Itt vagyok a világ tetején, és jelentem: nem ez a világ teteje. De ahhoz, hogy ezt megtudjam, el kellett ide jutnom, márpedig a múlt héten még egyáltalán nem volt biztos, hogy ez sikerül. Megjelent ugyanis a hír, hogy a kínai hatóságok néhány hétre felfüggesztik a külföldiek beutazását Tibetbe, nyilvánvalóan a Kínai Népköztársaság megalakulásának hatvanadik évfordulója miatt. Aztán finomítottak az első bejelentésen, mondván, hogy azok a külföldi csoportok, amelyeknek az utazását már lekötötték, mégis mehetnek. Mi hárman ugyan nem voltunk és vagyunk csoport, de végül mindenféle bonyodalom nélkül vonatra ülhettünk, és két nap után meg is érkeztünk Lhászába.

Az első csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy valójában kár volt a vonatot választanunk, mert a négyezer kilométeren nemigen láttunk emlékezetes tájat. A második akkor, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy a legendás Peking-Lhásza expressz se nem különösebben gyors, se nem különösebben kényelmes, se nem különösebben tiszta, pláne két napig. Végül a harmadik akkor (bár ez kellemes csalódás volt), amikor a szerelvény fölkapaszkodott a világrekordnak számító 5072 méteres magasságba, és nem éreztem semmit. Úgy értem, nem kapkodtam levegő után, nem kellett külön oxigént belélegeznem (lehetett volna, a vonaton megvan hozzá a felszerelés, külön kanülokat osztogattak mindenkinek, ha szükségük lenne rá, legyen mivel beszívni az oxigént), és az ötezer méter magas kietlen vidék sem különbözött az ugyancsak kietlen alacsonyabban fekvőktől. De ezek persze csak a kezdeti benyomások, a későbbi, szintén felületes impressziók azonban nem változtattak rajtuk alapvetően. Lehet, hogy Tibetet a világ tetejének nevezik a világutazók, de a 3700 méter magasan fekvő Lhászában, amelyet minden oldalról nagy hegyek vesznek körül, az embert nem fogja el ilyen érzés. Ahhoz a hegyek nem igazán drámaiak, nem igazán különleges formájúak, maga a város pedig távolról sem annyira egzotikus, mint amennyire az úti beszámolókból kiolvasható. Igen, a Potala palota, a Dalai Lámák egykori székhelye lenyűgözően magasodik a város fölé, de a BBC úti filmjeiben valahogy erőteljesebbnek, hatalmasabbnak, fenségesebbnek láttam, mint a valóságban. És a város legendás kolostorai (van olyan, amelyiket a nyolcadik században építettek) sem hordoznak már olyan szellemet magukban, legalábbis a hozzám hasonló átlagturista számára, mint amilyet talán a Tibet-kutatók nekik tulajdonítanak. Az egyikben megnéztük a szerzetesek szokásos napi vitáját az úgynevezett vitaudvaron, és miközben természetesen egy szót sem értettünk, az volt a benyomásunk, hogy az egész legalább annyira turistacsalogató színjáték, mint amennyire valódi szellemi párbeszéd és tanulás. A hangoskodással, ugrálással és tenyércsapkodással körített kérdés-felelek ugyanis legalább ötven-hatvan fényképező turista előtt zajlott, és a szerzetesek közben rendszeresen azt lesték, hogy mit szólnak hozzájuk a külföldiek.

Külföldi egyébként állítólag kevesebb van, mint korábban. Hogy a válság vagy inkább a tavalyi tibeti zavargások miatt-e, azt nem tudom, mindenesetre az utazási korlátozás bejelentése, majd gyakorlati ignorálása azt tükrözi, hogy a kínaiak bizonytalanok, mi is a teendő. Mindenesetre ahogy a múlt héten Pekingben is feltűnt, mekkora méretű biztonsági intézkedéseket léptettek életbe az ünnep előtti napokban, úgy Tibetben ez nem egyszerűen feltűnő, hanem meghökkentő. Kína szeretné békés, együttműködő és a világra egyre nyitottabb arcát mutatni, ám a helyzet paradoxona, hogy éppen ezért a lehető legrosszabbra is fel akar készülni, pontosabban minden eszközzel el akarja kerülni a legrosszabbat. Ha a hatvanadik évfordulón bármi történne, amire a nyugati világ felfigyel, és amit rögtön úgy értékelne, mint a pártállami diktatúra elleni megmozdulást, az arra adott választ pedig úgy, mint az állampárti diktatúra durva és erőszakos megnyilvánulását, az befagyasztaná a nagyhatalmi együttműködést egyfelől, és jó időre leállítaná a kínai belső nyitást másfelől. Mind a kettő súlyos következményekkel járna, ezért bármennyire (nyilván szándékosan) szemet szúró is a masszív kínai katonai és rendőri jelenlét Lhászában és környékén, egyelőre valószínűleg elkerülhetetlen.

Az is valószínű azonban, hogy túl sokáig ebben a formában fenntarthatlan. Hogy mi kell a kockázatmentes lazításhoz, egy külföldi turista meg nem mondja. Talán további pénz és fejlődés. A várakozásaimhoz és ismereteimhez képest mindenesetre sokkal kevesebb és valójában egyáltalán nem sokkoló szegénységet láttam. Persze nem jártunk a fővárostól ezer kilométerekre, legföljebb alig kétszázra, de az útközben látott falvak, városok képe teljesen elfogadható. Kőházak (a hegyek között persze könnyű), mindenütt több kikövezett utca, boltok, a földeket általában kisgépekkel művelő emberek, normális iskolák sportpályákkal, a több kilométer széles folyót átszelő kompon, vagyis inkább vízi batáron hazafelé, a falujukba tartó, városiasan, sőt európai módra öltözködő iskolás lányok, mobiltelefonnal a kezükben. Ázsia ez, igen, méghozzá az elmaradottabb része, de nem indiai vagy burmai nyomorral, hanem a Kínára jellemző gyors haladással.

Meg feszültségekkel a tibetiek és a kínaiak között. Ami még a néhány napot itt töltő külföldi számára is észrevehető. Ha kínaiul köszönök meg valamit egy tibetinek, nem lesz tőle felhőtlenül boldog, és ha véletlenül kínainak köszönök tibeti jó napot-tal, akkor ő nem örül annak, hogy a fehér ember képes néhány idegen szó megtanulására. Az ember nem lehet elég óvatos. De, teszem hozzá, nem kell túl óvatosnak lenni, mert mindenki készséges az idegennel. Még az országúti ellenőrző pontokon posztoló rendőrök is. Milyen útlevél ez?, forgatja tanácstalanul, majd amikor megkapja a választ, hogy Sunjáli, vagyis Magyarország, elmosolyodik, és bejegyzi a füzetébe. Mehetünk tovább.

Na szóval nem ez a világ teteje, hiába van ilyen magasan. Nem az (jelen helyzetében) az ittenieknek, és nem az nekem sem, de azért élhetőnek látszik. Épp ezért nem volna szabad Kínát nyugati válaszutak elé állítani. Mert ahogy nekünk, közép- és kelet-európaiaknak is nehéz volt a rendszerváltás, a demokrácia (meg)tanulása és gyakorlása (hát még a nemzeti kisebbségek jogainak elismerése), úgy Kínának ezerszer nehezebb. A világ tetején ráadásul oxigén is kevesebb van. Nem is mondtam még: a magaslati betegséget szerencsésen elkerültük, de néha kezünk-lábunk zsibbad, a lépcsőn meg ezerrel lihegünk. Adnám tehát én alább is: mindenhol jó, de legjobb otthon, majdnem tengerszinten. Ha eszembe nem jutna azonnal, mi is van otthon.

Bolgár György

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: