Az elhunytak lelkei - gyújtsunk gyertyákat megemlékezésül/Woeser írása

2009. február 5./csütörtök/High Peaks Pure Earth/WTN/TibetPress

2009. január 16. péntek

A Magas Csúcsok, Tiszta Föld fordította le Woeser egyik blogbejegyzését, amelyet eredetileg a Szabad Ázsia Rádiónak írt 2009. január 8-án, és 2009. január 14-én jelentette meg a blogjában.

Az Újév kezdetén a legjobb reményekkel érkeztek el az ünnepek, egymás után. Ideértendőek mind a keleti, a nyugati, tibeti, kínai, stb. ünnepek. Ha ez valóban békés és virágzó kor lenne, a nagy család újra egyesülne, és ha csakugyan olyan időben élnénk, ahol az ember meg tudja érni az öregkort, a bölcsek át tudják adni a tudásukat az ifjaknak, akik békében és nyugalomban nőhetnek fel, akkor megtarthatnánk a saját szertartásainkat és ünnepeinket is, amiket évszázadokig mellőznünk kellett.

Ám idén máshogyan lesz. A különbség annak köszönhető, hogy túl sok ember sodortatott a nyomorúság mélyére. Tibet földjén, Amdo, Közép-Tibet és Kham falvaiban, legelőin és városaiban rengeteg őszhajú nagyszülőnek és szülőnek kellett elszenvednie a fiatal, fekete hajú emberek halálával, és veszteségével járó fájdalmat. Még tragikusabb, hogy az idősek közül voltak, akik még temetési szertartást sem tarthattak, mert az ifjak eltűntek anélkül, hogy akár csak a holttesteik is fellelhetőek lettek volna. A családtagok nem tudják a halál napját sem, így nem egészen lehetséges a tradicionális temetési szertartást megtartani az elhunyt lelkének purgatóriumi fájdalmából való feloldozására. A kolostorokat már bezárták, a szerzeteseket kiűzték. Keselyűk köröznek a temető fölötti, elhagyatott égen.

Gyújtsunk vajlámpákat, felajánlva az elhunytak emlékére, akiknek pontos számát e pillanatban még nem ismerjük, - olyan szegletekben, ahová a térfigyelők nem látnak el. Továbbá, akik közülünk idegen földön élnek és nem áldozhatnak így, gyertyagyújtással adózzon az elhunytak emlékének. Mint tavaly március 16-án, a Lanzhou-i Nemzetiségek Észak-nyugati Egyeteme több száz tibeti diákja transzparenseket terített ki a földön „oszd meg a bánatot és a boldogságot a tibetiekkel” szlogennel, és gyertyafényben ülték körbe, egész éjjel. Március 17-én több mint száz tibeti diák érkezett a pekingi Központi Nemzetiségi Egyetemről, és szintén gyertyát gyújtottak, ülősztrájkot tartva az egyetem területén, így jutott el a tiltakozók lángja a „birodalom” fővárosáig.

Kultúránkban és hagyományainkban nagy jelentőséget tulajdonítunk az elhunytakról való megemlékezésnek. A rítusok az áldozatok felajánlására szolgálnak, és az áldozatok összessége az istenségeknek szól, a haragvó rokonok lelkeiért. A negyvenkilenc nap, az első héttől a hetedikig, az elhunyt lelkének a halál és az újraszületés közötti szakaszon való átmenetelének negyvenkilenc foka, ilyenkor a családnak nem egyedül arra van szüksége, hogy szerzeteseket hívjon a hagyományos szertartások elvégzésére, és az elhunyt lelkének felszabadítására, de nagyfokú jótéteményeket is kell tennie a rászorulók felé. Az elkövetkező év hasonlóan fontos, hiszen a teljes esztendőnek az áldozathozatalok évének kell lennie. Ilyen pillanatban tisztelettel kell adóznunk a szerzeteseknek és lámáknak. Ez azért szükséges, mert csakis a szerzetesek és lámák gyakorlata segíti az elhunytak vándorló tudatát a valóság, a fény és a kedvező újraszületés felé. Ez nem makacs babona, hanem az elhunyt védett emléke, ami pedig az emberiség legmélyebb és legszebb érzése. Még Lenin is azt mondta: „a múlt feledése árulás”. Nálunk Tibetben, ha valaki elfeledi az elhunytat, el is árulja ezzel, és mintha minden érzés nélkül járkálna körbe-körbe. Ha valaki nem emlékezik meg az elhunyt rokonairól, arra hasonló sors vár mint az elhunytra. Ha egy kisebbség tagjai nem emlékeznek meg elhunyt honfitársaikról, azokra szintén.

Az elhunytak emlékét ápolni nem csak egy kisebbség egyedülálló erénye. A Han-kínaiak természetesen szintén őrzik halott honfitársaik emlékét. Egy kínai ember újságcikkét olvasom, aki az 1989-es június 4.-ei incidens egyik elszenvedője volt. Húsz évig tartó csend után egy filmsorozatot készített „Emlékezés 1989” címmel. Ezt írta: „a puskalövések szétzúzták álmainkat, de nem csak az egyének álmait. Egész népünknek általános fájdalmai vannak, de a félelem miatt dacosan nem gondolunk rá, vagy elkerüljük az emlékezést. Így, az évek során a fájdalom bevésődött mindannyiunk szívébe. Mikor az egész bensőnk elégedetlen, akkor egyre jobban elveszve érezzük magunkat. Anyagi gazdagságunk már van, de a lelkünk elveszett.”

Az élet tisztelete az ember tisztelete is, és az elhunyt emlékének őrzése az egyén megmentése és megváltása is. A materialisták kegyetlensége abban a hazug ellentmondásban rejlik, hogy fegyverben és pénzben hisznek. Azonban ők is elismerik (mi mást tehetnének) a születés, a halál és a betegségek törvényszerűségét, továbbá a növekedés és az elmúlás törvényeit. Éppen Mao Ce-tung jelentette ki, aki kiemelkedő személy, hogy soha, senki nem térhet ki a halál elől. Milyen abszurd, hogy halála után mauzóleumot emeltek a holttestének. Miben különbözik ez, a Csin-kor első császára mellé temetett számtalan agyagkatonától? Ha az anyagelvűség is ápolja a halottak emlékét, akkor nekünk hagyomány tisztelő, vallásos és hívő tibetieknek is kell, hogy legyen jogunk az emlékezésre.

Mindezekért, számunkra a 2009-es esztendő adózás és tisztelet az elhunytak emlékére. Van saját utunk: lámpásokat, mécseseket és gyertyákat gyújtunk, az  emlékezés fáklyáit, és recitáljuk minél gyakrabban Csenrézi Avalokitésvara mantráját: Om mani peme hung!
Woeser
Peking, 2009. január 8.