Az egyedülálló Japán modern remetéi

2012. március 18./Népszava/TIbetPress

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=531010

Három személyt találtak holtan otthonukban, Japánban, akik, mint kiderült, több mint két hónapja feküdtek ott észrevétlenül. A magányos halál, japánul kudokusi egy ismert jelenség a szigetországban. A helyiek úgy tartják, aki egyedül éli életét, úgy is fog meghalni.

Három holttestet találtak a japán hatóságok Szaitama városában, Tokiótól északra. A három személy vélhetően egy család tagjai voltak. A tetemek több mint két hónapja feküdtek a lakásban észrevétlenül, a szomszédoknak fel sem tűnt a család eltűnése. A víz- és áramhálózat már korábban le lett kapcsolva, élelmiszer nem volt a házban, csupán pár érményi jen.

Annak ellenére, hogy Japán a világ harmadik leggazdagabb országa, az elmúlt években számos hasonló eset történt a szigetországban. A jelenséget japánul kudokusinak, vagyis "magányos halál"-nak nevezik. A BBC brit közszolgálati adó tokiói tudósítója szerint, amikor a rendőrség behatolt a szaitamai apartmanba, három, csontsovány testet találtak. Roland Buerk közölte, két személy a hatvanas éveiben járhatott - feltehetően egy idős pár -, míg a harmadik a fiúk lehetett, egy harminc év körüli férfi. Mindhárman éhen haltak. A hatóságot a házfelügyelet értesítette.

Az Aszahi Simbun japán napilap úgy tudja, a család korábban segítséget kért a szomszédoktól, akik megtagadták azt. Helyette azt tanácsolták, lépjenek kapcsolatba a szociális és jóléti hivatallal. A család ezt nem tette, helyi lapok szerint túlzottan szégyellték volna, ha segélyért kell folyamodniuk. Az Aszahi Simbun Takeiro Josida ügyvédet idézi: "Egyes emberekben erős ellenérzés alakult ki a jóléti szervekkel szemben, és csak vonakodva, vagy egyáltalán nem konzultálnak a hatóságokkal. Mások azért nem fordulnak a szociális minisztériumhoz, mert elszigetelt közösségben élnek, és nem akarják, hogy kitudódjon: mennyire rossz helyzetben vannak."

A BBC riportere szerint az eset komoly lelkiismereti kérdést vetett fel a világ egyik leggazdagabb társadalmában: vajon nem csúsznak-e át a jóléti rendszer hézagain az arra rászorulók. Már pedig ha nem kérnek segítséget, nagyon mélyre csúszhatnak. A szegénység terjedése elsősorban az idősek körében számottevő Japánban, akik sokszor észrevétlenül, magányosan halnak meg. Januárban két, negyven év körüli nővérre bukkantak rá: megfagytak otthonukban a hófedte északi szigeten, Hokkaidón. Tavaly pedig Tokió legidősebbnek hitt emberét találták meg holtan, harminc évig feküdt észrevétlenül. A felfedezés után "vadászat" indult Japán "eltűnt" százévesei után.

A kudokusi, vagyis a magányos halál problémája nemzeti üggyé vált Japánban. A szociális és egészségügyi hivatal adatai szerint 2008-ban több mint kétezer-kétszáz 65 év feletti ember halt meg magányosan. Az ötvenes éveikben járó, egyedülálló férfiak egyre kevésbé törődnek környezetükkel, a rendetlenség miatt pedig egyre kevésbé fogadnak vendégeket, vagy mennek társaságba. Ráadásul ritkán hajlandóak idősek otthonába költözni, ez pedig ideális helyzetet teremt ahhoz, hogy észrevétlenül, otthon haljanak meg. A családi modell megváltozásával már nem él együtt két-három generáció, a gyerekek, unokák inkább elköltöznek saját lakásba, és egyedül élnek, minthogy a szülőknél maradjanak. Így viszont mind az idősebb, mind a fiatalabb vonal szeparáltan él.

Egyre több a részmunkaidős, ideiglenes, vagy megbízási szerződéssel, konkrét időszakra szóló munka is - 1990 óta majdnem háromszorosára nőtt az ilyen típusú foglalkoztatások száma Japánban. Ezen férfiak és nők általában nem házasodnak meg, egyedül tengetik életüket, senkit sem ismernek, senki sem ismeri őket. Míg 1980-ban még csak 190 ezer férfi és 690 ezer nő élt egyedül, 2005-ben már 1,05 millió férfi és 2,81 millió nő lakott magányosan a szigetország egy pontján.

Több japán tartomány is mozgalmat indított: a lakosságot tájékoztatva, a szomszédok felelősségét hangsúlyozva hívták fel a figyelmet a problémára. Olyan megelőző intézkedéseket hoztak, mint hírlevelet kézbesítenek ki az idősebbeknek heti vagy havi szinten, vagy rendszeresen ellenőrzik, hogy mikor vitték ki utoljára a szemetet. A fő gond viszont a kultúrában rejlik: a japánok inkább próbálnak nem tudomást venni a halálról, mint konfrontálódni vele. Ha észre is veszik, hogy valami baj történt, inkább nem járnak utána, mint hogy szembesülniük kelljen vele.

S hogy mi vezet a magányos halálhoz? Egy japán mondás szerint a magányos élet, vagyis a hikikomori. A szó egyszerre utal a szociális jelenségre, illetve az ilyen életmódot folytató egyénre. A munkahelyi stressz és a társadalmi elvárások miatt sokan elszigetelik magukat a külvilágtól hónapokra, évekre, vagy akár egy teljes élethosszra. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által készített, világ szintű felmérés szerint - melyben az emberek kapcsolatait vizsgálták - Japán az egyik legmagányosabb állam a Földön.

A japán egészség- és munkaügyi minisztérium becslése alapján 3,6 millió hikikomori él Japánban, vagyis a 30 és annál idősebb emberek harmada. Az elszigetelődés sokszor már az iskolában elkezdődik: a folyamatos visszautasítás és kudarcok hatására. Ahogy egyre inkább érzi egy személy a nyomást kívülről, egyre inkább befelé fordul, visszavonul a társadalomtól. Egyes esetekben még be is zárkóznak egy házba, vagy szobába. A változás fokozatos: először boldogtalannak tűnnek, szép lassan elveszítik barátaikat, egyre bizonytalanabbá, szégyenlőssé válnak, egyre kevesebbet beszélnek, majd jön a bezárkózás.

Mivel a munka megkívánja a szociális érintkezést, ezért sok hikikomori inkább felmond, és rokonai, szülei támogatásából él, vagy segélyen. Egyes esetekben azonban hatalmas vagyonra tesznek szert, például tőzsdézéssel, amivel már fenntartható az általuk óhajtott, elszigetelt életmód.
Tamaki Szaito japán pszichiáter - aki először használta a hikikomori kifejezést - a következőképpen definiálta azt: "Ez az állapot a húszas évek késői szakaszában vált jelenséggé Japánban. A személy általában saját otthonában szigeteli el magát a társadalomtól legalább hat hónapra, vagy annál hosszabb időre.

Azonban a probléma forrása nem egy másik pszichológiai betegség." A hikikomorit a pervazív fejlődési zavarban szenvedők, mint az Aszperger-szindrómás vagy autista betegek viselkedéséhez hasonlítják. A különbséget Japán egyedi szociális és kulturális elvárásai okozzák. Ahogy Michael Zielenziger amerikai író fogalmazott "Shutting out the Sun: How Japan Created its Own Lost Generation" (vagyis Kirekesztve a napot: Hogy hozta létre Japán saját elveszett generációját) című könyvében: a hikikomoriknak egyedülálló gondolkodásmódjuk van, és rendkívüli öntudatuk, amely meggátolja őket a beilleszkedésben.

A mai, új japán generáció nem akar, és nem is tud beilleszkedni egy olyan társadalomba, amely szigorú hierarchián, elvárások, kötelezettségek és normák tömkelegén alapszik, elnyomva egyéniségüket.
A hikikomori kialakulásában a pszichológiai, érzelmi okok is szerepet játszanak. A családi modell megváltozott, a generációk már nem laknak egy otthonban, és a rövid együttélésből is hiányzik az érzelmi kötődés.

A szülők nem ismerik fel és cselekszenek, amikor gyermekük fokozatosan elszigetelődik; gyengekezűek. Másik oldalról viszont etetik, ruházzák, pénzügyileg támogatják az utódot. A gyermek nem kapja meg a kötődés kialakulásához szükséges törődést, de a tanítást sem, hogy kifejlődjön kötelességtudata.

Az egyik, Michael Zielenziger által vázolt esetben például egy tizenéves, japán fiút zaklattak az iskolában testalkata miatt, ezért bezárkózott a konyhába. Szülei ahelyett, hogy megpróbáltak volna beszélni vele, vagy szakembert hívtak volna, építettek egy új konyhát. Az anya még a fia keresztnevét sem volt hajlandó elárulni, annyira félt, hogy kitudódik az eset és szégyen éri a családot.

A japán kormány adatai szerint 2010-ben 700 ezer hikikomori élt a szigetországban, 31 év átlagéletkorral. Köztük már vannak olyan negyvenes éveikben járó személyek, akik már húsz éve elszigetelten élnek - ők az úgynevezett "első generációs hikikomorik". Reintegrációjuk a társadalomba komoly aggodalomra ad okot, ezt nevezik a "2030-as problémának": vagyis az az év, amikor szüleik olyan korba érnek, hogy bármikor meghalhatnak, vagy már bekövetkezett a vég, és gyermekük teljesen magára marad.

Tamaki Szaito pszichológus becslései szerint 1 millió ember él magányosan Japánban, a szigetország lakosságának körülbelül egy százaléka. A szakember azonban hozzáteszi, mivel a szülők nem hajlandóak beszélni a problémáról, a gyermek pedig "rejtőzködő életmódot" folytat, szinte lehetetlen megbecsülni a hikikomorik valódi számát.

Pintér Mónika