Aczél Endre: Mitől ideges Kína?

2011. augusztus 10./NOL/TibetPress

A büszkeség és a harag szólalt meg a múlt hét végén a kínaiakban. Egy műfajilag szokatlan írás – a leghivatalosabb nézeteket tükröző állami hírügynökség vezércikke – eddig nem látott módon arra hívta fel a világ figyelmét, hogy Kínának különleges jogai vannak az Egyesült Államokkal szemben, lévén annak első számú hitelezője. Magát a tényt eddig is ismertük. Ami új, az a hitelezői státusból fakadó 'jog' kinyilvánítása. Annak a szó szerinti kikövetelése, hogy Washington tegye rendbe államháztartásának szénáját, és 'gondoskodjék arról, hogy Kína dollárkövetelései biztonságban legyenek'.

Az ideges hangvételű vezércikk megírását az amerikai adósbesorolás lerontása váltotta ki. Kína másfél ezermilliárdnyi amerikai adósságot (állampapírt) vásárolt meg eddig. A Standard and Poor’s által már végrehajtott, más hitelminősítők által csak kilátásba helyezett lépés fölsejdítette a kínaiak előtt a távlatot, hogy a pánikba esett befektetők tömegével fogják piacra dobni az amerikai állampapírokat, aminek az lesz a vége, hogy azok leértékelt áron kelnek el, Kína pedig nem jut hozzá jogos követeléseihez. Ez nem holnapi perspektíva.

Az Egyesült Államok kötvénypiaca ez idő szerint változatlanul a leglikvidebb piaca a világnak. A kínaiak azt szeretnék, ha az is maradna. Fenyegetőzhetnek ugyan azzal, hogy diverzifikálják a vásárlásaikat, azaz az eddiginél többet tartalékolnak (és vásárolnak) euróban, jenben, frankban, de minden ilyen szándékukhoz képest túlságosan is hozzánőttek az amerikai piachoz. És: csak az amerikai kötvénypiac képes annyi fölös pénzt felvenni, mint amennyi az ő kezükön van.

Csöndes fogadást tennék arra, hogy Kína továbbra is az USA első számú hitelezője marad, mert ha van olyan, hogy 'kínai érdek', az a kínai áruk messze legnagyobb piacának fenntartható fogadóképességében rejtekezik. Kína voltaképp soha nem Amerikát, hanem a saját tengerentúli exportját finanszírozta. Ha ez zsugorodik, tömegével zárhatnak be kínai cégek. Ennek azonban van alternatívája, éspedig a kínai belső fogyasztás felpörgetése. Erre a pekingi kormányban megvan a készség, de annak a világos kontúrjai, hogy voltaképp hol is költsék el odahaza irdatlan tartalékaikat (amerikai állampapírok helyett) még nem látható. Egy azonban biztos: Európa és Amerika gazdasági növekedésének lanyhulására csak az lehet a kínai válasz, hogy a hazai keresletet ösztönzik közpénzből.

A pénz megvan, csakhogy. A kínaiak nemcsak a dollártól idegesek, hanem attól is, hogy a honi infláció 6 százalék fölött van, kamatot kéne emelni, ám ez a beruházások és fogyasztás ellenében hat. Egy további ok: az önkormányzatok mértéktelen eladósodása. Ezzel a háttérrel a kínaiak „legalább” a dollárpozícióikat szeretnék biztonságban látni, hiszen minden más inog.

Amikor azt üzenik Amerikának, hogy erre és csak erre vigyázzon, egy vezető kanadai lap szellemes megfogalmazása szerint úgy viselkednek, mint a drogdíler, aki a drogfogyasztót az áru megvonásával fenyegeti. Tekintsük őket inkább két részeg embernek – mondja a lap –, akik egymásba kapaszkodnak, s aztán találgassuk, hogy megtartják-e egymást, avagy együtt esnek el?