Költő, „hadvezér”, aktivista. Ha úgy tetszik, a tibeti Petőfi Sándor. Tenzin Cündu az egyik legismertebb szellemi vezetője a tibeti emigráció radikális szárnyának. Tavaly nagy menetelést szervezett, hogy az olimpia alatt betörjön Tibetbe. Megjárta hazája börtöneit, tüntet és rendíthetetlenül harcol egy sokaknak teljesen reménytelennek tűnő ügyért.

„Három nyelven beszélek, de amelyik énekel, az az anyanyelvem” – hangzik a versrészlet angolul, s a monológ újra tibetire vált. Tenzin Cündu (Tenzin Tsundue) mesél, szaval, győzköd, s próbál átjutni mondandójával a bágyadt délutáni fény ködfalán. Nincs nehéz dolga. A nemzetközi íróklub által szervezett eseményre fiatal tibe­tiek tucatjai zsúfolódtak a dharamszalai terembe, s csak úgy isszák Cündu szavait. A félhomályos térben az előszót a tibeti miniszterelnök, Szamdong Rinpocse mondja, s mi félrehúzódva figyeljük a csillogó tekinteteket. Nem sokat értünk az egészből. Cündu pattogós tibeti mondataira kiül a harag, hogy aztán hangja lelkesedésbe váltson át, és a simogató szomorúságba valamifajta reményt keverjen.

Itt él csak igazán nyelvében a nemzet. Száműzött, emigrációban született fiatal tibetiek, akik hazá­jukat legfeljebb filmekből vagy képes­lapokról ismerhetik, az öregek hézagos történeteiből, a kínai propagandahíradókból. „Nem Tibetben születtem, de álmaimban ott halok meg” – suttogja újra angolul Cün­du, hogy aztán újra a valóság vegye át a képzelet világát: „Menekültek vagyunk, egy elveszett ország népe.”

Az est után Cündu kopottas dha­ramszalai házában beszélgetünk. Kezünkben a tibeti tea forróbb, mint az indiai nyár, s csendben nézzük, ahogy a szakadó eső néhány cseppje utat talál a tetőn át.

Már ötven éve, hogy a tibeti emigráció, élén a dalai lámával, megérkezett Indiába. „Ötven év – mondja Cündu –, s egyetlen nemzet sem támogat bennünket.” S valóban. Nincs olyan ország, politikus, aki kiállna a tibetiek hazájáért, az emigráció hazatéréséért. A függetlenség említése a pokol kapuit nyitná meg a nemzetközi politikában. Ötven év elég volt ahhoz, hogy egy évezredes nemzet hazáját kitörölje a kollektív emlékezetből egy diktatúra. Tibet mára kellemetlen nüánsz, röpke PR-kampány néhány nyugati politikusnak. „A szégyen vagyok, amit a sötétbe rejtesz, a megaláztatás, amit lenyomsz a torkodon. Az élet vagyok, amit magad mögött hagytál” – írja Cündu.

„Belefáradtam abba, hogy Dha­ram­szala lejtőiről üvöltsek, hogy rizst és dalt egyek, és harcoljak egy olyan országért, amelyet sohasem láttam” – fakadt ki korábban.

Tenzin Cündu Indiában született emigráns szülők gyermekeként. Szülei a tibeti emigráns sorsban osztoztak: útépítésen dolgoztak a Himalájában jó hatezer méteren, embertelen körülmények között. Fiuk már a madraszi egyetemen diplomázott, esszéit, verseit több nyelvre fordították. 2003-ban az Elle magazin beválasztotta India ötven legstílusosabb embere közé. Ez már Cündu szabadságharcának az ideje. Elhatározta, hogy felkeresi hazáját. Ott kelt át a hófödte csúcsokon, ahol honfitársai érkeznek a szabadságba. A kínai határőrök elkapták, megverték, bebörtönözték, majd három hónap múlva kitoloncolták mint indiait. Kitoloncolták a saját hazájából. Legenda született.

„Életemben először láttam a hatalmas hegyeket, a zöldellő fennsíkot, a hatalmas tavakat, ahogy álmaimban – meséli tibeti útját –, s megértettem, mit vettek el tőlünk, s azt is, hogy mindezt, bármibe kerüljön is, vissza kell szereznem a népemnek.”

Nincs egyedül. A tibetiek sohasem adták fel a harcot, s hiába a demokratikusan választott emigráns kormány autonómiára vonatkozó, látszólag középutas politikája, úgy érezzük, a tibetieknek ez már nem elég, a hazájukat akarják visszakapni. Cündu az a tibeti, aki ezt ki is mondja. „A nemzet a vérével mutatta meg tavaly márciusban, hogy ötven év után is kész az áldozatra” – mondja halkan, lehajtott fejjel, de aztán felemeli tekintetét, s a szemünkbe néz: „A börtönben a testünk az övék, a lelkünkben a meggyőződést azonban nem vehetik el, az csakis a miénk.”

Janzsó Viktor

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: