A Tibet-dilemma - kínai szemmel

2008. március 25./08:30/Kitekíntő/TibetPress

Hogyan látja Kína a tibeti kérdést? Milyen rendezési tervek lehetségesek a pártvezetés részéről és mennyiben korlátozhatja ezeket a nemzetközi közösség? Forgatókönyvek és a kínai nézőpont.

Kína az ország elvitathatatlan részének tekinti Tibetet, és bármilyen eszközt hajlandó felhasználni, hogy a régió stabilitását biztosítsa. Autoriter rezsimként az ország értetlenül áll a nemzetközi nyomás előtt, hiszen az eseményeket egyértelmű belpolitikai kérdésként kezeli, melybe más országoknak nincs joga beavatkozni.

Legfőbb törekvés most az erős központi irányítás fenntartása, s így kézenfekvőnek ígérkezik a klasszikus kínai válasz: az erőszak bevetése, a zavargások „kíméletlen letörése” – ahogyan erre a Kommunista Párt központi lapja, a Zsenmin Zsipao is felszólított a hétvégén.
Felemelkedő nagyhatalomként ugyanakkor a vezetés is kezdi felismerni a pozitív nemzetközi megítélés fontosságát, s lassan belátják, egy „népirtó olimpia” nem szolgálhatja ezt.
A kérdés azért is fontos, mert a lakosság számára a játékok megrendezésének lehetősége a nemzeti büszkeség egy jelentős forrásává vált.

Az erőszakos beavatkozás enyhítése és a tárgyalásos megoldás azonban semmiképp nem jöhet szóba, hiszen fenyeget annak a veszélye, hogy a zavargások a közvetlenül a Tibet mellett fekvő Ujgur Autonóm Területre is tovaterjed, ahol az iszlám és radikális erők bekapcsolódása mélyítené tovább a konfliktust.

Az elnézőbb bánásmódot ráadásul mintegy 60 további kisebbség is – tévesen – jelzésként értelmezhetné.
Peking így most egy harmadik utat próbál: az erőszak mellett a kivárás taktikáját alkalmazva, kétfrontos támadással igyekszik megoldani a kérdést.

Ennek megfelelően a kínai sajtó újabban terrorista összeesküvéssel vádolja a Dalai Lámát, aki „túszul akarja ejteni a pekingi olimpiát”, és összejátszik az ujgur szeparatistákkal. Ahogyan Ven Csia-pao kínai kormányfő fogalmazott: „a vallási vezető és annak klikkje szervezte meg és irányította a tibeti lázadásokat.” A belpolitikai propagandán túl a mostani vádak a száműzetésben élő tibetiek megosztására is irányulnak, a „divide et impera” elvét felhasználva próbálják meg bomlasztani az ellenállást. S nem is eredménytelenül: a radikális és a középutas tibetiek eltérő retorikája és a fokozódó erőszakos megmozdulások miatt a Dalai Láma a szellemi vezető tisztéről való lemondást is meglebegette, amennyiben az irányítás kikerülne az ellenőrzése alól.

A kínai vezetés azt reméli, ezzel a taktikázással (s némi fegyveres nyomással) az események előbb-utóbb maguktól is elcsendesülhetnek, az ötkarikás játékokig előttünk álló öt hónap pedig elég lesz arra, hogy a világ elfelejtse a történteket.

S bár igaz, hogy a nemzetközi közösség részéről beavatkozással nem kell számolnia, a bojkott valós lehetőségét pedig a pénzügyi piacok recessziója és a külföldi nagyvállalatok dependens helyzete vonja kétségbe, a tanulságokat Kínának is érdemes levonnia.

Természetes törekvés, hogy az ország fenntartsa egységét, hiszen a hosszú távú érdekei, a felzárkózás követelménye, a további gazdasági növekedés, sőt a társadalmi felemelkedés feltétele is a stabil belpolitikai helyzet. Azonban a tervei megvalósításához felhasznált eszközökről Peking már nem dönthet következmények nélkül – mint tehette azt még 20 évvel ezelőtt.

Kínának fel kell ismernie, hogy a Tienanmen-téri események óta eltelt idő jelentős változásokat hozott a nemzetközi helyzetben és Ázsiában, s a világ leendő nagyhatalmainak egyikeként egyre inkább alkalmazkodnia kell környezetéhez és a világhoz - hosszú távon az egyetlen járható út számára is a nemzetközi kooperáció marad.