas Évával beszélgettem.

Most minek vallod magad, mi áll a szívedhez legközelebb?

Énekművész vagyok. A népdaléneklést egy kicsit túlhaladtam már pár éve, úgyhogy én azt mondom, hogy énekművész. Meg gyűjtő és hát az emberi hangot kutatom. Mint énekes se egy átlagéneklést képviselek.


Honnan indult ez a nem hétköznapi érdeklődés?

László nagytatám nagyon sokat mesélt Erdélyről gyerekkoromban, az Erdély szeretet meg a magyarság felé érzett elhívatás innen leledzik. A kilencvenes években van a népdalénekes korszakom, kijárok Erdélybe, Csángóföldre gyűjteni. Közben gyerekkoromtól volt egy nagyon erős vágyódás Mongóliába. De hát nem Mongóliába jutottam el először, hanem az Altáj hegységbe meg Tuva köztársaságba.

Nagyon érdekelnek az ősi népek. Leragadtam egy picit a tuváknál, de nagyon szerettem volna menni az eszkimókhoz például. Valószínűleg antropológiát kellett volna tanuljak.


Szabados Györgyöt tekinted mesterednek. Milyen volt a közös munka?

Volt egy hosszas próbafolyamat. Leültetett a zongora mellé és kérte, hogy énekeljek. Épp amit abban a pillanatban gondoltam. Már volt egy két dallam, amiben én improvizálgattam, azokat egyszer-egyszer behoztam a közös zenélések alkalmával. A Szabados játéka egy olyan teret teremtett annak a magyar népdalvilágnak, hogy kinyitotta bennem ezt a képességet.

Másfél év volt ez a próbafolyamat és egyetlen koncertet adtunk. A felvételt eltüntették. Húsz év után, képzeld, előkerült a megkevert Master, úgyhogy ki lesz adva ez a zenei anyag.


Ojanna. Ezt a nevet kapta a későbbi Hangszínházad is. Mit jelent?
Amikor először dobot fogtam a kezembe, hagytam, hogy kimondjam, amit akarok, ilyen improvizációs hangokat. Ezek szóvá formálódtak. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni, mert mutatnom kéne. Hogy miből jött elő az, hogy egyszer csak azt mondtam ki: “olyan nagy Ojanna”. Ezt lassan mondtam ki és közben láttam magam előtt egy női sámánalakot. Piros szalagok, fehér szalagok, élénk kékes-pirosas hatása volt a sámán ruhának.

Ezután készítettem el az Ojanna lemezt. Ott észrevettem, hogy amikor szó nélkül, csak hanggal énekelek, mindig úgy énekelek: “Ojanna”. Egy segédszó lett. Aztán írogattam, hogy Ojanna, Ojanna és elétettem egy H betűt. Akkor láttam, hogy Hozsanna. Hát én így dicsértem magyarként az Istent, valószínűleg.

Hogyan született meg az Ojanna Hangszínház? Mi ez?

Tulajdonképpen ez egy kísérlet volt. Olyan embereket akartam tanítani magyar népdalra, akik eddig nem énekeltek. Elkezdett érdekelni, hogy az emberi hangból hogyan születik a dal vagy a hang egyáltalán? Ilyen felvételeket is hallgattam, főleg keleti énekesnőknek az énekeit. Barátaim adtak kazettákat amelyeken volt tibeti, tuvai énekes, japán, meg volt egy inuit légzés-ritmuséneklés, rendkívül izgalmas volt.

Ez vitte a kíváncsiságomat afelé, hogy vajon milyen az, amikor az ember csak a hangját használja, nem született még meg a szó? Tudni kell, hogy én rengeteg népdalt tudok, rengeteg szövegvariánst ismerek. Elkezdtem különféle hangokat használni, főként légzéstechnikákat és ezek bevittek egy olyan világba - vagy magamat vittem be, ez egy nagy kérdés volt akkoriban - amivel a magyar nyelvet is például teljesen másképp láttam.

Én akkor kezdtem dobbal énekelni, akkor kezdtem a hangomat intenzíven használni és ebből hoztunk elő egy hangi világot. Itthon ugye teljesen ismeretlen volt, amit én csinálok. Oroszországban meg mindenki tudta, hogy mit csinálok. Míg itt az első kezdeti éneklési szakaszoknál azt hitték, hogy „valami nem stimmel ennél a nőnél”, vagy miért énekel így, addig Oroszországban pontosan tudott volt, hogy ez a nő, miért énekel így. 2000-ben a Komi kulturális miniszter asszony meghívott a Finnugor népek Színházi Fesztiváljára. Oda már, mint Ojanna Hangszínház mentem. A következő évben meghívtak a Színházi Olimpiára.

Én egy kicsit titokban is tartottam addig, amit csinálok, mert tudtam, hogy nagyon érdekes dolgokat feszegetek és nem akartam, hogy bármi befolyásolja. Amikor meg előjöttem már vele, akkor a világ egyik leghíresebb rendezőjének a színházában léptem fel, aki nem értette, hogy engem például Magyarországon, miért nem ismer a színházi világ? De hát nem volt, miért ismerjen a színházi világ, hiszen, csak akkor mutattam még meg, mit tudok.


Ez a rendező pedig Anatolij Vasziljev.

Igen, ott találkoztam a Vasziljevvel. Tulajdonképpen ez a “vasziljevi találkozás” állította meg az Ojanna Hangszínházi munkát. Akkoriban elterjedt a híre, hogy a nagy Vasziljev - én addig azt se tudtam, hogy kicsoda - fog Magyarországon rendezni. Törőcsik Marival játszatja majd a Leart, és szeretné, hogy én legyek a király bolondja szerepében.

Aláírt szerződésem lett az akkori Nemzeti Színház igazgatójával. És akkor jött a kormányváltás, elmaradt a darab. Nekem meg ott maradt a fájdalom, a nagy űr. Mert, ahogy a Vasziljev felajánlotta ezt, kicsit alább esett a mi Hangszínházi munkánk és ez egy nagy hiba volt. De ki tudja? Nem tudom, hogy végül is mi volt vele a cél, mert másfelé vitte az utamat meg az életemet.



Mi vonzott újra és újra az Orosz Föderációba? Egyszer csak gondoltál egyet, kimentél Ázsiába?
Hát azért nem olyan egyszerű volt. Összeadódtak a dolgok. Ez a hangszínházi munka volt az alap, amivel én ott Oroszországban elkezdtem mozogni, előtte nem is nagyon utaztam. 95-ben részt vettem egy népzenei fesztiválon, ami Isztambulból indult. Türk népek keresték a közös őshazát a zenén keresztül. Akkor találkoztam először kazak énekesekkel, altajiakkal, baskírokkal, tatárokkal, kirgizek, üzbégek. Az nagyon érdekes volt.

Megismerkedtem egy altáj énekessel, Bolot Bairyshevvel. Amikor meghallottam - de nemcsak én, mások is - földbe gyökerezett a lábam. Miután hazajöttem, meg is hívtam Magyarországra. 96-ban, amikor mi kimegyünk Altájba, már hozzá érkezünk. Megyek, mint magyar népdalénekes. Hát erről is készítettem egy filmet!



Az elsőt. Az „Ősi Hangok Ázsia Szívéből” című filmjét. Mikor született meg a gondolat, hogy rögzíteni is kell ezt az élményt?

A 96-os anyagot az egyik útitársam rögzítette. 2006-ban, amikor még egyszer kimegyek, a bátyám mondja, hogy vigyem magammal a kameráját. De hát nem tudtuk még, hogy miért? Nem is tudtam, fogom tudni-e használni azt a készüléket?

Kiviszem, megpróbálom, mondom, ez ennyire remeg? Hát ezzel nem lehet felvenni semmit - azon nem volt még rezgésállító. Hakasziában vettem hozzá egy állványt és elkezdtem használni. Dokumentáltam, ahogy ott jöttem - mentem.

Hazajövök. Mondom, megnézem már azokat a régebbi felvételeket. Egyszer csak odaérkeztem az altáji lakodalomhoz, meg amikor a nénik köszöntő énekeket mondtak nekünk. Hát mondom Atya Úristen, hát itt ezek unikális felvételek. Szépen átnéztem az anyagot. 2008-ban mutattuk be a filmet.



Nem sokan mondhatják el magukról, hogy közelről ismernének egy sámánt. Ráadásul már azelőtt ismerted, hogy ezt tudtad volna róla.

Persze! 2004-ben – a magyar állam támogatásával ismét gyűjtőútra mentem - Vologya néven ismerem meg Adigzsit a sámánközpontban. Előtte már volt egy ismeretségem, Mongus Kenin Lopszan, a sámászövetség elnöke. Írt nekem egy papírt, hogy ez az énekesnő maga is úgy énekel, mint egy sámán és a sámánközpontok fogadjanak szeretettel. Én ezzel a kis ajánlólevelemmel első ízben átmentem az első központba, ott egy utcával arrébb.

Bemegyek, bemutatkozom, hogy ez vagyok, az vagyok. Közben hasmenésem van, mert valami betegséget összeszedtünk. Egy tanítványom velem volt az úton, aki teljesen lebetegedve feküdt egy vaságyon Kizilben. Előveszem a kis papíromat, jön az Adigzsi testvére, a híres Aj-Csürek kám.

Nagy nehezen ott elmondom oroszul, meg is vagyok hatódva, hogy találkozom vele élőben. Erre elveszi a papírt és azt mondja, hogy nem mész sehova! Idejöttök Európából, meg a világ minden tájékáról, azt mondjátok, hogy a hangotokkal dolgoztok, meg gyógyítotok! Nem tudtok semmit! És ott kiabál velem a sámán.

Akár ennyiben is maradhatott volna. Mikor találkoztatok újra?

2005-ben, amikor kimentem a Sayan Ring fesztiválra. Ez ilyen őslakos népeknek volt a fesztiválja és meghívták a tuva sámánokat is, hogy tartsanak szertartást. Énekeltem a fesztiválon, betettek a versenyprogramba. Hadakoztam ellene, mindegy betettek. De jó, mert legalább van egy díjam Szibériából.

Semmi magyarországi kitüntetésem nincs, csak a Népművészet Ifjú Mestere. Meg ez a Sayan Ring. Lejövök a színpadról, egyszer csak megjelenik előttem Adigzsi - akkor még Vologya -, hogy én emlékszem rá? És, hogy este odamegyek-e, amikor szertartást tartanak?

Így aztán este odamentem én is. Rengetegen voltak, nagyon sok tévécsatorna, újságírók. Fotózták meg filmezték őket. Amikor már lezajlott ez a nagy villanásáradat meg kamerázás - már két órája ment az egész - odajött hozzám Aj-Csürek, és azt mondta, hogy kezdj el dolgozni! Erre így emlékszem: “te is kezdj el dolgozni!” Akkor elkezdtem én is, de addig nem énekeltem, nem szólaltam meg.

Amikor vége lett a szertartásnak, bemutatta a sámánokat, sorra mindenkit. A végén mondta, hogy álljak fel, én is mutatkozzak be. Ők ugye ebben a gyönyörű öltözetükben, madáremberekként, énrajtam meg emlékszem egy zöld anorák szerű széldzseki. Felálltam, mondtam, hogy Magyarországról jöttem, nálunk a sámánt táltosnak hívják. Ahogy én dolgozom, az olyan hangi világ, mint amit a sámánok használnak. De én nem nevezem magamat sámánnak, én énekesnek nevezem magam. Így volt az első nagy bemutatkozás.



Hogy sikerült aztán a szertartásokat megörökíteni?

Ugye kimentem az első filmmel. Hakasziában, Abakánban és Tuvában szerveztem bemutatót. Eközben Adigzsivel néha találkozom. Mondtam, hogy én a Királyok völgyében szeretnék lenni 30-án, mert Magyarországon azon a napon temetik az egyik barátomat.



Szabados Györgyre gondolsz?

Igen, őt. Ezért elmentünk az Arzsan 2 régészeti lelőhelyre, amivel később a második film kezdődik. Innentől jött a következő történet. Emiatt az Ősi hangok kicsit háttérbe szorult. Ősszel én már úgy jöttem haza, emlékszem, állandóan ültem és néztem az új felvételeket.



Tehát az első film népszerűsítése lett a következő anyaggyűjtése?

Igen. Valószínű, hogy ehhez a filmhez az volt a belépő. Az az első film.



Volt egy olyan pillanat, ahol kiderült, hogy akkor most csinálok egy második filmet?
Semmi. Az volt a tervem akkor, hogy én viszem az Ősi hangokat a világba, most van pénz, akkor lehet, hogy kimegyek Indiába. Itthon néztem a 2011-es felvételeket a Sambhala Tibet Központban, ott volt az alapító, a Hendrey Tibi. Na, mondom, gyere Tibi, nézd meg, mit vettem fel. És akkor Adigzsi befordul kitárt karokkal az Arzsani szertartáson. Ahogy ezt ő meglátta, azt mondja, hát te minek akarsz Indiába menni? Szó se lehet róla! Vissza kell menned Tuvába, amit lehet, ettől az embertől föl kell venni!

Nekem erre akkor anyagilag volt lehetőségem. Adigzsit felhívtam telefonon, megkérdeztem, hogy megengedi-e nekem, hogyha kimegyek, fölvegyem. Mondta, hogy igen, de nem ő dönt, hanem a családok. Ezt akkor látjuk meg, amikor őt meghívják. Akkor kimentem és jött ez a két hónap, ahol, hát, az anyagnak a 90%-át rögzítettem.



Milyen volt az első szertartás, amit felvettél?

Egy negyvenkilencedik napi halotti szertartás. Megérkeztünk, nagyon lassú volt minden. De hát elvoltunk, nézelődtem, udvar, ez az amaz. Megkérdeztem, hogy lehet-e? Hát lehet. Aztán Adigzsi beöltözött, kezdődött a szertartás. Emlékszem, mentem utána, ő beöltözve abba a sámánruhába és mondom, Atyaisten, mit vettem fel? Ez volt az első szertartás. És jött a következő. Meg a következő. Meg a még következő.

Olyan bőséges az anyag, amit hazahoztam, minden egyes szertartásból tudtam volna egy filmet csinálni. Az Ősi hangok egy év volt. Ez a film nem egy év volt. Jó, én egyedül csináltam mindent. Teljesen magamra, Adigzsire voltam utalva, meg a vágóra.


Mik a következő tervek?

Azt kezdem érezni az utóbbi időkben, hogy hát azért az emberi életnek van egy vége. Az idő megy és be kellene osztani most már, hogy azért valamennyit még énekeljek. Adigzsi élete ugye egy élet, az egy ritkaság. Az én kuriózumom meg az az egyedülálló éneklés, amit én képviselek, ami háttérbe szorult az utóbbi években. Énekelek a Nemzeti Színházban az Isten ostora darabban, ott átjön ez a hangi világ.

Ahogy befejezem most ezeknek a narrációknak az elkészítését, aláillesztem a film alá és kiderül a sorsuk, hogy forgalmazás vagy sem, akkor egy darabig az énekléssel akarok majd foglalkozni. Csak. Aztán meglátjuk.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb