A Nyugat is feledné már a kínai diktatúra diákok ellen elkövetett vérengzését.
Kína soha meg nem történt nemzeti tragédiája az 1989-es Tienanmen téri tüntetéssorozat és mészárlás. Pedig akkor ezrek haltak meg, több tucatnyian ülnek miatta még mindig börtönben, és az attak egy generációra előre "tisztázta" az erőviszonyokat. Tienanmen azonban mérföldkő is egyben, a gazdasági váltás, így Kína nagyhatalmi státusának kezdete.

Van abban valami félelmetes, amikor Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter a héten Pekingben nyugtatgatta a kommunista párt korifeusait: biztonságban van a pénzük az amerikai államkötvényekben, s ha tehetik, vásároljanak még nyugodtan belőlük. Ha valaki ezt 1989-ben megjósolta volna, biztosan kinevetik. Még hogy egy koldusszegény, félfeudális kommunista mamutállam "támassza meg" a világ egyetlen szuperhatalmának gazdaságát több százmilliárd dollár értékben? Ugyan, hisz szakad a vasfüggöny, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, az eszme megbukott, nyomulnak a demokráciák, a "történelemnek vége". Aztán mekkorát fordult a világ az elmúlt húsz évben. Pedig talán másképp is lehetett volna. Ha a Tienanmen téri események politikai változást kényszerítenek a pekingi vezetésre, akkor ma Kínában demokrácia lenne, ha nem is teljes mértékben a nyugati kívánalmak szerinti.

A Kínai Kommunista Párt vezetése azonban meglépte azt, amit Kelet-Európában már nem lehetett megtenni: harckocsikkal fojtotta vérbe a diáktüntetéseket. Az események a június 4-i attak miatt ismertek, pedig a tüntetések már hetekkel azelőtt elkezdődtek. Több tucatnyi településén voltak tömegmegmozdulások, még Tibetben is, ezeket szintén brutálisan elfojtották. Eleinte nem is a demokráciáért, hanem a kommunisták hibáinak kijavításáért demonstráltak az emberek. Aztán, amikor a szabadságvágy a Tienanmen téren hevenyészett szobrot emelt, amely az amerikai szabadságszobrot mintázta, a helyzet egyértelművé vált: itt már a kommunista egyeduralom megőrzéséről van szó, ezért pedig minden ár megfizethető.

Az események menete homályos, mert az ügy máig tabu, feldolgozatlan Kínában. Az évfordulóra időzített memoárokból annyit kiolvasott a világsajtó, hogy belső hatalmi harc dúlt a párton belül, s a kulcsszereplők nem értettek egyet a beavatkozás milyenségével. Nem véletlenül tartott másfél hónapig, amíg a párt elszánta magát a lépésre, és saját népe ellen bevetette a világ legnagyobb hadseregét.

Annak a napnak a hajnalán, amikor Lengyelországban megtartották az első szabad választásokat, a kínai Népi Felszabadító Hadsereg harckocsijai begördültek a Tienanmen térre, és tüzet nyitottak a demonstrálókra. Az áldozatok számát a néhány száztól a több ezerig becsülik, ezreket hurcoltak el, börtönöztek be, nyomorítottak meg. Bár Kína blokkolta az információáramlást, az eseményekről kikerült képek sokkolók.

Ahogy egy forradalomnál lenni szokott, legendák is születtek. A legnagyobb a Tank Man, a harckocsi-ember, aki a június 4-i mészárlás után elvonuló harckocsioszlop elé állt Pekingben. Egymaga a kommunizmus jelképének számító acélszörnyek ellen, reménnyel és elszántsággal a diktatúra ellen és daccal az elviselhetetlen vereség ellen.

Húsz év elhallgatás után ma Kínában sokan úgy gondolják, hogy a Tienanmen téri események vérbe fojtása szükségszerű volt, elindította a változást, és megteremtette a platformot a gazdasági változásokhoz. Tény, hogy a gazdasági nyitással az ország példátlan gazdasági fejlődést hozott az elmúlt két évtizedben, mára csak a japán, az amerikai és az uniós gazdaságok együtt állják vele a versenyt, miközben Peking százmilliókat emelt ki az abszolút nyomorból. Vannak olyan vélemények is azonban, hogy a brutális tettel Kína elvesztette lelkiismeretét, a szabadságot csak ideig-óráig lehet vérbe fojtani, s a demokratikus változásnak előbb vagy utóbb, de jönnie kell.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: