A tibeti buddhisták 1959 óta indiai száműzetésben élő, 72 éves vallási vezetője nagy-britanniai látogatásán adta az interjút. Mint fejtegette: a Kínával konfrontációt kereső, "radikálisabb tibetiek" egyre kevésbé hisznek az ő stratégiájában, hogy a Pekinggel folytatott békés párbeszéd révén, tehát erőszakmentes alapon elérhető lenne a széles körű autonómia. Elismerte, kezdi elveszíteni az ellenőrzést követői felett: "Minthogy erőfeszítéseim nem hoztak konkrét eredményeket, így a bírálat is egyre erősebbé válik". Sok tibeti "a frusztráció egyértelmű jeleit mutatja", mert nincs haladás a tárgyalásokon.

Peking a márciusi tibeti zavargásokért "a Dalai Lámát és klikkjét" tette felelőssé. A Dalai Lámától akkor már elhangzott: ha az erőszak kicsúszik az ellenőrzés alól, nem marad más választása, mint lemondani. Ez akkor úgy tűnt, híveinek szól. Most mintha inkább Peking lenne a címzett. Ha a kínai vezetés nem hajlandó a Dalai Láma képviselőivel a júniusra bejelentett tárgyalásokon előrelépni, tehát ha a tárgyalások csak a nyugati nyomás "leszerelését" célozzák az olimpiára tekintettel, akkor valóban már azzal kell számolni, hogy "a radikális tibetiek" veszik át a hangadó szerepet.

A Dalai Láma a drámai szecsuani földrengés hatása alatt, így Londonban is, gesztusokat tett: felszólította a tibetieket, ne zavarják meg az olimpiai láng útját. Nyomatékosította, hogy "támogatjuk az olimpiai játékokat, s a láng ennek része". Kijelentette, hogy meghívás esetén maga is kész elmenni az olimpia megnyitójára, ha addig a tárgyalások konstruktív irányt vesznek.

A labda tehát most a kínai fél oldalán van. Peking - noha 2002 és 2007 között több találkozó is volt - eddig nem adott kedvező választ a Dalai Lámának arra, hogy immár nem törekszik Tibet függetlenségére. Célja a "reális autonómia", hogy a tibeti kisebbség tagjai - beleértve azt a becslések szerinti négymilliót is, akik a jelenlegi autonóm terület határain kívül élnek - megkapják a kultúrájuk, nyelvük megőrzéséhez és hitük gyakorlásához szükséges jogokat.

A radikálisabb nézetek előre törését jelezte viszont, ahogy Londonban vagy Párizsban megzavarták az olimpiai láng útját. Miként a nepáli Katmanduban, ahol mintegy 15 ezer tibeti él, naponta ismétlődtek az összecsapások a rendőrséggel. S az indiai biztonsági erőknek sem volt egyszerű megakadályozni, hogy Tibet felé elinduljon a betiltott menet. A megfigyelők szerint ugyan a Dalai Láma, mint vallási vezető tekintélye még meghatározó, ám törésvonalak mentén különféle frakciók erősödtek meg az indiai száműzetésben élő - becslések szerint - 80-90 ezer tibeti körében. Különösen a fiatalabb generáció radikális: az 1970-ben alakított Tibeti Ifjúsági Kongresszus, amelynek 30 ezres a létszáma, világszerte 70 tagszervezettel is rendelkezik. Vezetőjük Tsewang Rigzin (tavaly választották elnöknek), akinek álláspontja szerint sem aranyszabály az erőszakmentesség elve. A korábbi elnök, Tseten Norbu még egyértelműbben fogalmazott: a szervezetnek a tibetiek érdekeit kell képviselnie mindenekfelett, szükség esetén akár a terrorizmus fegyveréhez is nyúlhatnak a kínai kommunista uralom ellen Tibetben. Norbu példaként említette a csecseneket, a bosnyákokat, sőt a palesztinokat is, akik készek fegyverrel harcolni függetlenségükért.