Aggályok és bonyodalmak a szudáni népszavazás után - ELEMZÉS

2011. január 17. /MTI/TibetPress

A dél-szudáni népszavazás nyomán a "szeparatizmus szelleme" járja be a fekete földrészt. Számos afrikai vezető attól tart, hogy a januári referendum felnyithatja Pandora szelencéjét, elszakadásra ösztönözve az egyes államokban élő törzsi vagy vallási kisebbségeket. Nyugati szakértők azonban úgy vélik, hogy a szudáni helyzet túlságosan is egyedi, ezért nem fog dominóeffektust kiváltani a kontinensen.

Idriss Deby csádi államfő a napokban, a dél-szudáni népszavazásra utalva, arra figyelmeztetett, hogy minden országban létezik észak és dél. Moammer el-Kadhafi líbiai vezető pedig úgy vélte, hogy a szudáni események "fertőző betegséggé" válhatnak, olyan szakadást idézve elő, amely hamarosan az egész földrészen végighúzódhat.

A huhogóknak annyiban igazuk van - írta a Berliner Zeitung -, hogy Afrika államai, az európaiakhoz mérten, mind roppant fiatalok, határaikat pedig az egykori gyarmatosítók önkényesen jelölték ki. Az angolok, franciák, portugálok nemigen voltak tekintettel a helyi adottságokra és realitásokra. Sokszor nyelvi közösségeket, népeket, törzseket vágtak ketté a határvonallal, másutt viszont - például Szudánban - a korábbi rabszolga-kereskedőket (muzulmán arabok) kényszerítették egyazon állam fennhatósága alá egykori áldozataikkal (keresztény vagy animista vallású feketék).

Hogy mi történik, ha valahol megkérdőjelezik a gyarmati határok érvényességét, azt jól példázta Kongó (Katanga) vagy Nigéria (Biafra) esete. Az utóbbi országban az egyik legnagyobb népcsoport, az ibók a 60-as évek végén megpróbáltak erővel kiválni a szövetségi államból: a biafrai háború csaknem hárommillió áldozatot követelt. Ezután teljesen "kanonizálták" Afrika térképét: 1993-ig kellett várni arra, hogy Eritrea - amely már a gyarmati időkben is önálló volt, és csak később kebelezte be Etiópia - visszanyerje a függetlenségét.

A véres eritreai háború akkor is olyan aggályokat ébresztett, hogy példája nyomán számos országban törhet ki szeparatista küzdelem. Ez azonban nem következett be, és a földrész ismerői úgy vélik, hogy a szudáni példa sem fog "iskolát teremteni". Ehhez Szudán túlságosan is speciális esetnek számít.

Afrika legnagyobb kiterjedésű országában már a függetlenség elnyerését (1956) követően harcok törtek ki arabok és feketék között; a két népcsoportot olyan erős ellenszenv állította szembe egymással, amilyenre sehol másutt nem volt példa Afrikában. A déli szeparatisták ráadásul egy idő után számíthattak az Egyesült Államok segítségére. "Afrikában egyetlen más függetlenségi mozgalom sem élvezett ekkora külföldi támogatást és rokonszenvet" - emlékeztetett Jon Temin, egy washingtoni békekutató intézet szakértője. Szerinte az a kevés eset, ahol valós esély van az elszakadásra (Marokkó esetében Nyugat-Szahara, Szomália esetében Szomáliföld), nem jelent komoly veszélyt Afrika térképére.

A távlati gondok helyett a dél-szudáni függetlenség következményei foglalkoztatják Kínát, amely az utóbbi években milliárdos beruházásokat eszközölt a kőolajban gazdag országban. A pekingi kormány szoros kapcsolatokat ápol a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICJ) által népirtás miatt körözött szudáni elnök, Omar el-Besir rendszerével. Mivel azonban a referendum tétje - közvetve - a dél-szudáni olajvagyon jövőbeli kiaknázása is volt, Peking szempontjából bonyolult helyzetet teremthet egy független Dél-Szudán kikiáltása - mutatott rá a Frankfurter Allgemeine Zeitung pekingi tudósítója. Kína mindenképpen abban érdekelt, hogy megakadályozza a 2005-ben lezárt polgárháború újbóli fellángolását.

A kínai beruházások zöme a múltban Szudán északi részére összpontosult: a kartúmi olajfinomítót és a Port Sudan kikötőjéig érő hosszú csővezetéket is kínai cégek építették. Az ország kettészakadása nyomán sem várható, hogy Kína politikailag elforduljon észak-szudáni barátaitól, akiknek támogatásában hosszú ideje bizonyos lehetett a különböző nemzetközi szervezetekben.

Szudán olajmezőinek túlnyomó része viszont a déli országrészben található. Peking joggal aggódik amiatt, hogy a majdani független Dél-Szudán más külföldi befektetők felé fordul, ami viszont veszélybe sodorhatná az északi olajfinomítók utánpótlását és a Kínába irányuló olajkivitelt. Ezt számításba véve Kína egy ideje erősíti kapcsolatait Dél-Szudánnal. Salva Kiir, a leendő ország erős embere nemrég Pekingben találkozott Hu Csin-tao (Hu Jintao) kínai államfővel, s Kína 2008-ban főkonzulátust nyitott Dzsubában, Dél-Szudán legjelentősebb városában. Li Cseng-ven (Li Chengwen) kartúmi nagykövet január elején egy újságcikkében kilátásba helyezte, hogy hazája fokozni fogja a déli térségnek nyújtott gazdasági segítséget.

A referendumot illetően Peking eddig óvatos magatartást tanúsított, ami érthető: ezt diktálja a be nem avatkozás kínai doktrínája, amelynek alapján Peking visszautasít minden, saját belpolitikáját érő külső bírálatot. Bármely nemzeti szeparatista mozgalom kínai támogatása olyan precedenst teremtene, amelyre előszeretettel hivatkozhatnának a tibeti és a tajvani "szakadárok". Ez az oka annak, hogy Peking még a dél-szudáni népszavazást is roppant tartózkodóan fogadta. "Üdvözöljük az egységes Szudánt, de egyúttal tiszteletben tartjuk a szudáni nép döntését" - hangoztatta január elején Liu Guijin (Liu Kuj-csin), Kína dárfúri különmegbízottja.

Mindazonáltal e doktrína fenntartása egyre nehezebb lesz - vélte a FAZ tudósítója. - Egyrészt Pekingre növekvő nyomás nehezedik annak érdekében, hogy vállaljon felelősséget a nemzetközi színtéren. Másrészt Kína is érdekelt abban, hogy megvédje külföldi beruházásait. Ezt egyre inkább elvárják a kormánytól az érintett cégek is, amelyek nem elhanyagolható befolyással bírnak Pekingben. Ezért Kína már nem ellenzi Dél-Szudán elszakadását (mint tette azt Koszovó esetében), és keresi is a kapcsolatokat a majdani új állammal.